Világmissziós háttér
Lukács László atya sokszor tartott lelkigyakorlatos triduumokat Budapesten kecskeméti igazgató korában. Én ekkor egy budapesti állami gimnázium tanulója voltam, és szívesen látogattam ezeket az alkalmakat különböző budapesti templomokban. Különösen tetszettek az Örökimádás-templomban tartott katekézisei, ahová Blanckenstein Miklós atya ajánlására rendszeresen jártam. Valami olyasmit tudott adni, ami az állami iskolában hiányzott, annak minden kiválósága ellenére. Mintegy tizenöt évvel később, a Renovabis német segélyszervezet freisingi találkozóján aztán személyesen is találkoztam az atyával. Én akkoriban a fehéroroszországi verbita missziót képviseltem, mint az ottani verbita hitoktatóképző intézet igazgatója.
Nagyon jól emlékszem, hogy egy fogadás közben kezdtünk el beszélgetni, és László atyát nagyon érdekelte, hogy mit is csinálok a volt Szovjetunióban. Elmondtam, hogy mit is jelent a Hitoktatóképzőn összes filozófiai tárgyat tanítani ékes orosz nyelven olyanoknak, akik hetvenöt év vallásüldözés után ismét keresztények szeretnének lenni. Hiszen az „emberi lélek természetéből fakadóan keresztény”. Elmondtam, hogy orosz anyanyelvű érdeklődőknek nehézséget okozott a keresztény filozófiai terminológia felfedezése, hiszen hetvenöt év marxizmus ezeket kivette a szóhasználatból. A kilencvenes évek volt Szovjetuniójában minden tekintetben a bizonytalanság uralkodott. A marxista tankönyveket általában kiselejtezték, de nem voltak még újak. Magam a moszkvai metró egyik állomásán kiterített ponyván vettem egy alapos filozófiatörténetet, ami persze még a marxista terminológiát tükrözte, ahol a keresztény és „polgári” filozófiát inkább pejoratív jelzőkkel illették.
Amikor az ember nemcsak a tananyagot állítja össze, hanem a hozzátartozó terminológiát is maga fedezi fel idegen nyelven, az nagyon izgalmas szellemi kihívás. Megláttam benne a misszió esélyét, hiszen sokan új gondolkodásmódra vágytak. Akkoriban „lábadoztak”, akik kiábrándultak a marxizmusból, és valami mást kerestek. Szerencsére az orosz nyelv igen alkalmas keresztény gondolatok átadására, így tudtam segíteni nekik. Ez a nemzetközi élményháttér (magyar, nyugati, posztszovjet) felkeltette Lukács atya érdeklődését. Arról is beszámoltam neki, hogy milyen érdeklődéssel hallgattam nagyböjti konferenciabeszédeit. Utána mindketten hazamentünk, de úgy látszik, megmaradtam az emlékezetében.
Jóval később, 2001-ben egy féléves amerikai nevelői továbbképzés után Budapestre helyeztek elöljáróim, ahol kilenc rendi megbízatást vettem át. Többek között én lettem a verbita papnövendékek prefektusa, akik a Sapientia Főiskolán tanultak. Figyelemmel kellett kísérnem tanulmányaikat. Így találkoztam ismét Lukács atyával, aki jelezte, hogy szüksége lenne a szolgálataimra.
Sohasem felejtem el, hogy Lukács atya jelenlétemben megemlítette általános rendfőnökünk helyettesének, hogy szeretné, ha filozófiát tanítanék a Sapientia Főiskolán. P. Antonio Pernia, később rendi generális 2001 szeptemberében látogatott meg minket Rómából. Örömmel elfogadtam ezt az ajánlatot. Nem volt filozófiai doktorátusom, de rábíztam magam missziós élettörténetemből adódó világnézeti érzékenységemre. Magyar olvasmányaimat és az akkoriban marxista felfogású magyar oktatást a szerzetesrendünk mödlingi főiskoláján szerzett színvonalas, átfogó, és tudományosan megalapozott keresztény filozófiai képzése építette tovább. Tudatos gondolkodóvá az tett, amikor ezt az alapot a posztszovjet világban kreatív módon használhattam, és segíthettem az ottani keresőknek.
