(Mt 13,44–52)
A mai szakasszal (Mt 13,44–52) zárjuk a Máté-evangélium 13. fejezetének hallgatását. A fejezet hét példabeszédet ad közre, amelyekhez Jézus Isten országát hasonlítja.
Ma az utolsó hármat halljuk: a kincsről, a gyöngyről és a hálóról szóló példabeszédeket, hogy végül elérkezzünk azokhoz a szavakhoz, amelyekkel Jézus az Isten országának tanítványát írja le (Mt 13,52) egyfajta zárszóként a példázatokat tartalmazó beszédhez, hogy elmondja, mi történik azzal, aki befogadta, aki „megértette” (Mt 13,51) a példabeszédeket.
A mennyek országát ma olyan nagy szerencséhez hasonlítja [Jézus], amely váratlanul ér néhány személyt: egy földművest, egy kereskedőt, aki értékes gyöngyöket keres.
Ez az első tény, amelynél érdemes megállni, és amely felől gyakran nem vagyunk meggyőződve: az Úr Jézussal való találkozás, a belé vetett hit nem egyszerűen valami szép, ami megtörténhet az életben, nem egy ajándék a sok közül. A találkozás a feltámadt Úrral a legértékesebb, ami megtörténhet, ez az, ami gyökeresen megváltoztathatja egy ember életét. Nem valami, amit többletként hozzá lehet tenni egy már önmagában is elég jónak tekinthető élethez, hanem más életminőség, kincs, amely valójában többet ér, mint az összes többi: nem hasonlítható semmi máshoz.
Csak ha ennek tudatában van valaki, akkor lesz képes birtokba venni a kincset: érdekes, hogy a példázatok két főszereplője ugyanazt cselekszi, hogy a kincsre, illetve a gyöngyre szert tegyen. Az egyetlen, amit ehhez tenniük kell, hogy mindent el kell adniuk. Nincs arról szó, hogy a kincsnek vagy a gyöngynek meghatározott értéke volna, sem arról, hogy különösen értékesek volnának: értékük „minden” (Mt 13,44.46), minden, amink van, minden, ami vagyunk. A kincs többet ér az életnél, mert éppen ez a kincs teszi értékessé az életet, mindazt, amit valaki megél.
Ám mindent eladni nem azt jelenti, hogy ott maradunk minden nélkül. Éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy mindent, amink van, és ami vagyunk a legjobban használunk, „befektetjük”, hogy gyümölcsöt teremhessen úgy, hogy semmi el ne vesszen.
Elveszítünk mindent, hogy mindent megszerezzünk.
A példázatok a kincs és a gyöngy egy másik jellemzőjéről is szólnak, arról, hogy azok elrejtettek (Mt 13,44): a kincs a földben rejtőzik, a drágakő a kevésbé értékes kövek között.
Ahhoz, hogy megtaláljuk, képesnek kell lennünk a nyilvánvaló mögé látni, tudnunk kell a dolgok felszíne mögé tekinteni.
A kincs nincs mindenki szeme előtt, nincs a kezünk ügyében: közel van, de tudnunk kell felfedezni.
Ezért az utolsó példabeszéd a háló példázata: a mennyek országa olyan, mint egy háló, ahol mindenféle hal található. Aki helyet készített önmagában az Ige magjának, és hallgatta és megértette a mennyek országának titkait, az tudja, hogyan kell megkülönböztetni:
képes megkülönböztetni azt, ami igazán értékes, és nem engedi önmagát megtéveszteni a látszat által, nem marad az élet felszínén.
Ennek a példabeszédnek – hasonlóan a konkoly példázatának magyarázatához (Mt 13,37–43) – van egy eszkatologikus felhangja is: a jó és rossz fölötti ítélet egyedül Istené, és csak az idők végén lesz lehetséges, amikor a történelem minden tett gyümölcsét feltárja majd. Ám úgy tűnik, hogy az egész fejezet arról szól, hogy ez a hatalom már mostantól fogva megadatott annak, aki a mennyek országának tanítványa lesz: annak a tekintetét, aki a kincsre rátalál, új fény világítja meg, amely képes megkülönböztetni az értékest az értéktelentől, az örökkévalót attól, ami nem marad meg örökre.
„Keres” és „megtalál” az a két ige, amelyek az Ország tanítványának magatartását jellemzik. Ám ez nem elég. Ahhoz, hogy a kincset megtaláljuk, döntést kell hozni, el kell indulni, kockázatot kell vállalni. Ami pedig ehhez a lépéshez erőt ad, nem az akarat erőfeszítése, sem egy matematikai számítás bizonyossága. A kockázatvállaláshoz csak az öröm adhat bátorságot (Mt 13,44). Aki ugyanis rátalált a kincsre, csak örvendezhet, ahogyan ez az evangéliumok elbeszélése során is történik azokkal, akik találkoztak Krisztussal, akik megtapasztalták az Ő szabadítását, az üdvösséget.
Nos, a fejezet végére érve feltehetjük a kérdést: hogyan, milyen úton-módon találhatjuk meg a kincset?
Ez az út a meghallgatás, ami azt jelenti, hogy mélyre ásunk önmagunkban, hogy meg tudjuk engedni, hogy az Ige a szívünk mélyéig hatoljon, ahol az Ige gyökeret ver és növekszik.
Maga az Ige ás bennünk, mint egy kétélű kard, amely mélyre hatol, és visszaadja nekünk önmagunk igazságát, az igazságot rólunk, olyan személyekről, akikben búza és konkoly együtt él; de akiknek kevés is elég, mint egy mustármag vagy egy kis élesztő, hogy elindítsa bennük egy új élet dinamizmusát, egy olyan életét, amely gazdag, mint a legdrágább kincs, mint a legszebb gyöngy.
+ Pierbattista