(Mt 10,37–42)
Az évközi 13. vasárnap evangéliumi szakasza (Mt 10,37–42) zárja a „missziós beszédet”.
Idézzük fel mindenekelőtt, hogy hogyan kezdődött ez a beszéd: a tanítványok misszióba küldése a Jézus szívében a sokaság láttán felfakadó érzésből születik, amelyet az elmúlt vasárnapokon szemléltünk: az együttérzésből. Olyan érzés, amely egy kötelékről, egy kapcsolatról vall. Ez Jézus kapcsolata a világgal, az a mód, ahogyan ő kapcsolatban áll.
Ez volt a missziós beszéd kezdete. Ma azt látjuk, hogy hogyan fejeződik be a beszéd, hová akar Jézus elvezetni bennünket, mi a tanítványok küldetésének a célja.
Ez egy új életstílust, a kapcsolattartás új módját jelenti, Istenhez „méltó” módot.
A „nem méltó hozzám” kifejezés háromszor tér vissza a mai szakaszban (Mt 10,37–38).
Mit jelent méltónak lenni – vagy nem lenni – Őhozzá? Azt jelenti, hogy arra kaptunk meghívást, hogy az Ő méltóságával rendelkezzünk.
Mindenekelőtt a gyermekek méltóságával: Isten gyermekeinek hívnak bennünket, ez a mi igazságunk, a mi nagyságunk, az egyetlen büszkeségünk.
Ám nem csak a gyermekekével. Arra vagyunk meghívva, hogy Jézusnak a méltóságával rendelkezzünk. Annak a méltóságával, aki elveszítette saját méltóságát, elveszített mindent, akit szégyenteljes halálra adtak, aki nem tartotta meg önmaga számára saját méltóságát, hanem megosztotta, odaajándékozta azt; aki mindent elveszített, hogy méltókká tegyen bennünket Önmagához, méltókkáaz Atyához, az Élet örököseivé tegyen. Annak a méltóságával, akiben együttérzés volt.
Ez Jézus mai szavainak az értelme, amikor azt mondja, hogy aki jobban szereti Nála apját, anyját, gyermekeit, nem méltó Hozzá (Mt 10,37). Nem azt kéri, hogy kevésbé szeressünk vagy kicsit szeressük a családunkat, az életünket: nem kérhette ezt Az, aki egyetlen parancsként azt rendeli, hogy életünket adjuk barátainkért.
Azt kéri, hogy az a mód, ahogyan mi szeretetünk, Isten stílusához igazodjon, vagyis azt kéri, hogy nyíljunk meg egy nagyobb világ, szélesebb kapcsolatok felé. Azt kéri, hogy ne a mi kapcsolataink, a mi világunk legyen életünk egyetlen horizontja, hogy ne ezek jelentsenek számunkra „mindent”. Ha akár a legszebb kapcsolatainkat is – akár családunkban, akár a társadalomban – abszolutizáljuk, akkor megakadályoznak bennünket abban, hogy megnyíljunk a világ élete felé, Istennel való kapcsolatunk felé, így lassacskán kioltanak, eltompítanak bennünket. Jézus tehát azt kéri tőlünk, hogy ne álljunk meg annál, amink van és amik vagyunk. Csak az olyan szeretet méltó Hozzá, amely képes helyet készíteni egy végtelen szeretetnek.
Ahhoz, hogy ezt képesek legyünk megtenni, egy dolog elengedhetetlen: tudjunk elveszíteni, tudjunk elengedni, ne zárkózzunk be az élet újdonságai és a másik ember előtt. Csak így tudunk egy nálunk nagyobb világ elfogadására, arra a jutalomra megnyílni, amelyről Jézus beszél.
A jutalom ezeknek a verseknek másik fontos kifejezése: Máté ezt a szót használja az első, az ún. hegyi beszédben is (Mt 6,2.5.41.42), amikor azt mondja, hogy ha valaki azért visz véghez jótetteket, hogy mások lássák, akkor nem lesz jutalma az Atyától, aki a mennyekben van, mert megelégszik az emberi jutalommal.
Pedig az Atya jutalmazni akar, vagyis bőséges életet akar adni azoknak, akik megnyitják szívüket, akik elhagyják a tisztán emberi logikát.
A missziós beszéd Jézus együttérzésével kezdődött, és most egy névtelen idegen együttérzésével zárul, aki egy pohár hideg vizet adott a tanítványoknak (Mt 10,42).
Íme, ahová a missziós beszéd vezet: ahol bárki a világon képes az együttérzés egyszerű gesztusára, ott van az evangélium. A tanítványok pedig azért küldettek a világba, hogy felfedezzék és életre keltsék az evangéliumot, méghozzá egyszerű, szelíd és alázatos életstílusukkal, amely nem adakozást követel, hanem elfogadást kér.
Ahol szívesen látják a tanítványokat, ott Isten Országa jelen van, és a jutalom mindenkié lesz.
+ Pierbattista