Intellektuális találkozások
Eleinte hétköznapokon tanítottam filozófiatörténetet. A filozófia számomra, a szerzetes testvér számára a világnézeti igényességet jelentette. Igyekeztem bemutatni, hogy miképpen érlelődik egy-egy filozófiai gondolkodásmód, és egy idő után hogyan feledkezik meg egyik-másik filozófus a maga korlátairól. A filozófiatörténet tele van nagy felismerésekkel és nagy bukásokkal, amelyekhez intellektuális utak vezetnek. A saját történetem is a tudatosságig vezető út volt. Ezt szerettem volna továbbadni az oktatás során. Sokféle világnézeti helyzet között csiszolódtam, de éppen e kihívások miatt nem volt időm és lehetőségem mélyreható publikációkat közzétenni vagy doktori fokozatot szerezni. Azt is éreztem, hogy misszióm Magyarországról nagyon távolra visz a közeli jövőben, bár nem tudtam pontosan, hogy milyen missziót fogok végezni. A Sapientia sok hallgatója valóban megértette ezt a törekvést, és együttműködtek a tanulás érdekében. Elmondhatom, hogy otthon éreztem magam köztük. Minden órára igen alaposan készültem. Nagy példakép volt számomra Bakos Gergely atya, a másik filozófiatanár. Tudós filozófus, aki természetes módon érzékeltette a tudományos rendszeresség iránti igényességet és érzéket.
Néhány év múlva Lukács atya arra is felkért, hogy tanítsak szombatonként egyházművészetet. Úgy emlékszem, hogy erre inkább világi hallgatók jártak. A múltamból és építészeti képzettségemből adódóan igyekeztem egyszerre mély és gyakorlatias lenni. Az egyházművészet olyan, mint maga a filozófia, világnézeti jelentősége van. Istenhez vezet az, ami szép. A tantárgy iránti érzék felébresztése végett egyházművészeti sétákat szerveztem a hallgatóknak budapesti templomokban, melyek élménygazdagságát csak nagyon kevesen élték meg. Ezekre alapozott templomismertető cikkeimet időnként az Új Ember is közölte.
A Sapientia nemcsak oktatással foglalkozott, hanem kezdettől fogva a kutatásnak és az intellektuális párbeszédnek is szentelte magát. Nagyszerű könyvtár állt rendelkezésre. A rendezvények szerves részei voltak a főiskolai életnek. Ezért éreztem nagy megtiszteltetésnek, hogy egy alkalommal én képviselhettem a Sapientiát Eugen Biser, az egyik legjelentősebb német teológus látogatásakor. Lukács atya nem tudott jelen lenni, engem kért fel. Talán azért, mert én német nyelvterületen tanultam filozófiát és teológiát. A híres hittudós néhány kísérővel, megtisztelő alázatossággal és nyíltsággal érkezett. Előadásával talán nem mindenki értett egyet, de a Sapientia befogadó és támogató légkörében figyelmet keltett. Azóta is igyekszem számontartani azokat az alkalmakat, amikor a Sapientia napjainkban is konferenciáknak, vendégelőadásoknak ad teret.
Újrakezdésünk varázsa
A magyar katolicizmus egészével összehasonlítva számomra üdítő volt a Sapientia légköre, ahol mindannyiunkat lenyűgözött az újrakezdés. Ilyesmit még sokkal radikálisabban átélhettem a posztszovjet misszióban, ahonnan Magyarországra érkeztem. Fehéroroszországban az újrakezdés ténylegesen totális volt, hiszen az ottaniak elvesztették az egyházi élettel kapcsolatos minden tapasztalatukat. Ott az Egyházat és a kereszténységet hetvenöt évre, az ország nyugati részén pedig ötven évre ténylegesen „leradírozták” a térképről. A különböző országokból odaérkező missziósok fiatalok és lelkesek voltak. Senki nem emlékezett botrányokra, azokat a kommunista propaganda részének tartották. Ilyen volt a hangulat. Fehéroroszországgal összehasonlítva a magyar egyházi rendszerváltás kifejezetten lassúnak, nehézkesnek tűnt. Az egyház nem volt „teljesen új”. A meglévő szereplők és tisztségviselők kezdtek új életet élni a plébániákon és egyházmegyékben. Azonban itt is éreztem annak a határozatlanságnak és világnézeti cseppfolyósságnak a nyomait, amely a Szovjetunió feloszlása utáni fehérorosz világunkban erősen rányomta bélyegét valamennyiünkre, akik ott éltünk és dolgoztunk. Az önazonosság és az új helyzetre alkalmazható világnézeti keresés szárnyakat ad annak, akit a misszió ösztönöz. Számomra nehéz lett volna egy bejáratott, nagymúltú, például nyugat-európai filozófiai főiskolára kerülni, mert a folytonosan változó, önmagát kereső posztszovjet katolicizmus világában éltem. A Sapientián éppen ezt az útkeresést tapasztaltam meg, és emiatt éreztem úgy, hogy itt a helyem.
