Epilogus
Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.
Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!...
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.
Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(1877. július 6.)
Arany János Epilogusa őszi vers. A lecsendesülő, megszelídülő őszi természet emlékezésre hívja lelkünket. Az életére visszatekintő költő belső, emlékező-értékelő útja lefelé halad. Mintha három egyre mélyebb akkordot fogna be egy művész a zongorán, végezetül pedig egy még mélyebb záróhangot ütne le. Egyre érzékenyebb belső tájakra érünk, miközben a hangvétel is fájdalmasabbá, elkeseredettebbé válik.
A vers szép rendben tagozódik három öt versszakból álló szakaszra: három szintje, fokozata az életútra való visszatekintésnek.
Az első témakör (látszólag?) könnyű, nem vág elevenbe. Hogyan is mozgott a vers írója élete során az anyagi javak és a társadalmi elismertség világában? Rendkívül szerényen. Az út szélén baktatott, míg mellette elporoztak a cifra, kevély fogatok. Az út szélén – távol az előkelő társaságtól, egyszerűen, szerényen. A birtoklás, a státuszszimbólumok megléte, az ismertség, a középpontban levés, a magamutogatás nem volt fontos. Erre nem törekedett, ha a „bakon ülők” lenézték is, az nem fájt. Erről tréfás hangon, a cifra fogatról gőgösen fitymálók hetyke modorában beszél maga is: „Gyalog bizon’... Legfölebb ha omnibuszon”. Mert ami igazán fontos, az az út szélén is megtalálható – vagy talán éppen csak ott. A fényes fogat elsuhan az út mentén nyíló kis virág mellett, észre sem veszi, nem is veheti – túl nagy a távolság és a sebesség. Van, amihez gyalog kell járni. Van, amit csak a szerény, visszahúzódó, csendes élet rejtekében vehetünk észre. A virágot, ami, még ha kicsi és egyszerű is, a legmagasabb rendű szépség képviselője. A virág a Teremtő bőkezűségének és jókedvének megnyilvánulása a földön. Életünkben a szépség, a lelki kincsek, a művészet, a költészet, a szerelem, az érzelmek szimbóluma. Milyen kevésnek látszik az út széli virág, s mégis milyen sok, amit benne fellelhetünk, ha van képességünk meglátni, észrevenni.
A költő a poros útfélen baktat, ám lelki tartása méltóságteljes. Sár fröccsen rá – sértés, megszólás, kritika – ő nem vág vissza, nem pöröl, ilyesmire nem érdemes erőt, figyelmet pazarolni. A kicsinyes bántások, kritikák porát jobb csak lerázni, hiszen mennyi szépség nyit az útfélen, amelyekre figyelni érdemes, sőt elsőrendűen fontos.
A könnyű szívvel elengedett rang, gazdagság után az élet kínzóbb kérdéseket, kételyeket felvető területére érkezünk. Egy akkorddal mélyebben szól a hangszer, a hangvétel komolyabb. A hivatás, a szakmai élet kétségei merülnek fel. Ezen a téren fordítottnak látszik a helyzet, mint az előzőn. A külvilág megadja az elismerést, a hírnevet, ám a költő tele van önkritikával, bizonytalansággal, a méltatlanság érzetével. Az életnek ezen a területén éppen az a belső bizonyosság, egyensúly hiányzik, ami az út szélén való járás tudatos elfogadásában megvan. Az emberi élet záró idejének nehéz terhe lehet az el nem végzett, be nem végzett munka érzete, az elmulasztott, félbe hagyott feladatok tudata. Tevékenységére, annak minőségére visszatekintve erős kételyek mardossák a költőt, hangvétele önmarcangoló, elégedetlen. Ez azonban még mindig nem fáj annyira.
Ami igazán fáj, az a harmadik akkordban zendül meg. A szív legmélyebb vágyainak világába pillanthatunk be utoljára. Ezek a hangok már szívbe markolók. Valami véglegesen elmaradt, valami soha nem valósult meg, méghozzá a legfontosabb, a legbensőbb és leghőbb vágy: a függetlenség, a nyugalom, amely az alkotó élet alapja. Milyen egyszerű, szinte banális, amit a költő kíván: „Csöndes fészket zöld lomb árnyán”. Ebben a könnyű, lágy sorban libben elénk az idilli kép, ami szerény vágyat tár fel. A fényes fogatokon másért törtetnek az utasok, ezt talán el is érték már, de nem elég. A költőnek elég lenne, de nem adatik meg. Ámbár talán nem is olyan kevés az, amit kíván. Hiszen a független nyugalomban az alkotás örömére vágyik, az ihletre, a mű születésének élményére, a termékeny, alkotó életre. Ez nem olyan csekélység. A mindennapok kötelezettségei hányfelé húznak-vonnak, hogy az alkotás, a teremtés csendjébe, áldott állapotába be ne tudjunk lépni? Az anyagi világ, a megélhetés, az ügyek-bajok hányféle göcsörtjébe botlunk, hálójába hengeredünk, hogy a gondolat és az érzés ne szárnyalhasson? Az alkotó élet – ami egyáltalán nem csak a művészi alkotást jelenti – emberhez méltó, ezért oly sok minden veszélyezteti.
Ennyi volt csak – összegzi a költő –, és fájdalmasan koppan ez a rövid leütés.
A külsőségek elengedése hetyke könnyedséggel megy, a szakmai kételyekkel megbirkózni nehéz, a szív legmélyebb vágyát elengedni azonban tragédia. Mert nincs már idő. „Most, ha adná is már, késő”. Milyen keserves korlát az idő, amelyből nem hosszú szabatott erre a földi világra. Mennyi mindent akarunk beletölteni, mennyi vágyat akarunk benne kielégíteni, mennyi tervet megvalósítani.
Az idő könyörtelen tud lenni. Sok van, amit csak a kellő pillanatban végezhetünk, élhetünk meg. Ha továbbmozdul az idő, nincs már lehetőség. Szegett szárnyon már nem lehet repülni. A vers csüggesztő kérdéssel zárul. Nincs feloldó felelet, csak a kérdés, mintegy záróhangként: „Mert hogy szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon?” Mégis: az idő is a kegyelem eszköze. Éppen azért, mivel a földi életben korlát, s a lélek szárnyalni vágyik, maga az idő vezet az időtlenség, az örökkévalóság felé. A lelkünk nem fér bele az időbe, csak az időtlenségbe. Ha a földi életünkre kiszabott időt az idő egészébe ágyazva szemléljük, nem fájnak úgy a szegett szárnyak.