Akkor már jó ideje a fokozódó vágy és a nem csillapodó szomjúság egyszerre sodort alig észrevehetően a beláthatatlan tágasságú bölcsesség felé. A nemrég még alig ízlelt, ugyanakkor egyfajta teremtés előtti csendben, egy szívdobbanás alatt megismert bölcsesség sodort, vonzott, és én akkor hagytam tőle vonzani magam.
Most, közel húsz év után, valahogy így tudok leginkább emlékezni. Érzéseim horizontján megragadni, ami egyszerre betölt és megfoghatatlan. Ma így tudom őszintén a Sapientiához mint iskolához, mint egyfajta szellemtörténeti kutatóközponthoz, mint forráshoz és élő közösséghez való kapcsolódásom első lépéseit meghatározni.
A közösség. Talán ez volt a hívószó. Feldereng, hogy a tudásszomj és a fejlődni vágyó lelki hajtásaim indíttatásai mellett, ez az egy szó és az ennek kihívást sejtető, édes jelentése erősített meg, hogy merre is forduljak kereséseim útján azon a nyárvégi időben.
Megmaradt tengerünk közelében, a Balaton-parti Keszthely városának utcáin sétálva ütötte meg a fülem és hatolt szívemig egy már végzett sapientiás hallgató útitársam visszaemlékezésében, ez az ő „alma mater”-ét talán végső értelemben is jellemző vonás. Az, hogy a Sapientia közösség. Elsősorban. Sejtettem, hogy e szó és valóság torkolata lehet vágyam titokzatos és mederre szoruló hullámzásának.
Különös idő az iskolakezdés ideje. Elképzelem, hogy a nyár és az ősz ilyenkor egymásba karolva meg-megállnak, és együtt nézik a hajnalok és alkonyok színeváltozását. Hallgatják a lombok halkuló suttogását. Elindulnak, és útjukat a csend beérett ragyogása aranyozza. Valahogy így indultam el én is a várakozásban ringatózás állóvizének békéjéből a folyamok, az embert formáló erők sodrásának közelébe, és lehettem hallgató a felszínen fecsegő, de a mélyén hallgató jó öreg Duna partján. Hallgató, és a halak hangját tanuló-kutató „csöndhalász” a Piarista közben horgonyzó Sapientia bárkájának fedélzetén.
Elsőre otthonos volt ez a mikrovilág. Az otthonról hazaérkezés élményét sugározta. Ez a kissé kései elindulás és továbblépés egyszerre visszatérést is jelentett. Talán azért is, mert az átlaghoz képest bő tíz évvel később, majd huszonkilenc évesen léphettem be a koncentrált tanulás és figyelem nagy múltú műhelyébe.
A csöndből a csöndbe. Áramlásból az áramlásba érkeztem. Egy volt kolostor egyetlen szerzetesével egészen belakott rendház „anyaméh” miliőjéből mintha egy a nyugalom mézét gyűjtő méhkasba jutottam volna el. Ahol a számos dolgozó „szellemi tánca”, isteni eredetű hagyományt hordozó lépésrendje magával ragadott. Megérintett az a gondolati aktivitás, gazdagság és tettekben is tapasztalható kifinomultság, ami egyeseket valóban jellemzett ebben a közegben.
Visszatekintve azt látom, hogy a Sapientia a ki nem alvó csönd, a fenntartható békesség helye és szimbóluma lett számomra. Az igazi és célszerű fenntarthatóság példája és egyszerre – belülről – ostromlott bástyája. Ami igazán és máig maradandóan megérintett az nem az akkori megmártózás élménye a lehetséges tudásban és izgalmas ismeretekben. Ezek azóta szinte mind lekoptak elmém feslett vásznáról. Néhány folt, a szabadságot hirdető ikontöredék maradt csak belőlük, itt-ott szívem falain.
Mert nem csak a tudásszomjunkat olthattuk eme épület, folyó mellé ültetett „iskolafa” lombjának árnyékában. Azt a szomjúságot is enyhítették és újra meg újra fel is keltették bennünk, ebben a zajba zárt várospart menti oázisban, amely leginkább emlékeztetett és emlékezni is tanított. Minden délben belekortyolhattunk, és ettől egyre tisztábban tudtunk emlékezni. Arra az időre, amikor még nem kellett vagy nem úgy kellett emlékeznünk, mint most, mert nem volt idő sem. Amikor még egészen egy közösség voltunk. Amikor egy volt a tanítvány és a mester, a hallgató és a tanár. Az érett ember és a gyermek.
A Sapientia tereit minden délben újra és újra átitató, és győzelemre emlékeztető déli harangszó nem ebédre, hanem vacsorára hívott minket. Az utolsóra. A munkagépek és autók zakatolását szelíden elnyomó és magasból ránk hulló mélységes hangja a kápolnába terelt, ahol a számok kódjával zárt ajtón túl csöndet csobogtak a falak.
Emlékszem, hogy számomra meglepő módon a Szentségtartó ajtaja is hullámzást, keretbe helyezett folyamtöredéket formált. Áttetsző volt, de nem láthattunk át rajta. Egyszerre mutatott meg és sejtetve rejtett tápláló bizonyosságot.
Eleinte furcsálltam. Szokatlan volt. Vízfelszínt stilizáló üvege mégis vonzotta tekintetem.
Pár hónappal ezelőtt egy jubileumi meghívásnak köszönhetően újra járhattam az azóta már számomra is alma materré érett Sapientia épületében. A reményem szerint évről évre újra sarjadó közösségében.
A találkozások után lassuló léptekkel és egyre gyorsuló gondolatokkal haladtam a lépcsőházban a földszinti kijárat felé. A további teendők és határidők irányába. De az első szinten megtorpantam egy pillanatra. Az is lehet, hogy a két emelet között fordultam vissza, már nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy a rejtett kápolna szürke ajtaja felé fordítottak feltörő emlékeim. Már nem emlékeztem a kódra. Vártam az ajtó előtt. Nem léphettem be, így legalább beköszöntem. Át azon az ismerős szürkeségen. Át a falakon. Át az emlékek folyamán. Át az égen. Határvonalon álltam a hívogató szürkeség előtt, és lassan emlékezni kezdtem az illatra. Arra az átszűrődő fényre. Arra a belső ablakra. A tabernákulum ajtajára. Azokra a szentmisékre. Amelyekben az egyes tanáraink elméleti tudása mellett az ő szívükből, imádsággal épített életükből is kaphattunk egy kis részt.
Az ajtó egyszer csak kinyílt. Belülről. Nem találkoztunk még, mégis ismerősnek tűnt, akinek köszönhetően beléphettem. Emlékeim forrásának helyére. Az együttlét elevenítő erejére.
Nem volt más rajtam kívül a kápolnában. Látszólag. Közel mentem az üvegbe öntött, hullámfalú szentségtartóhoz. Tovább emlékeztem. Az osztálytársaimra. A tanáraink személyére. Arra, hogy néhányan olykor nem ebédelni vagy a dolgukra, a következő órára mennek a harang szavát követő szentmise után – vagy akár előtte –, hanem egy kicsit még visszaülnek az oltár közelébe. Ott maradnak. Velünk. Közösségben.