Maga Jézus az, aki azonosítja magát a periférián élőkkel. Ez az önazonosítás világosan megmutatkozik Máté evangéliumának 25. fejezetében az utolsó ítéletről mondott példabeszédben: „éhes voltam”, „szomjas voltam”, „idegen voltam”, „nem volt ruhám”, „beteg voltam”, „börtönben voltam”. Jézus az éhező, a szomjazó, az idegen, a mezítelen, a beteg és a rab. De mikor láttunk téged ilyen periférikus állapotban? – kérdezik tőle, akik hallgatják. Jézus ezt feleli: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”.

A szegények élnek az élet perifériáin. Jézus pedig bennük ismer magára, ahogyan soha senki másban. Rendkívüli dolog ez az evangéliumokban, figyelmet érdemel, és megalapozza az állandó kapcsolatot a keresztények és a periférián élők között. […]

Olivier Clément ortodox teológus, emberségben és evangéliumi bölcsességben gazdag mester, éppen a patrisztikus hagyományt követve jelentette ki, hogy létezik „a szegény ember szentsége”. Ez Aranyszájú Szent János teológiája: „a szegény egy másik Krisztus”. A szegényben maga Krisztus válik periférikussá, koldussá, bebörtönzötté: az ő személyükben, az ő kéréseikben jön elénk. Jézus folyamatosan benne él a periférián lévőkben és a szegényekben, olyannyira, hogy rajtuk keresztül mutatja meg magát a keresztényeknek. Ezért a periférián élők otthona, teste, földje mind valamiféleképpen olyan hely, ahol ma is ott lakik a názáreti mester. Aki egyébként Betlehemen kívül született, mert nem volt számára hely a fogadókban: a karácsony szegénysége mindig felidézi a periférián élők szegénységét. […]

A keresztények számára a szegényeknek, a periférián élőknek különleges helyet kell elfoglalniuk a hívők és a közösségek életében. Helyet kell biztosítani számukra és meg kell hallgatni őket. Ambrus milánói püspök így tanított: „Házad kapuja előtt ott kiáltozik az, akinek nincsenek ruhái, amivel betakarhatná magát, és te megveted őt; ott könyörög mezítelenül és te azon gondolkodsz, milyen értékes márvánnyal borítsd a padlódat. A szegény egy kis pénzt kér tőled és nem kap; egy darab kenyeret kér tőled és a lovaddal jobban bánsz, mint vele… A nép éhezik és te bezárod a csűreidet… Szerencsétlen, a kezedben van számos ember sorsa: megmenthetnéd őket a haláltól, de nem akarod.”

A történelem során a keresztények olykor közösségeik peremére szorították a szegényeket, és „szerencsétlenné” váltak, ahogy Ambrus fogalmaz. A keresztények és az egyház életének „szerencsétlenségei” abból is fakadnak, hogy eltávolodtak a szegényektől, elszakadtak a szegények életének színtereitől. A nagy egyházatyák, mint Szent Ambrus, Nagy Szent Gergely és Aranyszájú Szent János igehirdetésükben kitartóan mondogatták, hogy a periférián élőket a keresztények és az egyház életének középpontjába kell helyezni, meglátva a szegényben Jézust, az ő jelenlétének szentségét. Meghallgatni a szegényeket annyi, mint figyelmesen az élet perifériái felé fordulni. A periféria ugyanis nem csupán urbanisztikai vagy földrajzi, hanem társadalmi és emberi valóság is. Periférikus az, aki ki van zárva a társadalom központjából, a hatalomból és a gazdagságból, a jólétből. Ha Jézust keressük, a perifériákon, a periférián élők között találjuk meg: ez az evangéliumok üzenete.

Fotó: Homeless Jesus by Timothy Schmalz (General view of the statue in the garden of Our Lady & St Nicholas church, Liverpool)

(Részlet a szerző „Perifériák. Az egyházat érintő válságok és újdonságok” című könyvéből, amely a Vigilia kiadásában jelent meg.

