(Mt 13,24–43)
Folytatjuk Máté evangéliuma 13. fejezetének olvasását, mely a magvető példázata után további három példabeszédet kínál: a búzáról és a konkolyról, a mustármagról, valamint a kovászról szólót.
Mindhárom ugyanazzal a bevezetéssel veszi kezdetét: „Amennyek országa hasonló…” (Mt 13,24.31.33); és úgy tűnik, hogy ugyanarra a kérdésre adnak választ: hogyan jön el a mennyek országa, miként jelenik meg? Ám arra is, hogy hogyan működik a gonoszság, hogyan próbálja megakadályozni az Ország növekedését.
A példabeszéd képei között elrejtve – éppen úgy, ahogyan a mag rejtőzik a földben – az evangélium különféle válaszokat ad.
Az első válasz, hogy az Ország, amikor növekszik, nem söpri félre a gonoszságot: a földbe vetett jó mag arra rendeltetett, hogy jó gyümölcsöt hozzon. Azonban ugyanabba a földbe másfajta magokat is vetettek, amelyek csak teret foglalnak, de nem hoznak gyümölcsöt.
Azt várnánk, hogy a magvető megakadályozza, hogy a kétféle mag együtt növekedjen, együtt éljen, ám ez nem így van: ez szolgáinak a gondolkodásmódja, nem az övé, és talán ez az Ország nagy újdonsága.
Míg a szolgák kizárják annak a lehetőségét, hogy búza és konkoly, jó és rossz élhetnek együtt, Istennél ez éppen ellenkezőleg van: Isten szereti az embert és időt ad neki, amely időre azért van szükség, hogy eljöjjön mindenki életében az a kedvező pillanat, amikor ki-ki megnyílik az üdvösségre.
És melyik ez a kedvező idő?
Pontosan az a pillanat, amikor az ember kinyitja a szemét és meglátja, hogy konkoly a saját földjén is nőtt ugyanúgy, ahogy minden ember földjén: csak ekkor születik meg az emberben az az üdvösség utáni vágy, amely bizalomteli imádsággá és ezáltal gyermeki és testvéri létté válhat.
Jézus alapjában véve pontosan ezt tette: egészen feje tetejére állította az istenképet, azét az Istenét, akit valójában mindenki várt a maga korában, és akit gyakran mi is akarnánk. Keresztelő János pontosan egy ilyen Istent hirdetett, aki lapáttal a kezében takarít szérűjén, hogy a jó búzát összegyűjtse, miközben a szalmát olthatatlan tűzzel elégetné (Mt 3,12).
Érdekes, hogy a három példabeszéd között ez bizonyul a legkevésbé érthetőnek, olyannyira, hogy a tanítványok magyarázatot kérnek (Mt 13,36): nehéz olyan Istent feltételeznünk, akinek ilyen stílusa van, sokkal könnyebb lenne egy mindenható Istent elgondolnunk, aki késedelem nélkül elpusztít minden ellenséget.
Nem így van: kivétel nélkül mindenki számára adott annak a lehetősége, hogy életében eljön a kedvező idő. Ez az a nagy megtérés, ami vár ránk, de ez a mi igazi reményünk és egy szabad létezés egyetlen igazi lehetősége is.
Mindez azt igényli, hogy nyissunk olyan kategóriák felé, amelyek általában nem a legkívánatosabbak az emberek körében: a mustármagról szóló példázat (Mt 13,31–32) elmondja nekünk, hogy az élet olyan logikája, amelyet a búza és a konkoly példázata ír le, szükségképpen nem társítható grandiózus stílusokkal és impozáns eszközökkel. Ezek helyett inkább annak a szépségét részesíti előnyben, ami kicsi, ami nem akarja érvényesíteni az akaratát, ami ismeri a növekedés és a fejlődés alázatos törvényét, az élet, az emberség törvényét.
Végül a kovász példázata (Mt 13,33) mindezt megerősíti: a mennyek országa nem egy bekerített hely, ahová csak a jók és igazak léphetnek be, hanem életstílus, ahol folyamatosan kapcsolatban állunk az élet kétértelműségével és összetettségével anélkül, hogy bármi és bárki méltatlan volna a megmentő találkozásra.
A példabeszédek azt is elmondják, hogy hogyan működik a mennyek országának növekedését akadályozni törekvő gonoszság: működésmódja elsősorban a rejtett cselekvés. Míg a búzát nappal vetik, a gonoszságnak rejtőzködésre van szüksége és igyekszik megtéveszteni: éjjel cselekszik (Mt 13,25), kihasználva azokat a réseket, ahol éberségünk elalszik.
És észrevétlen akar maradni, igyekszik, hogy ne legyen felismerhető: a búza és a konkoly szára valójában nagyon hasonló...
Egy utolsó megjegyzés: a konkoly példázatára magyarázatot kérő tanítványoknak valójában nem válaszol Jézus, nem magyaráz (Mt 13,37–43). „Csak” azt üzeni, hogy végül nem a gonoszság fog győzni, nem az lesz a győztes. Sőt, a gonoszság végül eltűnik, vége lesz. Nem így azok, akik elfogadták a mennyek országának új logikáját: számukra a fény továbbra is világít.
„Akinek füle van, hallja meg!” (Mt 13,43) – fejezi be Jézus. Olyan mondatnak tűnhet, amely csak a beszéd lezárásaként került oda, miközben ez kulcs: hogyan lehet élni a világban annak ellentmondásaival, kísértésével? Hogyan éljünk egy gonoszságnak kitett életet anélkül, hogy az összetörne?
Egyszerűen csak hallgatva, engedve, hogy az Ige mély gyökereket eresszen: így jön el a mennyek országa.
+ Pierbattista