Keresztút Mária szemével
Tornay Krisztina Petra
A budai klarisszák közösségénél volt egy középkori eredetű, nagyheti áhítatgyakorlat a XVIII. században. Feloszlatásuk (1782, II. József) után a helyükre lépő Erzsébet-apácák átvették ezt a szokást és egészen 1948-ig élt náluk tovább. Ekkor őket is feloszlatták.
Van azonban egy barokk olajfestmény, ami megőrizte ezt a hagyományt. Egy magyar – pozsonyi vagy budai – klarissza nővér festette meg a szenvedés állomásait. Ezek nem egyeznek meg a mai keresztúttal, de szintén 15 lépcsőből állnak. A középkori látnokok – Svéd Szent Brigitta és a klarissza Magdaléna Breutel – Jézus szenvedését egészen részletekbe menően, közelről írták le. Az ő szavaik nyomán keletkezett az a jámbor gyakorlat, hogy Jézus szenvedését állomásokra osztva, azokon el-elidőzve élik át vele együtt a megváltó kínszenvedés és halál történetét. S ami a megközelítés legfontosabb fókusza: Mária szemléli a jeleneteket: az alsó képsor végén láthatjuk őt.
Mária, az anya szemével tekinteni Jézust ezekben az órákban, az együttérzés egészen bensőséges, közeli lehetőségét adja. Alapvetően női jellegű spirituális megközelítés ez. A képek szemlélése, a vizualitásra való nyitottság, a kapcsolódás jellege és az odaadó azonosulás nem az értelmet, hanem a szívet mozdítja meg.
A keresztút végig járásához egy egyszerű vezető: csupa Jézus-arc. Szemlélhetjük úgy, mint Mária, aki Jézus számtalan arcát ismerte, szenvedésében mégis másként, soha nem látott módon látta őt.