Regina Elsner: Az egyházak és a háború

A hagyományos minták megkérdőjeleződése

„A fronton nincsenek ateisták.” Petro Bokanov tábori lelkész e szavakkal érzékelteti, hogy milyen szerepet játszik a vallás az ukrajnai háborúban részt vevők életében. Mindegy, mennyire volt fontos korábban az egyes emberek és a társadalom számára – a háború olyan egzisztenciális kérdéseket vet fel, amelyekre sokszor a hagyományos vallási források alapján lehet választ találni. Ukrajna ortodox kultúrájú, éppúgy, mint a szomszédos Oroszország, amely megtámadta. Mindkét országban statisztikailag az ortodox egyházak alkotják a többségi vallási közösséget; a két ország lakosságának egyaránt nagyjából 60 százaléka tartja magát ortodoxnak.

Az egyházaknak azt a szerepét, hogy támaszt tudnak nyújtani az emberi élet kiszámíthatatlan jelenségeinek kezeléséhez, a jelenlegi háború körülményei között aláássa az a tapasztalat, hogy a front két oldalán olyan emberek néznek szembe egymással, akik hittestvérek. A két háborús ország egyházai egyaránt békeszerzőnek tartják magukat, azt állítják magukról, hogy lelkileg megerősítik a nehézségekkel küszködőket, s szavatolják az olyan értékeket, mint az emberi méltóság, az irgalom és a megbocsátás. Egyaránt ott állnak a harcban álló katonák mellett, akik olyan embereket tartanak ellenségüknek, akik hozzájuk hasonlóan ortodoxok, és akiket ugyanolyan imádságokkal bocsátják a háborúba, mint őket.

Oroszország Ukrajna ellen indított háborúját elfogadja és legitimálja a világ egyik legnagyobb keresztény egyházának számító orosz ortodox egyház, s ez a jelenség az egyházakról alkotott 21. századi összkép számos olyan alkotóelemét megingatta, amely korábban szilárdnak tűnt. Annak ellenére ugyanis, hogy a modern társadalmak keretei között jelentős mértékű szekularizálódás ment végbe, s egyes fundamentalista és erőszakra hajlamos mozgalmakban destruktív szerepet játszik a vallás, a keresztény egyházak változatlanul nagyfokú bizalmat élveznek a lakosság körében, különösen a társadalmi igazságosság kérdésével és az emberi méltóság védelmével kapcsolatban. Általánosan megfigyelhető volt az a remény, hogy egyházi vezetők (például Ferenc pápa vagy Kirill moszkvai patriarcha) hatást tudnak gyakorolni a folyamatokra, s mérsékelni tudják a háborús erőszakot – ez pedig arról tanúskodott, hogy sokan bíznak abban, az egyházak valóban képesek a béketeremtésre, vallási tekintélyük pedig politikai téren is érvényesülni tud. Az Oroszország által indított háború azonban mintha már alapvetően megkérdőjelezné ezeket az elképzeléseket.

A következőkben azt szeretném megvizsgálni, miként viszonyulnak az egyházak az Oroszország által indított háborúban, és miként kérdőjeleződnek meg olyan tényezők, amelyek korábban magától értetődők voltak. Ezzel kapcsolatban fontos megismernünk, hogy milyen volt a helyzetük az egyházaknak az orosz és az ukrán társadalomban 2022. február 24. előtt, mert így pontosabban meg tudjuk ítélni a háborúban játszott szerepüket. Végezetül az ortodox, a katolikus és a protestáns egyházak ökumenikus közösségének áttekintéséből kitűnik, nem csupán az ortodox egyházakat érintik azok a kérdések, hogy milyen jelentőségük van az egyházakban társadalmi változások (például háború) körülményei között.

(A teljes írás a Vigilia augusztusi számában olvasható.)

Gloviczki Zoltán: Digitális iskola?

