(Mt 16,21–27)
A mai Ige kemény szó.
Az elmúlt vasárnapokon hozzászoktunk, hogy vigasztaló, megerősítő és bátorító szavakat hallunk, és azt várnánk, hogy Isten mindig így szól, olyan szavakkal, amelyek egyengetik a talajt.
A mai evangéliumi szakaszban (Mt 16,21–27), amely közvetlenül a múlt vasárnapi részt követi, új és más szavak hangzanak, amelyeket nem könnyű befogadni, olyan szavak, mint szenvedés és halál. Mi több, Jézus szemrehányást tesz Péternek, mert megbotránkoztatja őt, és azt mondja, hogy tudnia kell megtagadni önmagát és elveszíteni az életét.
Az Úr Szavának olykor kesernyés íze is van.
Az első, ami miatt nehéz befogadni ezt az Igét, az maga Péter: múlt vasárnap az Atyát hallgatva láttuk őt (Mt 16,17), aki igaz szavakat sugallt szívébe, amikor Jézus önnön kilétéről kérdezte a tanítványokat.
Ma senkire nem hallgat Péter, csak arra a testre és vérre, amelyekről múlt vasárnap Jézus beszélt („Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked” – Mt 16,17): test és vér, amelyek nem ismerik a szeretet és ajándékozás logikáját, amit elutasítanak.
A szeretet logikája nem olyasvalami, amit az ember spontán módon ismer meg, ami könnyen és automatikusan érkezik: olyan logika, amelyet nap nap után alázatosan kell tanulni. Jézus után kell menni, hogy ezt a logikát megtanuljuk. Nem lehet Őt követni, és ugyanakkor megmaradni abban a gondolkodási sémában, amely a sikert, a hatalmat, az önigazolást részesíti előnyben. Ez két egymással összeegyeztethetetlen valóság.
De hogyan tanulható meg ez a logika?
Azt mondhatjuk, hogy az elmúlt vasárnapok egész útja, amelynek során központi témaként újra meg újra visszatért az Ige és a meghallgatás, pontosan ide akart elvezetni bennünket, a most vasárnapi Igéhez: az Úr Szava a szívbe vájja az élet elvesztésének képességét. Ugyanis csak akik azt meghallgatják, azok válnak nyitottá egy másfajta életmódra, fogadnak el másfajta logikát, ami mindenekelőtt Isten ismeretének új módja.
Péter gondolkodásában nem létezhet olyan Isten, aki elfogadja a szenvedést és a gyöngeséget, aki elfogadja a sikertelenséget és a bukást. Péter gondolkodásában Isten csak erős, csak győztes lehet.
Jézus szerint ez nem felel meg annak, amit Isten igazán akar, és odáig megy, hogy Pétert Sátánnak nevezi. Kicsoda a Sátán? A gáncsvető, a megbotránkoztató, az, ami akadályozza az utat.
Így még világosabbá válik, hogy mit jelent megtagadni az életet, felvenni a saját keresztünket: talán nem jelent mást, mint megtagadni, nemet mondani egyfajta életszemléletre, követni magát Istent.
Nem arról van szó, hogy megtagadjuk azt, ami szép és jó van bennünk, hanem hogy elutasítjuk azt, ami botrány bennünk, vagyis azt, ami abban akadályoz bennünket, hogy az önátadás logikáját elsajátítsuk.
Ez pedig csak a barátság és nagy bizalom keretében lehetséges: csak az szabad, aki bízik az Igében, aki hisz abban, hogy az Ige üdvözít – amint megmentette a tanítványokat a viharban, ahogy megmentette az idegen asszony lányát –, vagyis szabad a halál logikájától, és azon kapja magát, hogy elveszíti önmagát a szeretetben: ez a Húsvét, ez a követés.
Csak az, aki hiszi, hogy mindaz, amit odaadnak, nem veszteség, hanem egészen átélt, csak az tud odaadni mindent.
És csak aki követ valakit, aki azt választja, hogy magányából kilép azért, hogy szeressen és a szeretett személyhez tartozzon, az önmaga odaadását nem veszteségnek, hanem az élet teljességének tapasztalja meg: csak a szeretetben elveszve találhatunk magunkra új, elsősorban önmagunktól szabad, életre nyitott személyként.
+ Pierbattista