(Mt 14,22–33)
A mai evangéliumi szakaszhoz (Mt 14,22–33) közeledve tartsunk szem előtt két horizontot.
Az első a Kivonulás könyvének horizontja, mely Máté evangéliuma azon 14. fejezetének hátterét képezi, amelyet múlt vasárnap a kenyerek és halak szaporításának csodájával kezdtünk olvasni.
Számos elem idézi fel a két bibliai részletet: mindkettőben ott van a pusztaság, ahol a nép jár, ahol megtapasztalják az éhséget és a táplálék hiányát, de ott van Isten gondviselése is, aki táplálja gyermekeit.
Ma pedig megtaláljuk a tenger mozzanatát, mely a Kivonulás könyvében az Egyiptomból szabadulás első akadályát jelenti, valamint az abból következő szövetség megkötésének és az ígéret földjére való belépésnek a lehetőségét, míg a Máté-evangélium 14. fejezetében akadályként áll a tanítványok előtt, akiknek Jézus megparancsolta, hogy menjenek előtte a túlsó partra. A tenger háborog, és erős szél veti vissza a bárkát, akadályozva a tanítványokat abban, hogy elérjék céljukat.
Van azonban egy különbség: a Kivonulás könyvében Mózes Istennek engedelmeskedve kettéválasztja a tengert, hogy a nép szárazon kelhessen át. Ezt a gesztust ismételi meg több próféta: a Királyok második könyvében például Illés próféta nyit átjárót a Jordán folyón (2Kir 2,8), hogy ő és tanítványa, Elizeus szárazon kelhessenek át.
Jézus viszont nem választja ketté a tengert, hanem jár rajta (Mt 14,25), vagyis uralkodik fölötte, Ura.
Ez nem csak rá vonatkozik, a tanítványok is – jelen esetben Péter – megtehetik ugyanezt: nem saját erejéből, mint látjuk, hanem Annak engedelmeskedve, aki meghívta őt, hogy részesüljön hatalmából.
A második mozzanatot az elmúlt vasárnapok evangéliumaira visszatekintve rajzoljuk meg: a kincsről és a gyöngyről szóló példázatok megérttették velünk, hogy Isten országa (uralma) akkor valósul meg, amikor képesek vagyunk megtalálni, meglátni azt, ami el van rejtve, ami nem a felszínen jelenik meg. Múlt vasárnap ez a kincs néhány kenyérben és két halban rejlett, amiket valaki rendelkezésre bocsátott, és amelyek Jézusnak elhozva alkalmassá válnak arra, hogy a nagy sokaságot bőségesen jól lakassák.
Így van ez ma is: Jézus jár a vízen, a tanítványok pedig meghívottak arra, hogy megfigyeljék ezt. Kezdetben azt hiszik, hogy szellem, annyira valószínűtlen, amit látnak. Később azonban messzebbre mennek.
Összekötik a tavon járás gesztusát a Jézus által hirdetett Szóval, ami feltárja számukra, hogy valójában ki ez az ember: „Én vagyok” (Mt 14,27) – a félelem elenyészik és teret enged a csodálkozásnak, a bizalomnak és végül Péter bátorságának, aki úgy érzi, hogy ő maga is képes a tengeren járni.
Valójában Péter a főszereplője ennek a szakasznak: csak Máté evangélista mondja el ezt a fontos részletet, aki látja Pétert kiszállni a bárkából, menni a vízen Jézus felé, majd annak veszélyét, hogy elmerül…
És talán ez az, ahová az evangélista szeretne elvezetni bennünket.
Péter, mint mondtuk, nem saját képességeinek köszönhetően teszi ezt. Péter ereje Jézussal való kapcsolatában áll, abban a párbeszédben, amelyet Vele folytat, tekintetében, amely képes Jézusban meglátni a gonoszság és halál fölött győzedelmeskedő Urat. Vagyis a hitében.
A tenger nem semmisül meg, nem lehetséges szárazon átkelni. Szembe kell nézni a hullámok és a szél erőszakosságával, amelyek minden átkelést kísérnek, vagyis a tanítvány egész életét.
Amikor ez a hit csorbát szenved, akkor az ember egyedül találja magát szemben a gonosz hatalmával, saját erejére van bízva, és megtapasztalja, hogy ez mennyire elégtelen, mennyire kevéssé megfelelő.
Ez is olyan mindennapos élmény, ami minden átkelést végigkísér.
Azonban a történet nem ott ér véget. Éppen ott születik meg az igazi imádság, annak az imája, aki fenntartások nélkül rábízza magát az Úrra: „Uram, ments meg engem!” (Mt 14,30). Máté evangélista pedig azt mondja, hogy Jézus azonnal kinyújtotta a kezét és megragadta Pétert.
Talán, csak amikor szembe kell néznünk a halállal, amikor a félelem elveszi az életünket, csak akkor hangzik felkiáltásunk teljes igazságában.
És abban a pillanatban új módon tapasztaljuk meg, hogy az Úr valóban megszabadít minket.
+ Pierbattista