Az iskola mára, az informatika igazi forradalmát még figyelembe sem véve is három alapvető szempontból távolodott el drámai mértékben a valóságtól. Egyfelől konkrétan. Nem a valóságba vezeti be tanulóit, nem a természet, a társadalom, a személyes létezés problémáit, jelenségeit magyarázza a tudományok eszközrendszerével, hanem a tudományok felhalmozott tudását magyarázza, jó esetben illusztrációként használva ehhez a valóságot. Másfelől vakon követi a tudományos ismeretek hihetetlen expanzójának folyamatát, egyre sűrítve az iskolai tananyagot. Nem vesz tudomást a tudhatóság, megismerhetőség és összetettség heisenbergi (vagy a nemlineáris dinamikából [káoszelmélet] vagy a big data szemléletből fakadó) kihívásairól, csakis a leírható tudományos ismeretek gyarapodásáról az ökológiától a nyelvészet új megközelítéseiig, a sejtbiológiától az atomfizikáig. Harmadrészt teszi mindezt úgy, hogy az eleve a legszűkebb szociokulturális elitre tervezett és szinte explicit módon szelektív iskola ehhez a hagyományhoz képest is egyre feszítőbb tartalmát kívánja alkalmazni a társadalom teljes spektrumára. Talán nem meglepő az egyre általánosabb és sokrétűbb kudarcérzet.

És az iskolatörténetek ezen a pontján jelenik meg kihívásként az informatika, az internet, a WEB2.0 és a mesterséges intelligencia. A gyors változások közepette párhuzamosan a növekvő optimizmus és a növekvő kudarcérzet mellett.

Az ezredforduló technikai robbanása megkövült iskolarendszerünkben útelágazást jelent. Ami a hagyományos iskola funkciójának támogatására, teljesítményének látszólagos vagy valós fokozására használható, azt üdvözöljük és az iskola modernizációjaként értelmezzük, ami gátolja a hagyományos működést, máglyára kerül. 2024 elején került sor egy országos hatóság és egy magyar felsőoktatási intézmény közös újmédia tematikájú pedagógus-továbbképzésének toborzására, melynek hatására, köszönhetően a képzés valóban igen korszerű tematikájának nem csupán tízszeres túljelentkezés alakult ki, de nyugodtan állíthatjuk, hogy a téma iránti érdeklődésében és tájékozottságában is egy háromszáz fős, országos merítésű, az oktatás legszélesebb spektrumát képviselő, kimagasló pedagógus-elit jött el az alapos felvételi beszélgetésre. Az, hogy az újmédia és a mesterséges intelligencia veszélyeket rejtegető kihívás az iskola számára, egységes képzetük volt. Ennél azonban érdekesebb és meglepőbb fordulat, hogy a technikai fejlődés előnyei csaknem százszázalékos arányban egyetlen szempontban összpontosultak. „Az internet és a mesterséges intelligencia lehet hasznos is, csak a mai gyerekek nem arra használják.” Hasznos pedig egyetlen céllal lehet: ugyanazon információk megszerzésében, amit az iskolában amúgy is meg kell szerezni. És valóban. A hangrögzítés, a film, a televízió, majd a videótechnika ugyanúgy az ismertközlés „hatékonyabb” eszközeként vonult be iskoláinkba, ahogy legtöbbször egy „digitális tananyag” sem jelent többet vagy mást, mint a papíralapú taneszközök másolatának feltöltését a világhálóra – esetleg némi interaktivitással fűszerezve azt. Ami pedig a boszorkányüldözést illeti: a mobiltelefonokat az iskola vagy az osztály kapujában elvesszük a diákoktól, a mesterséges intelligenciát pedig igyekszünk kiszűrni teljesítményükből. Fittyet hányva mindkét törekvés szánalmas perspektíváira. Ez nem az oktatás modern kora. Az audiovizuális eszközök, az írásvetítő, a projektor, az internet, a ppt, a digitális tábla – mind archaikus és sok szempontból korszerűtlenné, ezzel pedig értelmetlenné váló iskoláink egyre korszerűbb szépségtapaszai.

Fotó: Papajcsik Péter / Index

(A teljes írás a Vigilia júliusi, „A technika kérdései” című tematikus számában olvasható.)