TÓTH ÁRPÁD: EZ MÁR NEM NYÁRI ALKONYAT
Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.
Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.
De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.
Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsovárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.
Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.
Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.
Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.
De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!
A természet még kisérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!
Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.
A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdul a szél.
A nyár vége kettős hangulata árad felénk a versből. Augusztusban a nyár tüze már ellobbanóban van. Lobog még, de időnként hűvös áramlatok gyengítik erejét. Különösen a hónap második felében a búcsú érzete hatja át a titokzatosan hűvösödő és sötétedő napokat. Ezt az érzést ragadja meg Tóth Árpád verse, különleges mélységet adva a nyár vége szomorkás hangulatának. Megint a versformálás jól ismert képlete alapján építkezik a szöveg: a tájleírás bővül univerzális élménnyé, magában rejtve, majd konkrétan kiemelve a természet életére rímelő emberi sorsot.
Nyár végi tájon járunk, talán egy séta, vagy az ablakban könyökölve a kert szemlélése a kiindulópont. Olyan a táj, mint nyáron, de már mégsem ugyanaz, már nem olyan fiatal. „Még ifjúságával tüntet a nyár”: ha valamivel tüntetni kell, akkor az a dolog már nem érvényesül spontán, magától értetődően. A tájon a szerelmes nyár még érzékien alakítja a formákat, a gömbölyű dombok életerőtől duzzadnak, a játszadozó lombok csókra vágyva hajlonganak egymás felé. Könnyű, érzelemdús nyári életérzéssel indulunk, a szelek is nyáriasan könnyedek még, de ők is tettetnek, mert mélyükön már sóhaj rejlik, csak titkolják. Még a nyár lendületes elevenségét mutatják, ahogy a napos úton az ördögszekérrel kergetőznek. Ám maga az ördögszekér is árulkodik, hiszen szára, virága nyár végén, kora ősszel szakad le, hogy a nyargaló szelek játékszere legyen. Ezekben az első képekben mégis a nyár mozgékony, termékeny világába érezzük bele magunkat.
Aztán a költő néhány egyszerű szóval hűvös fátylat borít e fénylő világra. A nyár vége, az augusztus estéit idézi elénk az elkomolyodó táj leírása. Megszólal a vers végén visszatérő refrén: „Ez többé már nem nyári alkonyat”. Milyen más egy igazi nyári este, amikor a nappal forróságát leheli ki a nyugovóra térő természet, amikor a szürkületben felragyog a virágok színe, és lágy illatok áramlanak a lombok rejtekéből. Amikor elcsitul a nappal heve, és az est szelíd békessége öleli magához az embert. Ekkor nincs fájdalom és komolyság. A nyár, a jó anya ringat el kedvesen. Mindent megad, nincs hiány, nincs miért sóvárogni. A sóvárgás a búcsú idején éled fel, ahogy a versben a felfelé vágyakozó fák képében látjuk ezt. Törzsük körül már hűvösség lapul, össze kell bújniuk, és keresni csúcsaikkal a lemenő nap fényét. Már nem elég a fény, a meleg. Jól ismert élménye ez számunkra is az augusztus végi estéknek. Lent már több az árnyék, fázósan húzzuk össze magunkon a kendőt, és a lemenő nap sugarai már csak a lombok tetejét vonják meleg fénybe. Gyönyörűen állítja egymással szembe a költő a nyár vége erejét és elgyöngülését. „Valami fáj a tájnak. Csattanó / Izzása merengésbe hal”. Augusztus csattanó izzásában a nyár tüzes életereje tör fel, ám a merengés itt már vitathatatlanul az ősz búcsúzó melankóliáját idézi. Belopakodik a fájdalom. A tájba, a fákba, s kimondatlanul az ember lelkébe is.
Ezen átvezetés után kitágul előttünk a kép. A tájból kimozdulunk, hogy az egész föld érzetévé váljon a felbukkanó fájdalom. Már nem csak a késő nyári tájba helyezkedve érezzük mi magunk is a változást, hanem a megszemélyesített föld lesz az emberi lélek tükre. Az öregedő, ifjúságára emlékező föld. Hol van a boldog ifjúság? Az évkör mentén haladva, s egyszerre követve az emberi életutat is, augusztus az érett felnőttkorral áll párhuzamban, amely a teremtő, aktív, tüzes életenergia megnyilvánulásának, majd a felismerésnek az ideje, hogy ez az energia, ez a tűz fogyni és lohadni kezd. Elindul a visszatekintés az elhagyott ifjúságra. A versben a föld emlékezik a maga kozmikus dimenzióiban. Évmilliókkal előbbi nyarakra, amelyekben még elemi erővel tombolt az élet. Pompás képpel festi le lelkesedését a költő: „Az volt a nyár! Tüzelt a fény / A dinozaurusz páncélos övén”.
Minden hatalmas, a formák még darabosak, elnagyoltak. A Teremtő még kísérletezik, keresi az élet arányait, méreteit, első ormótlan figurái még boldogan nyargalásznak a paradicsomi tájon. De ahogy a jelenben, úgy az ősidők nyarában is történt valami. Ahogy most az este hoz borút a nyári fényre, úgy hajdanán egy új földtörténeti kor törte meg a friss teremtés erejét.
Néha visszatér még az ősi nyarak heve. Ahogy az ifjúságtól távolodva fel-fellobban még bennünk annak vágya, ereje. „Élni, boldognak lenni még, / Ó, ragyogjatok ősi sugarak!” Vágyunk még egyszer átélni azt a tüzet, azt a hitet, azt a halálra nem tekintő életerőt! Néha még sikerül. De a változás végérvényesen bekövetkezett. Megint egy egyszerű kis szóval fordít a költő a vers hangulatán. Hiába. Milyen fakó, erőtlen, ürességet lehelő szó. A valósággal szembesít: „Elszalad a nyár. / Bús ember, megállok a fák alatt. / Elkomolyodik a világ.” A vers elején tett megállapítás továbbra is helytálló: „Ez többé már nem nyári alkonyat”. Nem csak pillanatnyi, átfutó élmény volt a nyári esten átsuhanó hűvösség. Visszatérnek a kezdő képek, átfonva már a kora ősz érzetével. A csókra vágyó lombok közül már hervadó levél hull le, a fürge nyári szelek játékszereként hempergő ördögszekér megáll, és a szelek mélyén rejlő titkolt sóhaj felfakad. A nyár pompás színfalai mögé rejtett fájdalom felszínre tör.
Egy pillanatra az ember is belépett a versbe, ahogy búsan megállt a fák alatt, de érzéseit csak a táj festi elénk, s e közvetett, mondhatni szemérmes kifejezésben szívbe markoló szépséggel nyilvánul meg az emberi fájdalom. Felnőttkorunk lendületes, teremtő aktivitása mögött felrémlik a közelgő hanyatlás, az ifjúság már a hátunk mögött, vágyaink hervadnak, a játékos lendület megtörik, s a feljajduló szélben az elmúlást megsejtő emberi lélek jajszava hangzik felénk.