(Mt 13,1–23)
A mai, évközi 15. vasárnapi evangélium (Mt 13,1–23) Jézus Máté által közreadott harmadik beszédének kezdete. Arról a beszédről van szó, amelyben Jézus példabeszédek egy sorát mondja el, melyek közül ma az elsőt, a magvető példázatát halljuk.
Összetett szakasz, amely egy bevezetést (Mt 13,1–3) követően három részre tagolódik. Az első részben (Mt 13,3–9) Jézus elmondja a példabeszédet; a másodikban (Mt 13,10–17) a tanítványok odamennek hozzá és arról kérdezik, hogy miért példabeszédekben szól a sokasághoz; a harmadikban (Mt 13,18–22) Jézus megmagyarázza a példabeszédet a tanítványoknak.
Mindenekelőtt egy nyilvánvaló furcsaságnál szeretnék elidőzni: Jézus mindenkinek címezi a példabeszédet; azután úgy tűnik, azt mondja, hogy csak a tanítványok érthetik meg. Végül éppen a tanítványoknak magyarázza el, akik úgy tűnt, az egyedüliek, akik megértették.
Nos, egy részlet fontosnak tűnik: Jézus elbeszéli a példázatot mindenkinek, ahogyan a magvető is vetett magot minden földbe, nem választott ki néhányat, nem tesz különbséget, nem fukarkodik ajándékával. Vállalja azt a kockázatot, hogy ajándéka elvész, mert ez a szeretet logikája. A példabeszéd rávilágít a meghallgatás, Jézus igehirdetése fogadtatásának különböző típusaira.
A példabeszéd tehát olyan, mint a mag, mely nem tárja fel azonnal titkát, nem hozza meg azonnal gyümölcsét: függ attól, aki befogadja, attól, hogy hogyan fogadják.
Van, aki megérti, van, aki nem; van, aki megkeményíti a szívét, van, aki megnyitja; van, aki meghallgatja, ám nem érti, más viszont meghallgatja és meg is érti, és gyümölcsöt hoz.
A különbséget a különféle magatartások között a 10. versben találjuk: „Odamentek hozzá a tanítványok és azt mondták neki: »Miért példabeszédekben szólsz hozzájuk?«”.
Ami megengedi, hogy az Ige mélyre hatoljon és gyümölcsöt hozzon, az a tanítványok hozzáállása, akiknek van bátorságuk, hogy miután a többiekhez hasonlóan megértés nélkül hallgattak, Jézushoz közeledjenek és kérdéseket tegyenek fel. A tanítványok nem jobbak és nem többek, mint mások. Egyszerűen megmaradnak egy kapcsolaton belül azoknak az egyszerűségével, akik bevallják, hogy nem értenek, akik elfogadják, hogy nem tudnak, ám nem menekülnek el, nem zárják be a szívüket.
Jézus olyan titok marad, amely meghaladja minden emberi tudás lehetőségét, de azoknak, akik vele találkoznak és hallgatják őt, eltérő a reakciójuk, ahogyan eltérő a talaj, amelyre a mag hullik.
A tanítványok „odamennek” Jézushoz. Olyan kifejezés ez, amely emlékeztet arra, amit a múlt vasárnap hallottunk, amikor Jézus meghívott minden megfáradtat és kimerültet, hogy menjenek Hozzá (Mt 11,28), hogy megismerjék az Atyát és nyugalmat találjanak. Közeledni, odamenni mozgást jelent, szívbeli döntést, keresést, annak a vágyát, hogy ne torpanjunk meg az előtt, ami elillan előlünk, a megismerés vágyát és megnyílást az Atya szeretetének hatalma előtt, amely mint egy magot, kivirágoztatja az életet. Ezt teszik a tanítványok a mai evangéliumban, közelednek.
Az evangéliumokban gyakran Jézus az, aki közeledik, odalép: annak a mozdulata ez, aki nem hagyja a másikat a fájdalmában. Ma azt halljuk, hogy a közeledik, odalép a mi igénk, a mi identitásunk: mi vagyunk azok, akik odamegyünk ahhoz, Aki hozzánk jött.
Úgy tűnik, a példabeszéd azt mondja, hogy az Atya ismerete, amit Jézus múlt vasárnap javasolt minden megfáradtnak és elnyomottnak, nem egy pillanat kérdése, hanem olyan folyamat, amely közeledést, hosszú türelmi időt kíván: valójában arról van szó, hogy hagyjuk-e mélyre hullani a magot. Ami rendkívül nehéz, különösen napjainkban, ám mégis nagyon szükséges.
A hely tehát, ahol az élet kicsírázik, az ember bensője: azok számára, akik felszínesen élnek, a szétforgácsolódás és figyelmetlenség veszélye a kapuban áll.
Ezzel szemben a magvető példázata azt mondja, hogy mélységre van szükségünk, és hogy csak az Ige meghallgatása vihet bennünket életünk mélységébe.
Mi történik a szívnek ebben a mélységében?
Meg kell értenünk, hogy bizonyos értelemben Isten mindig példázatokban beszél, vagy hogy világosabban fogalmazzak, életünk az Atya Igéje körül forog, amely befogadást, megőrzést, átgondolást igényel.
És hogy ez megtörténjen, Jézus arra kér minket, hogy menjünk közelebb.
+ Pierbattista