Patsch Ferenc SJ: Antiqua et nova

A mesterséges intelligencia álljon az emberi méltóság és a közjó szolgálatában

Alighanem az évszázad kérdése, hogy mire irányul majd a mesterséges intelligencia fejlesztése: vajon az ember támogatása és kiegészítése, vagy annak helyettesítése lesz a beprogramozott cél? S vajon az egyháznak lehet-e szava ebben a kérdésben? Egyesek amellett kardoskodnak, hogy a keresztényeknek inkább távol kellene tartaniuk magukat az ilyen és hasonló, úgyszólván „világias” kérdésfeltevésektől, és kizárólag az emberek örök üdvösségével kellene foglalkozniuk. Csakhogy egy holisztikusabb (és nem ideológiailag beszűkített) látásmód azt sugallja, hogy éppen annak érdekében, hogy „természetfeletti” küldetését teljesíthesse, az egyház feladatai közé tartozik az is, hogy „Isten vándorló népének” (GS 48) evilági kérdésekben is eligazítást nyújtson. A földi élet és a túlvilági üdvösség/boldogság ugyanis komplex összefüggésben állnak egymással; szigorúan véve egymástól elválaszthatatlanok.

Ferenc pápa tanítóhivatala az Antiqua et nova [AN] kezdetű nota (megjegyzés) közreadásával – amely a Hittani Dikasztérium, valamint a Kultúra és Nevelés Dikasztériuma közös munkájának eredményeképpen 2025. január 28-én jelent meg, és amelyet maga a pápa is kézjegyével látott el – nemcsak a fenti kérdésben teszi le a voksot, hanem egyúttal átfogó és informált elemzést is nyújt a mesterséges intelligenciára vonatkozó etikai kérdéshorizont széles spektrumáról. A viszonylag terjedelmes – mintegy 40 nyomtatott oldalt kitevő (117 bekezdést és 215 lábjegyzetet tartalmazó) – dokumentum korántsem amolyan „egyszerű hitvédelmi irat”. A műfaj standardjai egyébként is magasak, ám az AN még ebben a mezőnyben is feltűnő igényességgel veszi számba a mesterséges intelligencia jelenleg belátható „kihívásait” és „lehetőségeit”. Transzdiszciplináris megközelítése a technológia e kortárs jelenségének tudományosan informált, ugyanakkor hitelesen teológiai olvasatával szolgál, amelyet összeköt az egyház társadalmi tanításával. Alapvető üzenete kettős: egyrészt az emberi intelligencia elvileg redukálhatatlan a mesterséges intelligenciára (vö. AN 7–12; 30–35); másrészt erkölcsös fejlesztését két szempontnak, az emberi méltóságnak és a közjó előmozdításának kell vezérelnie (vö. AN 48; 50; 106; továbbá 42; 43; 110). A dokumentum realista szemléletű, ám egyúttal reményt is sugall: „a MI az emberiség szolgálatába állhat és képes hozzájárulni a közjóhoz” (AN 106; vö. továbbá 110).

A tanítóhivatali nota alapvetően Ferenc pápa korábbi, a témára vonatkozó megnyilvánulásaira épül, ám több is, mint azok rendszerbe szedett összefoglalása. Hat szervesen egymásra épülő részből áll: egy rövid „Bevezetés[t]” követően (I.) tisztázza, hogy „mi a mesterséges intelligencia” (II.), majd elemzi az „intelligencia [fogalmát] a filozófiai és teológiai hagyományban” (III.). Ezután „az etika szerepé[t veszi górcső alá] a MI fejlesztésének és használatának irányításában” (IV.), majd pedig – a legterjedelmesebb részben – az „egyes [sajátos] kérdések[et]” (V.) tárgyalja viszonylag részletesen. Az irat „végső megfontolások[kal]” (VI.) zárul. A rendelkezésre álló terjedelmi korlátok miatt e helyt csak arra vállalkozhatunk, hogy a teljesség igénye nélkül számba vegyük a dokumentum legfontosabb gondolatait, különös tekintettel az újdonságokra.

(A teljes írás a Vigilia júniusi számában olvasható.)

A mai Szófia külvárosában, a Vitosa-hegy oldalában emelt kis templomban a XIII. század elején egy különlegesen nagy tehetségű művész dolgozott. Falfestményei  - különösen a 2006-os restaurálást követően – eleven, friss színeivel és megdöbbentően jó állagukkal is kitűnnének a középkori ortodox falképek közül.

Azonban van még egy, zavarba ejtő és végeredményben megmagyarázhatalan sajátsága a képeknek: az európai korareneszánsz friss levegője árad el rajtuk. 

