(Mt 11,25–34)
Ahhoz, hogy belekezdjünk a mai evangéliumi szakaszba (Mt 11,25–30), szeretnék hátrafelé tenni egy lépést és visszatérni a „missziós beszéd” kezdetéhez, ahol láttuk, hogy Jézus megrendül a sokasággal találkozva, mert látja, hogy fáradtak és kimerültek (Mt 9,36). Említettük, hogy a sokaság azért volt fáradt és kimerült, mert nem volt olyan vonatkoztatási pont, vezetés, olyan kapcsolat, amely számukra az élet alapját és biztonságát jelentette volna.
Ma is találunk olyan kifejezéseket, amelyek fáradozásról és fáradtságról szólnak: Jézus azokhoz fordul, akik megfáradtak és elnyomásban van részük (Mt 11,28), és úgy tűnik, mintha azt mondaná, hogy ez a gyöngeség és fáradtság a mindennapi élet része, minden ember tapasztalatához hozzátartozik.
A fáradozás kifejezés a Biblia első lapjaitól kezdve visszatér, Isten újra találkozik az emberrel és fáradozásról és fájdalomról beszél neki (Ter 3,16–19), olyan tapasztalatokról, amelyek abban a jól meghatározott pillanatban léptek a világba, amikor az ember feladta Isten iránti bizalmát. Azt mondhatnánk, hogy a fáradozás akkor lett része az emberi tapasztalatnak, amikor az ember többé már nem Atyaként, útitársként, jóságos és megbízható jelenlétként ismerte Istent.
És ez valóban így van: ha Istent nem Atyának ismerjük, az élet fáradságossá válik, mert egyedül vagyunk, és egyedül kell alakítanunk az életünket; mi is fáradtak és kimerültek vagyunk, mint a pásztor nélküli juhok.
Jézus minden – megfáradt és elnyomást szenvedő – emberhez meghívással fordul: jöjjetek hozzám (Mt 11,28). Üzenete elsősorban nem azokhoz szól, akik már a helyükön vannak, akiknek nincsenek problémáik, akik már ezt teszik; hanem mindazokhoz, akik az élet nehézségét tapasztalják.
Mit ajánl nekik Jézus? Kétszer tér vissza a felüdülés kifejezés (Mt 11,28–29): de milyen felüdülésről van szó, Jézus szerint milyen az igazi felüdülés test és lélek számára?
Nos, mondhatnánk, hogy Jézus egyetlen felüdülésként az Atya ismeretét, az elvesztett és elfelejtett, az élet félelmei és hibái között elfojtott és eltűnt ismeretet kínálja.
Mi üdít fel tehát bennünket igazán? Az, ha ismerjük az Atyát.
Jézus, és csakis Ő kínálhatja ezt a felüdülést, mert egyedül Ő ismeri az Atyát (Mt 11,27) és egyedül Ő nyilatkoztathatja ki és akarja kinyilatkoztatni.
Máté evangéliumának tervében ez a szakasz egyfajta szünetet jelent: eddig Jézus beszélt, gyógyított és csodákat vitt véghez, személyekkel találkozott, tanítványokat hívott meg; most, ezen a ponton Jézus megáll, és szemléli az Atya művét. Felismeri, hogy mindaz, amit tesz, nem az ő műve, hanem az Atyáé. Jézus ezt a művet szemléli, és ámulva megáll, hogy megcsodálja a stílusát.
Felismerni az Atya stílusát, megismerni a világnak szánt üdvtervét, ez a Fiú első tette, a legfontosabb, amit Jézus tesz, amit vágyik megosztani velünk.
Milyen ez a stílus?
Az Atya stílusának első jellemzője, hogy mindent a Fiúnak adott (Mt 11,27).
Az Atya olyasvalaki, aki mindent odaad, aki semmit nem tart meg önmagának, aki egészen gyermeke kezére adja magát. A bűn kimerít, mert elhiteti velünk, hogy az Atya nem adja oda mindazt, amije van, ezzel ellentétben az Atya ismerete megnyugtat: az élet az ő ajándéka, bízhatunk.
Az Atya ismerete tehát felszabadító tapasztalattá válik: ezért az iga könnyű (Mt 11,30).
Ez az ismeret azonban nem mindenkié: míg az Atya a Fiúban teljes elfogadásra talál, addig valaki számára az Atyaisten érthetetlen. Aki nem szelíd, aki nem ismeri fel saját fáradtságát és gyöngeségét, az nem tud megnyílni Jézus kinyilatkoztatása előtt. Számára Isten rejtve marad (Mt 11,25).
De akkor ki ismerheti meg az Atyát?
Az, aki Jézushoz hasonlóan elsősorban önmagát engedi megismerni az Atya által (Mt 11,27): Ádám a bűnbeesés után elrejtőzött, félt találkozni Istennel, félt Általa ismertnek lenni, félt megnyitni előtte a szívét, megmutatni neki hibáját, hinni a megbocsátásában. A könnyű iga, amelyet Jézus kínál nekünk, egy szabad és alázatos jellemszilárdság igája, amely képes az Atya előtt gyermekként megjelenni, aki ismeri az Ő irgalmát.
Félelem nélkül, bizalommal, semmit sem elrejtve megállni az Atya előtt, egyszerűen engedni, hogy szeressen, ez az Atya megismerésének útja, a nyugalom megtalálásának útja.
Végsősoron akit az Atya ismer, aki lassacskán megtanulja ismerni az Atyát, vagyis bízni Benne, az tudja végül dicsérni és áldani Őt: „Áldalak téged, Atyám […], mert így tetszett neked” (Mt 11,25–26).
Aki megtanulja, hogy bizalmát az Atyába vesse, az megtanul önmagában bízva, rejtőzködés nélkül élni, így az élet terhei váratlanul „könnyebbé és lágyabbá” válnak.
+ Pierbattista