Meggyőződésem szerint nekünk, keresztényeknek hangsúlyoznunk kell, hogy valami lényegeset tudunk elmondani Istenről és az emberiségről, egy olyan történetet tudunk elmesélni, amely kitágítja az emberiség látóterét. A hit nem leszűkíti, hanem kitágítja az emberről rajzolt képünket. A művészeteknek pedig igen komoly szerepük van ebből a szempontból.
Az évek folyamán alighanem ezért törekedtem arra, hogy kapcsolatot ápoljak olyanokkal, akik művészeti területen tevékenykednek, zenészekkel, képzőművészekkel, színházi emberekkel és írókkal. Közben magamat is egyre jobban megismertem, de főként az foglalkoztatott, hogy bizonyos kérdések miként fejeződnek ki a művészetekben. Mindig megdöbbent, hogy milyen nagyfokú a nyitottság a kereszténység által képviselt tartalmak iránt olyan közegekben, ahol talán egyáltalán nem számítanánk ilyesmire. Váratlan helyeken bukkan fel ez a fajta érdeklődés – azért váratlanul, mert ezek a helyek meglehetősen messzire vannak a keresztény vallásgyakorlástól, ám éppen ezért gazdagítani is tudják azt, ahogyan kifejeződhetnek a hit tartalmai. Tavaly ilyen meglepetésben volt részem, amikor felkértek arra, hogy beszélgessek Nick Cave-vel, a neves rockzenésszel, aki könyvet írt arról, hogyan talált vissza a kereszténységhez.
Egészen rendkívüli volt a beszélgetésünk, és egyvalaki különösen élénken él az emlékezetemben. Nick Cave egyebek mellett azt mondta: azért is tértem vissza a Krisztusba vetett hithez, mert nem akartam, hogy bezáródjak a fájdalmam és a gyászom falai közé (elvesztette ugyanis kamaszkorú fiát). Mélységesen mély fájdalmat élt át, de azt akarta, hogy legyen valamilyen kapaszkodója, amely megakadályozza, hogy elnyelje a fájdalom. Nem kezdett tehát lázadni Isten ellen, aki megengedi, hogy meghaljon egy fiatal, hanem azért fordult Isten felé, hogy méltósággal és őszintén átkeljen a fájdalom pusztáján, s közben életben maradjon. Nem vágyott boldog végkifejletre és egyszerű válaszokra, hanem a kitartásra volt igénye.
Tapasztalataim szerint a kultúra különböző szegleteiben nagyon sok olyan ember van, akit foglalkoztat az istenkérdés, de fontos, hogy valamelyest más megvilágításba kerüljön számukra. Nem az a dolgunk, hogy faggatni kezdjük az embereket Istenbe vetett hitükről, vagy bizonyítékokat tartsunk eléjük Isten létével kapcsolatban, hanem az éhségükre, az igényeikre kell figyelnünk, arra, hol találkozunk azzal, hogy valamiféle értelem megtalálása ugyanolyan lényeges számukra, mint az, hogy ételhez jussanak, ha éhesek. Nem biztos, hogy nyomban be akarnak majd lépni az egyházba, de elindulnak valamilyen úton, s kísérnünk kell őket ezen az úton.
Nem szabad elhamarkodottan azt a következtetést levonnunk, hogy a kultúra elvesztette az érdeklődését Isten iránt – a statisztikák ugyan nem túl bátorítóak, és Európa jövőjével kapcsolatban tagadhatatlanul sok a bizonytalanság, de nem csak ennyiről van szó. Nem a statisztikai versenyt kell megnyernünk, és nem is a keresztény társadalmi berendezkedést kell helyreállítanunk, hanem azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy tudjuk, hol fakadnak a források, tudjuk, honnan lehet vizet meríteni. Egyházainkban arra kell tehát törekednünk, hogy ne akadályozzuk a források felfakadását, arra, hogy szabadon felfakadjon a víz.
(Elhangzott 2024. szeptember 20-án Pannonhalmán, az apátság ökumenikus konferenciájának kerekasztal-beszélgetésén.)
https://www.facebook.com/vigiliaszerkesztoseg/posts/1149177997218372