S történik ez úgy, hogy a kutatás mai állása szerint a festő, Vasilii, egy – ma Görögország területén lévő – kis, bolgárok lakta faluból, Subonoscha-ból származott.  Ma ez görög falu, Nea Suli a neve. A második bolgár birodalom fénykorában működött egy igen tevékeny és híres festőiskola, az ún. Tarnovo-i műhely, de emlékei közül egyedül a bojanai maradt fenn sértetlenül.

A kicsiny templomot a bolgár cár szófiai helytartójának, sebastokrátorának adományából festették ki. Kalajan és felesége, Desislava donátor-portréit a templom hajójában láthatjuk, velük szemben  rokonaik, uralkodójuk: Konstantin Tich cár és felesége, Irina állanak. Különösen az adományozó házaspár vonásai egyediek, személyiségük finoman ábrázolt: méltóság, alázat és nyugalom árad belőlük. 

A templom gazdagon díszített belső tere bibliai jelenetek és szentek mellett a védőszent, Szent Miklós életét ábrázolja az ún. narthexben, előcsarnokban. 

A belső, tkp-i templom-részben kiemelten Jézus életének eseményeit szemlélhetjük. 

A Szentháromság tiszteletét több elem is megjeleníti: Jézus a kupolában mint Pantokrátor, az Utolsó Ítélet bírája látható. A kupola alatt a „Szent Arc”, Jézus igazi képmása tűnik elénk, ahogy Veronika kendőjén megjelent. 

E festmény alatt pedig a mennybe emelkedő Jézust láthatjuk, majd a Színeváltozás Jézusát. Ez a képsor vezet el az Istenszülő Szűz Mária ölében ülő megtestesült Fiú alakjához. 

A Jézus életét megjelenítő képekkel együtt ez a szentély Istennek a második személyben, a Fiúban megjelenő arcát mutatja: hangsúlyozza az isteni és emberi természet egységét. A kompozíció felfelé emel: a megszületett Gyermek van a legközelebb a nézőhöz, majd egyre feljebb emelve szemét a színeváltozás jelenetében felfénylik Jézus Atyával való egysége, a mennybemenetel angyalok által emelt mandorlájában  már az uralkodó Krisztust látjuk, aki a kupolában ítélőként jelenik meg. 

Különösen kedves, üde Jézus-ábrázolást láthatunk az újszülött Jézus mosdatása és a 12 éves Jézus megtalálása a templomban  jelentekben.

A Szentlélek ábrázolása rejtettebben fedezhető fel, mint a Fiúé. Több jelenetben is szerepel, ezek közül a Jordánban való megkeresztelkedés képe sérült. A Szentlélek galamb alakjában egy boltíven jelenik meg, sugárzó körív közepén. Mai formájában két réteget is feltártak. Egy 1928-as fotón még restaurálatlan formában jelent meg. 

Ez az ábrázolás a pünkösdi jelenet része: a Szentlélekből kiinduló sugarak az apostolok felé nyúlnak és tűznyelvvé alakulnak felettük. Sajnos, ez a rész is eléggé sérült, nehezen kivehető. 

Az Atya alakja még rejtettebben jelenik meg: a nartexből a templomba nyíló kis ajtó feletti timpanon képének apró részleteként. Az Istenszülő feletti ívben látható az Atya áldó keze. A sok színes részlet közt ez az egyetlen, ami az eredetiben is színtelen, fekete-fehér. Hiszen az Atyát sosem látta senki, a Fiú nyilatkoztatta ki…

Fekete-fehér képek: 

https://archive.org/details/grabar-andre-l-eglise-de-boiana-2nd-ed.-sofija-1978_202102/Andre%20Grabar%20%5B%D0%90%D0%BD%D0%B4%D1%80%D0%B5%D0%B9%20%D0%93%D1%80%D0%B0%D0%B1%D0%B0%D1%80%5D%20-%20%D0%91%D0%BE%D1%8F%D0%BD%D1%81%D0%BA%D0%B0%D1%82%D0%B0%20%D1%86%D1%8A%D1%80%D0%BA%D0%B2%D0%B0%2C%201924/page/n115/mode/2up?view=theater

Restaurálás előtti színes képek: 

https://archive.org/details/grabar-andre-l-eglise-de-boiana-2nd-ed.-sofija-1978_202102/Grabar%2C%20Andr%C3%A9%20-%20L%20eglise%20de%20Boiana%202nd%20ed.%20Sofija%20%281978%29/page/n73/mode/1up?view=theater

Fotók: 

Tornay Krisztina, Wikipédia

Forrás: 

Boshidar Dimitrov: Die Kirche von Bojana Hlg. Nikolaus und Panteleimon. Nationales Historisches Muzeum, Szófia, é.n. 

André Grabar: L’ Église de Boiana, Szófia, 1924. és 1978.

A Záródokumentum és benne Ferenc pápa záródokumentumot kísérő jegyzete:

Egy másik változatban Ádám és Éva bekerült Jézus sugárzó körébe és maguk is átfénylenek: ruhájuk fehérebb a hónál, akárcsak Jézusé. 

