Február 16-án délelőtt, az évközi idő 6. vasárnapján, a művészeknek és a kultúra világának jubileumi zarándoklata alkalmából José Tolentino de Mendonça bíboros, a Kulturála és Nevelés Dikasztériuma prefektusa vezette a szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Ő helyettesítette a szentévi találkozón a Szentatyát, akit légúti betegségével kórházban kezelnek.
Az alábbiakban a Ferenc pápa által készített és Tolentino de Mendonça bíboros által felolvasott teljes homília fordítását közreadjuk.
-----------------------------------------------------
Az imént hallott evangéliumban Jézus meghirdeti a boldogságokat tanítványai és az emberek sokasága előtt. Már annyiszor hallottuk őket, mégis újból és újból megdöbbentenek bennünket: „Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul” (Lk 6,20–21). Ezek a szavak felborítják a világ logikáját, és arra hívnak bennünket, hogy új szemmel nézzük a valóságot, Isten tekintetével, mely a felszín mögé lát, és felismeri a szépséget, még a törékenységben és a szenvedésben is.
A második rész kemény és intő szavakat tartalmaz: „De jaj, nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigasztalástokat. Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok. Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!” (Lk 6,24–25). A „boldogok vagytok” és a „jaj nektek” közötti ellentét arra figyelmeztet, hogy milyen fontos megvizsgálni, hol is keressük biztonságunkat.
Ti, művészek és a kultúra képviselői, arra kaptatok meghívást, hogy a boldogságok forradalmi látásmódjának tanúi legyetek.
Küldetésetek nemcsak az, hogy szépséget teremtsetek, hanem az is, hogy feltárjátok a történelem redői közt megbújó igazságot, jóságot és szépséget, hogy hangot adjatok a hangtalanoknak, hogy a fájdalmat reménnyé változtassátok.
Olyan korban élünk, amelyet összetett válság jellemez, gazdasági és társadalmi válság, de mindenekelőtt a lélek válsága, az értelemtalálás válsága. Tegyük fel magunknak a kérdést, milyen korban is élünk, milyen irányba is haladunk!
Zarándokok vagy tévelygők vagyunk? Célt követünk, vagy céltalanul bolyongunk? A művésznek az a feladata, hogy segítsen az embereknek abban, hogy ne tévesszék el az irányt, ne veszítsék el a remény horizontját.
De vigyázat: nem egy könnyű, felszínes, valóságidegen reményről van szó. Nem! Az igazi remény összefonódik az emberi lét drámájával. Nem kényelmes menedék, hanem égető és világító tűz, mint Isten igéje. Ezért a hiteles művészet mindig találkozás a misztériummal, a minket felülmúló szépséggel, a kérdésekre kényszerítő fájdalommal, a hívogató igazsággal. Máskülönben „jaj”! Az Úr szigorúan figyelmeztet.
Ahogy Gerard Manley Hopkins költő írja: „Egy világ, mit Isten fensége hord. / Villámlana: lemez, ha lengetik, / duzzadna dúsan: olaj, ha ütik” (Tandori Dezső fordítása). Ez a művész küldetése: felfedezni és feltárni ezt a rejtett fenséget, érzékelhetővé tenni szemünk és szívünk számára. Ugyanez a költő „ólomvisszhangot” és „aranyvisszhangot” is hallott a világban. A művész érzékeny ezekre a visszhangokra, és művein keresztül különbséget tesz, és segít másoknak is különbséget tenni a világ eseményeinek különböző visszhangjai között. A kultúra képviselői arra kaptak meghívást, hogy megvizsgálják ezeket a visszhangokat, hogy elmagyarázzák nekünk őket és megvilágítsák, milyen úton vezetnek bennünket: hogy rosszra csábító szirénhangokról, vagy pedig legigazibb emberségünkre hívó hangokról van-e szó. Bölcseknek kell lennetek, hogy megkülönböztessétek azt, ami olyan, mint „a pelyva, amelyet elsodor a szél”, attól, ami szilárd, „mint a víz partjára ültetett fa”, mely képes gyümölcsöt teremni (vö. Zsolt 1,3–4).
Kedves művészek, a szépség őrzőit látom bennetek, akik a világ sebei fölé tudtok hajolni, akik meg tudjátok hallani a szegények, a szenvedők, a sebzettek, a bebörtönzöttek, az üldözöttek, a menekültek kiáltását.
A boldogság őrzőit látom bennetek! Olyan korban élünk, amikor új falakat emelnek, amikor a különbözőségek a kölcsönös gazdagodás lehetősége helyett az elszakadás ürügyévé válnak. De ti, a kultúra képviselői, arra kaptatok meghívást, hogy hidakat építsetek, hogy teret nyissatok a találkozásnak és a párbeszédnek, hogy megvilágosítsátok az emberek elméjét és felmelegítsétek a szívét.
Egyesek azt mondhatják: „De mi haszna a művészetnek egy sebzett világban? Nincsenek ennél sürgősebb, konkrétabb, szükségesebb dolgok?” A művészet nem luxus, hanem a szellem szükséglete. Nem menekülés, hanem felelősség, felhívás a cselekvésre, figyelmeztetés, kiáltás.
A szépségre nevelés azt jelenti, hogy reményre nevelünk. A remény pedig sosem szakad el a lét drámájától: átjárja mindennapi küzdelmeinket, életünk fáradozásait, korunk kihívásait.
A ma hallott evangéliumban Jézus a szegényeket, a sírókat, a szelídeket, az üldözötteket mondja boldognak. Ez fordított logika, a nézőpont forradalma. A művészet arra hivatott, hogy részt vegyen ebben a forradalomban. A világnak prófétai művészekre, bátor értelmiségiekre, kultúrateremtőkre van szüksége.
Engedjétek, hogy a boldogságok evangéliuma vezessen benneteket, és művészetetek új világot hirdessen! Költőiségetek mutassa meg nekünk ezt az új világot! Sose hagyjátok abba a keresést, a kérdezést, a kockáztatást! Mert az igazi művészet sosem kényelmes, a nyugtalanság békéjét kínálja fel.
És ne feledjétek: a remény nem illúzió, a szépség nem utópia, tehetségetek nem véletlen, hanem hívás!
Nagylelkűen, szenvedéllyel, szeretettel válaszoljatok!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír
Köszönjük a megjelenést a Magyar Kurírnak!
