Lk 1,26–38
A mai evangélium (Lk 1,26–38) megajándékoz bennünket azzal, hogy megláthatjuk, hogyan történik meg a találkozás Isten és népe között.
Ahhoz, hogy a találkozás megtörténjen, mindenekelőtt pontosan meghatározott időre és térre van szükség: a János születésének hírüladásától számított hatodik hónapban (Lk1,26) Galilea egyik városában, Názáretben vagyunk. Ebben a városban Gábriel angyal belép egy fiatal nő otthonába (Lk 1,26–28).
Ez a hely és ez az idő nem különbözik attól a helytől és időtől, nem jobb annál, ahol most mi vagyunk.
Az is konfliktusoktól és szenvedéstől terhelt, nehéz időszak volt; és az a hely olyan volt, mint bármelyik más városka, mint a mieink, ahol minden egyes személy normális élete zajlik örömeivel, bánataival, reményeivel.
Ott találkozik össze Isten és ember sorsa. Nem időn és téren kívül, nem eszményi időben és helyen. Hanem itt és most, vagyis a találkozás bárhol megtörténhet. Egyszóval a találkozás nem külső körülményektől függ, hanem attól a tértől és időtől, amely bennünk van. Ha a tér és az idő nyitott, a találkozás megtörténik.
Mária ez a tér. Egy szegényes tér, mivel a szüzesség (Lk1,27) elsősorban a szegénység, a hatalomnélküliség, az elfogadás egy formája.
Mária teret és időt ad az Úrnak, vagyis meghallgat. Meghallgatja azt, amit az angyalnak el kellett mondania neki. Bizonyos értelemben az angyal szavai emberségünk, legmélyebb érzéseink útján járnak.
Mindenekelőtt ott van az öröm: az angyal nem szerencsétlenség, fenyegető bosszú hírét hozza. Isten örömet kíván az embernek, és ez az első üzenete: „Örvendj!” (Lk 1,28). Az örömnek konkrét és biztos oka van: „Az Úr veled van.” (Lk 1,28). Ez a híradás visszatér minden ószövetségi meghívásban. Alapvető dolog, amit Isten mond, amikor valakire küldetést bíz: az Úr veled van, vagyis nem leszel egyedül annak az üdvtervnek a kibontakoztatásában, amely annyiban valósul meg, amennyire elfogadod közelségemet, jelenlétemet. Az öröm mindig egy megújult, egy újra megszilárdított szövetségnek, egy találkozásnak a jele: egy magányban elszigetelődött életben nincs öröm.
Azután ott van a felhívás, hogy „ne félj!” (Lk 1,30). Vagyis a felhívás, hogy bízzuk minden aggodalmunkat az Úrra, ne engedjük, hogy a félelem birtokba vegyen bennünket, ne hallgassunk arra a hangra, amely azt mondja bennünk, hogy többé nincs mit tenni. Mária is zavarba jött (Lk 1,29), és zavarában rákérdez annak értelmére, ami éppen történik. És miközben kérdez, megnyílik egy nagyobb jelentésre. A félelem a hit felé vezető első lépéssé válhat.
Végül ott van az angyal üzenete, amely felfogja az ember mély és igaz vágyát, mindent, ami bennünk életet és teljességet követel: Mária kegyelemmel teljes (Lk 1,28), és a Szentlélek száll rá, amely beborítja őt árnyékával (Lk1,35). Utalás ez a Kivonulás könyvére (Kiv 40,34–35), ahol szó van a felhőről, amely a találkozás sátra fölött nyugszik, és amely biztosítja az úton lévő népet az őket kísérő Isten jelenlétéről. Mert a teljes élet ott lehetséges, ahol Isten velünk jár, mi pedig Vele.
Mária tehát többé nem csak egy egyszerű názáreti leány: ő az Isten otthona, az Ő lakhelye.
Igenje által Isten beteljesíthette ígéretét, amelyet egykor Dávidnak tett, hogy olyan házat épít, ahol örökre az emberrel lakik.
Mindez „csak” azért történik meg, mert Mária meghallgatott: meghallgatni azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat az Ige erejére, bízunk, átadjuk magunkat a cselekvésnek, hitnek. Amikor ez megtörténik, amikor az Ige meghallgatott, elfogadott lesz, vagyis megtestesül, a mi testünkké, a mi életünkké válik. Máriában a Léleknek ez a befogadása teremtette Jézus testét, lehetővé téve, hogy istensége otthonra leljen az emberek között.
Mi is, amikor meghallgatunk, Istennek adunk teret életünkben, az Ő lakhelyévé válunk.
Ez pedig elveszi a félelmet, visszaadja az öröm okait. Ez életünk teljessége.
Nem csak a számunkra, hanem mindazok számára, akik velünk élnek.
+ Pierbattista