Az ő megváltás utáni szomjukat, sötétségüket látjuk a húsvét hajnalban a sírhoz siető asszonyok alakjában is. Csak az üres sírt találva kétségbeesetten panaszkodnak: alakjuk félelmet, bánatot, összetörtséget fejez ki. A Jézus nélküli sír kulisszái közt kóborolnak elveszetten, egymástól is elválasztva: ki-ki a maga reménytelenségével. A háttérben azonban  felfénylik az aranyló Nap: még nem mernek rátekinteni, de egyikük kezeit — Éva mozdulatával —felfelé nyújtja. 

 Az igazi, személyes-baráti találkozást a Feltámadottal az utolsó képen szemlélhetjük.

 Jézus megjelenik az apostolok között, s egyikük – valószínűleg épp a „hitetlen” Tamás —  személyében magához öleli őket.  Ez a személyes találkozás az, ami a húsvét valódi öröme, Teremtő és teremtmény, Megváltó és megváltásért sóvárgó egymásra találása.

Tornay Krisztina Petra SSND

Mária, az anya szemével tekinteni Jézust ezekben az órákban, az együttérzés egészen bensőséges, közeli lehetőségét adja. Alapvetően női jellegű spirituális megközelítés ez. A képek szemlélése, a vizualitásra való nyitottság, a kapcsolódás jellege és az odaadó azonosulás nem az értelmet, hanem a szívet mozdítja meg. 

A keresztút végig járásához egy egyszerű vezető: csupa Jézus-arc. Szemlélhetjük úgy, mint Mária, aki Jézus számtalan arcát ismerte, szenvedésében mégis másként, soha nem látott módon látta őt.  

A szöveg itt tölthető le.

Merab Abramishvili grúz festő megnyitja felénk az utolsó vacsora asztalát: felülről rálátunk az asztallapra. Rajta kisebb-nagyobb kelyhek, kerek kenyérkék, halak – csupa eukarisztikus szimbólum -  s sorban az apostolok kezei, amint mind Jézus felé nyúlnak. Az asztal alatti sávban látjuk az lakomázók lábait. Megjelenítésük kedvesen játékos, kicsit esetlen. Az emberi lábak egyszerűségükben, őszinteségükben vallanak arról, ami az egész történet alapja: Jézust követők, őrá figyelők, felé fordulók lábai ezek. 

Az apostolok felsőteste ismétli ezt az odafordulást, a kép felső regiszterében azonban az érzelmek hevessége uralkodik. A kezek a levegőben, gesztikulálva. Jézus szavaira – egy közületek elárul engem – izgatottság, zavar keletkezett. S az kérdezik: én vagyok az, Mester? Ez a közös érzés hullámzik a képen, s csak egy alak válik külön, meghúzódva, összegörnyedve: egy másik takarásába bújó, bal szélén gunnyasztó Júdás. 

Jézus alakja középen az odaadás, osztozás szelíd mozdulatával teremt békét, biztonságot. 

Abramishvili egyszerre merít a grúz szakrális festészet és a nyugati keresztény hagyomány forrásaiból. Képe jól felismerhetően Leonardo milánói alkotásának ihletét is mutatja. Az alakok elrendezése, csoportok kialakítása, az ellentét Jézus szelídsége és a tanítványok nyugtalansága között onnan ismerős. 

Leonardo képén a sokféle érzelem, temperamentum felismerhetően, jól értelmezhetően jelenik meg: Látunk kérdező, védekező, összesúgó, vitatkozó figurákat, van, aki hárítani próbál és van, aki érintettségében felpattan az asztaltól. Jézus itt egyértelműen jobban, világosabban elválik a két oldalán kibontakozó történettől. Sokkal inkább egyedül van. Abramishvili képén szinte kapaszkodnak belé, s a tanítványokhoz való közelsége, a velük vállalt közösség is hangsúlyosabb. Ugyanakkor Leonardonál Jézus és Júdás mélyebben összekapcsolódik, mint a grúz festőnél: ott Júdás távolabbról, elhúzódva jelenik meg, mint aki kilépőben van ebből a közösségből és már csak megbújik benne. 

 Leonardo képe az évszázadok alatt súlyosan megrongálódott, az egykor világos vonások összemosódnak és egészen másként látjuk, mint ahogy eredetileg kinézett. És mégsem vesztett semmit a kisugárzásából, sőt, sebzettségében talán méginkább közel engedhető, befogadható. 

Abramishvili lemond a részletekről. Csak sejtet, vázol: alig-alig húzza el a függönyt a jelenet elől. 

Rufusz Ferenc Az utolsó vacsora animációs filmje ezt a titkot, feltáratlanságot mutatja meg más eszközökkel. 

https://www.youtube.com/watch?v=m-2Puz1ilNE&t=20s