A Főiskola indulása és sikerei nagy jelentőségűek voltak a magyar szerzetesség számára. Mi, szerzetesek azt hittük, hogy a Sapientia léte és tanúságtétele már egy fényes jövő kezdete. Hiszen előzőleg be voltunk tiltva. Az ezredforduló éveiben sok szerzetesrend volt jelen a Főiskolán: például csornai premontreiek, vagy szaléziak, akikkel sokat beszélgettem új szerzetesi jelenlétünkről. Ebben az intézményben éreztük igazán azt a lendületet, amely a magyar szerzetesrendeket mozgatta. A Sapientia mikroklímája, ahogy visszaemlékszem, más volt, mint amit az egyes újranyitott szerzetesházakban tapasztaltam. A Sapientia fiatal szerzetesnövendékei mások voltak, mint azok a szerzetesek, akikkel az újranyitott rendházakban találkoztunk. Ott gyakran a „mindent vissza” hangulata uralkodott, míg a Főiskolán párbeszédet kerestünk. Átitatott bennünket a lelkesedés, a világnézeti megújulás vágya – a jóvátevés vagy kiegyenlítés vágyát átértékelve. Persze, voltak kevésbé tudatos sapientiások, akiket valami csak „idesodort”. De ők is része voltak a párbeszédnek.
A világi hallgatók nagy hatással voltak rám. Sokszor kérdezgettem őket arról, hogy miért is jöttek ide. Ezt azért akartam tudni, hogy érdeklődésük szerint formálhassam a tananyagot. Bár a kommunista időkben is voltak világi teológusok Magyarországon, a rendszerváltás újraértékelte szerepüket, és új teret nyitott nekik. Ezzel együtt a lehetséges életpályák zavarba ejtően bőséges kínálata megrendítette azt az egyértelműséget, amely régebben jellemezte a magyar világi teológusok életét. Néha nehéz volt megkülönböztetni, hogy ki jött ide tanulni hozzám hasonló missziós elhivatottsággal, és ki az, aki keresi az igazságot, illetve a jövőjét. Missziós hátteremből adódóan úgy érzem, hogy mindkét csoportnak tudtam adni valamilyen lelki és intellektuális indíttatást. Sok világi hallgatónk igazi tanúságtevő keresztény élettel tűnt ki.
Mostanában, amikor háromévente hazalátogathatok jelenlegi távol-keleti missziómból, és hallgatom a magyar plébániákon, egyházi intézményekben dolgozó papokat, szerzeteseket és világiakat, felteszem a kérdést, hogy tovább tudtunk-e haladni az újrakezdésnek azon az útján, amit a Sapientia képviselt húsz évvel ezelőtt. Nálunk, a verbitáknál is csak néhány évig tartott az újjászületés varázslata. A kétezres évek első öt éve után már erősen csökkent a hivatások száma. Manapság szomorúan látom, hogy a szerzetesek mindenhonnan kivonulnak. Hallom a kritikát, amely túlzottnak tekinti a rendszerváltó évek álmait. Túlvállalást emlegetnek. Az én beszélgetéseimben bizonyos fásultságot érzek, ha a szerzetesség, a teológiaoktatás, sőt az egész magyar egyház jön szóba.
Köszönöm, Sapientia!
Szerettem bejárni a főiskolára. Emlékszem, ahogyan az akkoriban visszakapott Duna-parti piarista épületben minden alkalommal valami újat láttam. A bejáratnál figyelmes, segítőkész portás fogadott. Téglás Iván, aki sógornőm közeli rokona, mindenkivel szívesen beszélgetett. Utat mutatott, kedvesen üdvözölte az érkezőket. Tudtommal ma is találkozhatunk vele a bejáratnál. Szerettem járni a büfébe. Ez afféle találkozóhely volt, ahol oktatók és dolgozók beszélgethettek. Sokszor nem is igazán az ebédért jártam oda, hanem a párbeszéd kedvéért. A hivatalos megbeszélések és konferenciák mellett a főiskola vezetése támogatta a fesztelen találkozásokat. Emlékszem, egyszer megjelent egy kávéfőző a tanárok szobájában, így mi, oktatók az intézmény vendégei lehettünk. Sokan jöttek kávézni, és így találkozhattunk más tanszékek oktatóival, illetve dolgozóival. Amikor hivatalos ügyeket kellett intézni az irodán, oda is szívesen mentünk. József Margit irodavezető sokat segített abban, hogy a hivatalos ügyek ne vonjanak el sok időt tanulmányi felkészülésünkből. Mindent köszönök!
Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír