Egy különleges sorozatot mutatunk be olvasóinknak: a budapesti Cervantes Intézetben Somfai Anna kodikológus tart négyalkalmas előadás-sorozatot a középkori spanyolországi kéziratokról.
A Spanyol Királyság kulturális intézete elsősorban nyelvtanfolyamairól ismert, azonban az oktatás mellett számos más színvonalas programot kínál az érdeklődőknek.
Somfai Anna a CEU és több más nemzetközi intézmény oktatója; Cambridge-ben doktorált 1991-ben, és elsősorban kodikológiával (a kódexek tanulmányozásával) és tudományfilozófiával foglalkozik.
A sorozat első alkalmán, október 14-én az alapvető tudnivalókat osztotta meg a résztvevőkkel. A kódexet úgy állította a hallgatóság elé, mint ami egyszerre fizikai tárgy és a tudás hordozója; a kódex rétegeinek a felfejtését pedig leginkább a régészethez lehet hasonlítani.
A középkor kezdetén, a római birodalom szétesése, a barbárok beözönlése után/következtében afféle túlélő pontok alakultak ki a perifériákon – ezek lettek a korai könyvkultúra központjai. A Hispániai-félsziget, a Brit-szigetek váltak ilyen helyszínné, Rómától örökölve az eszközöket és technikákat.
Kézzel készült, kézzel írt alkotásokról van szó, melyek mindegyike kópia voltaképpen; bizonyos szempontból mindenki úgy másolta, ahogy akarta, döntések sorozatát hozta meg valamennyi másoló, így jött létre az új példány oldalterve. Kreatív folyamat volt minden másolás; a fizikai és az intellektuális összefonódása. A vizualitás sem öncélú volt: hozzájárult a szöveg megértéséhez.
A recepciótörténet egy fajtájának is tekinthető, ahogy mindig hozzátettek (vagy elvettek) valamit az éppen másolt műhöz; az előadó többek között megmutatta az előre megvonalazott sávot a margón, amellyel kijelölték a glossza (megjegyzések, kommentárok) helyét.
Miért nézünk kódexeket? Például azért, mert viccesek – erre jó példa egy zsoltároskönyv illusztrációja, amely majmokat ábrázol vizeletmintával. A humor mellett természetesen művészettörténeti jelentőséggel is bírnak a kódexek, publikálatlan szövegeket találhatunk bennünk, és láthatjuk, hogyan gondolkodtak az emberek. Utóbbiról árulkodik a marginális glossza, a különféle, utólag beleírt kommentárok, magyarázatok, kiegészítések. Például a korai egyetemeken alaptankönyvvé vált Arisztotelész-műveket is a lapszélen magyarázták, és Aquinói Szent Tamás, Albertus Magnus kommentárjai maguk is szerves részévé váltak a könyveknek.
A számunkra szinte egybefolyónak tűnő szövegeket iniciálékkal, paragrafusjelekkel, mutató kezekkel (manikula) tagolták, így vezették a szemet. Az egybefolyó szöveg a korai írásművek sajátossága volt, úgynevezett scriptura continuáról beszélhetünk – ahogy egybefolyik a beszédünk, azt reprodukálták kezdetben írásban is. Az ezt megtörő, a tekintetet vezető iniciálék hierarchiája három fokozatot jelentett: könyv vagy fejezet elején a sokat csodált díszes, aprólékosan kidolgozott iniciálékat láthatjuk.
Ezeken kívül több más vizuális elemmel segítették az olvasást, a szövegben való tájékozódást, pl. diagramokkal, melyek a memorizálást is segítették.
Somfai Anna rámutatott, maga a könyv szó jelentése sem olyan egyértelmű, mint gondolnánk: különböző anyagból különféle megoldásokkal készültek könyvnek tekinthető tárgyak. Pergamen, papirusz, viasztábla, fatábla, fakéreg, kő, agyag egyaránt hordozott írásokat, gyakori volt a tekercs forma is.
Az előadás-sorozat az összekötött pergamenlapokból álló könyvvel fog foglalkozni, melyek elkészültének minden fázisáról hallhattak a résztvevők, onnan kezdve, hogy hány birka bőre kell 300 fólióhoz (150); hogy melyek a szőroldal és a bőroldal sajátosságai (a bőr/húsoldal volt a finomabb). Napjainkban már genetikai vizsgálatokkal megállapítható, honnan származott az állat, amelynek bőrét felhasználták.
Láthattunk illusztrációt a természetes úton létrejött, például féreg rágta lyukakról, illetve a könyvjelzőként használtakról; a vakvonalazásról, amellyel az illuminista kollégának jelezték, milyen betű kell majd oda; Hugo pictorról, aki balkezes volt; hiányzó képekről, amelyek félbemaradt munkát jeleznek (Vajon mi történt?); gerincmegerősítő technikákról, amihez sokszor korábbi kódexek lapjait használták fel; fémgombokról és veretekről, amely megakadályozták a bőr kopását; fejjel lefelé övre lógatható kis könyvekről (hóráskönyvek, imakönyvek). Hallhattunk az újrakötések során keletkezett nyereségekről (újabb részek belekötése) és veszteségekről (levágott margók és glosszák).
Fontos kérdés, hogy miért, kinek a számára és hol készült az adott kódex. A monasztikus környezetben a tanulás mellett liturgikus szempontok is szerepet játszottak, majd a korai egyetemeken, városi környezetben kaptak fontos szerepet a kódexek: ekkor, a párizsi, oxfordi egyetemeken zajlott a sztenderdizálódás. Később az udvarok lettek a kultúra helyszíneivé; ezzel kapcsolatban láthattuk három verzióját ugyanannak a műnek, a megrendelő tehetősségéhez igazítva a díszítés módját és kidolgozottságát.
A további alkalmakon a kognitív aspektusról (Mit mond rólunk a kódex?), a műfajokról, az Ibériai-félsziget változatos könyvkultúráiról (görög, latin, héber, arab), valamint a művészet kontextusáról lesz majd szó a Cervantes Intézetben.
(vna)