(Jn 1,35–42)
Az évközi második vasárnap evangéliumi szakasza (Jn1,35–42) fontos szavakat közvetít számunkra. Szavakat, melyek az egész János-evangélium értelmezéséhez, de saját, az Úr Jézus tanítványaként élt életünk megértéséhez is kulcsot kínálnak.
A szakaszt megelőző versekben (Jn 1,31) Keresztelő János feltárja küldetésének motivációját: küldetésének egyetlen oka, hogy lehetővé tegye a Messiás kinyilatkoztatását, módot adjon arra, hogy Jézus kilétére fény derüljön azért, hogy minden ember megismerhesse és hihessen Benne.
Ma pedig azt látjuk, hogy ez miként történik meg, hogyan változik meg annak az élete, aki megnyílik ez előtt a kinyilatkoztatás előtt és befogadja az Urat.
Az evangéliumi szakasz annak elbeszélésével kezdődik, hogy Keresztelő János már ott volt két tanítványával (Jn1,35).
Hol van az a hely, ahol Jézus megjelenik? Hol kereshetjük őt?
A hely, ahol János keresztel, és ahol majd elmondja, látta amint a Lélek Jézusra száll és rajta marad (Jn 1,33). Jézus megkeresztelkedésének helye tehát az, amit múlt vasárnap Márk evangéliumában olyan helyként láttunk, ahol maga az Atya Jézus identitását a szeretett Fiúként tárta fel, akiben az Atya tetszését találja. Ugyanakkor ez az a hely, ahol Jézus úgy dönt, hogy végsőkig együttérző lesz az emberrel és átéli sorsát, az a hely, ahol Jézus úgy dönt, hogy egészen testvérré lesz.
Ezen a helyen járt Jézus (Jn 1,36).
Innen ered tehát az első jelzés tanítványi utunkat illetően.
A Jézussal való találkozás helye a kapcsolat, a találkozás tere, az élet megosztásának közege.
Jézus kiléte, amelynek kinyilvánítása végett jött Keresztelő János, egy „nyílt” identitás, ahogyan megnyíltak az egek a keresztelés pillanatában. Jézus identitása azáltal teljesedik ki, hogy kapcsolatba lép az emberrel, kapcsolatban marad velünk, ahogy kapcsolatban marad az Atyával.
Ott, a Jordán partján kezdődik a kapcsolat.
Egy közbenjárásnak köszönhetően veszi kezdetét: Keresztelő János az, aki tanítványainak megmutatja a Messiás, Isten Báránya jelenlétét (Jn 1,36). A találkozás az Úrral mindig olyasvalaki által történik, aki megelőz bennünket, mert a hit ajándék, és mert senki sem hisz egyedül. A hit belépés egy mások által lakott világba, amelyben megtanulunk bízni, megtanuljuk együtt megismerni az Urat, osztozni egy új családiasság közegében.
Itt tehát egy átvonulás történik. A mai igeszakasz valójában tele van átvonulásokkal: Jézus arra járt, amint láttuk (Jn 1,36); most pedig ott vannak ezek a tanítványok, akik elhagyják Jánost, hogy kövessék Jézust.
Következésképpen a tanítványok identitása is nyílt, nyitott a változásra, ahogyan Uruké.
Nyíltnak, nyitottnak lenni azt jelenti, hogy engedjük magunkat kérdőre vonni. A kapcsolat Jézus kérdésével veszi kezdetét, aki megkérdezi tőlük, hogy mit keresnek (Jn 1,38). Tanítványnak lenni azt jelenti, hogy engedjük magunkat kitenni életünk döntő kérdésének, és folyton visszatérni ahhoz, mindig új módon.
Nyitottnak lenni a kérdezés képességét jelenti: a tanítványok kérdeznek, figyelmesek maradnak, hogy eljussanak az élet lényegi kérdéséhez: hol laksz? (Jn 1,38). Ami nem egyszerűen annak megkérdezését jelenti, hogy hol lakik, hanem annak a vágynak a kifejezését, hogy mélyen megismerjék őt, hogy belépjenek élete misztériumába, hogy bizalomteli kapcsolatban legyenek vele.
Nyitottnak lenni ugyanakkor azt is jelenti, hogy Vele tudunk maradni (Jn 1,39), vagyis gondoskodunk arról, hogy apránként az Úr legyen az otthonunk, a hely, ahol maradni akarunk.
Nyitottnak lenni végül azt is jelenti, hogy engedjük, hogy mélyen átalakuljunk: mert végül van egy utolsó átvonulás ebben az evangéliumi szakaszban, Simoné. Simon, János fia a neve, ám az Úr új nevet ad neki (Jn 1,42), vagyis megnyitja számára annak a lehetőségét, hogy más legyen, hogy új, tágasabb létben részesüljön, hogy nagyobb otthonná váljon.
Azzal, aki találkozik az Úrral, megtörténik az életnek ez a kitágulása, ez a belépés a növekedés mindig új szakaszainak dinamizmusába, amelyek mindegyikét egy-egy pontos óra jelzi, amint Jézus első két tanítványa is délután négykor (Jn 1,39) maradt először Vele.
+ Pierbattista