A Sapientia megalapításának 25 éves évfordulója alkalmából A mi arcaink rovatban az iskola régebbi és újabb „arcai” mesélnek nekünk önmagukról, hitükről, a Sapientiához fűződő emlékeikről és érzéseikről. Ezúttal Kutassy Jenő, a Sapientia gazdasági vezetője írását olvashatják.
Ha a családi hátteremre gondolok, nem mondhatom, hogy vallásos nevelést kaptam. Édesapám családja református, édesanyámé katolikus volt, mindkét család megélte a hitét, de a szüleim, elszakadván a szülői háztól, eltávoldtak a hittől is. Ez az ötvenes évek világa volt, és mire én 1965-ben megszülettem, a vallás gyakorlatilag nem volt jelen a családunk életében. Egyéves koromban azért megkereszteltek reformátusnak, mert apai nagymamám határozottan kijelentette, hogy ez a gyerek nem maradhat kereszteletlenül. Feljött a nagynénémmel Budapestre, elvittek a közeli református templomba, és elintézték a dolgot.
Vallásos nevelést azonban ezután sem kaptam. Sőt, amit az akkori szocialista oktatásban hallottam a vallásról, azt szépen el is hittem. Úgy gondoltam, hogy a vallás a „nép ópiuma”, a papok az embereket butítják, okos ember ilyesmiben nem hisz. Eléggé vallásellenes voltam. Ha rokonok templomi esküvőjén vettem részt, látványosan ülve maradtam, amikor mások felálltak vagy letérdeltek – így fejeztem ki az ellenérzéseimet.
Mégis volt valami, ami ennél korábbról megmaradt bennem. Gyerekként nyaranta egy-két hetet a nagymamámnál, illetve édesanyám keresztanyjánál töltöttem. Náluk este imádkoztunk, Bibliát olvastak, nekem is felolvastak belőle. Arra emlékszem, hogy ezt nagyon szépnek éreztem, valami melegséget adott. Később persze mindent elborítottak az újabb élmények, és ezek a régi emlékek sokáig eszembe sem jutottak, el is felejtettem őket. Ma már hiszem, sőt tudom: ha sokáig nem is látjuk hatását, eredményét, de semmilyen ima nem felesleges, egyetlen fohász nem vész el.
Elvégeztem a gimnáziumot, az egyetemet, és éltem tovább, ahogy szoktam mondani, hívő ateistaként. Az is hit, az egyik legbigottabb fajta.
Aztán 1988-ban megismerkedtem egy szép barna szemű lánnyal, Ágival. Ő katolikus volt, és élte is a hitét. Vasárnaponként közölte, hogy neki dolga van, megy misére; ha akarok, vele tarthatok. Én eleinte azt gondoltam, majd kinevelem ebből a butaságból. Nem egészen így alakult.
Mivel olyan sokszor, olyan türelemmel hívott, egyszer elmentem vele egy szentmisére. Ott hallottam Antal János atyát, aki egészen másként beszélt, mint ahogy a papokról addig elképzeltem. Fiatalok számára is érthetően, dinamikusan, a szeretetről. Arra gondoltam: ez jó. Amikor az esküvőnkre készültünk, Ági kérésére egyházi esküvőre is, azt mondtam Áginak, hogy én más papot nem ismerek, de ha lehet, menjünk ahhoz, akit egyszer már hallottam. Így kerültünk János atyához, és az esküvői felkészítésből végül sokkal több lett. Ági türelmén és János atya terelgetésén keresztül lassan megismertem a hitet és a Jóistent.
Később egyre aktívabban kapcsolódtam be az egyházi életbe. Varga Gábor atya egyszer meg is kérdezte, hogyan lehet az, hogy ennyire erősen jelen vagyok a közösségben, közben pedig nem áldozom. Mondtam neki, hogy szívesen részt veszek továbbra is a plébánia életében, ha az nem baj, hogy református vagyok. Azt felelte, bajnak nem baj, de ha ide van kötődésem, ez rendezhető. Így aztán végigjártam az utat: elsőáldozó, később bérmálkozó lettem. Fontos volt számomra, hogy ne egyszerűen „elintézzük”, hanem megtanuljam és végigéljem mindazt, ami ehhez tartozik.
A hitemben mégis a 2009-ben elvégzett cursillo hozta a legnagyobb változást. Addigra már hittem Istenben, templomba jártam, a gyerekeinket megkereszteltük és egyházi iskolába járattuk, de magamat utólag inkább vasárnapi kereszténynek mondanám. Vasárnap elmentem a misére, és úgy éreztem, ezzel nagyjából rendben is van a kapcsolatom Istennel és a lelkiismeretemmel. A cursillón értettem meg, hogy a hitnek a hétköznapi döntéseimhez, cselekedeteimhez, egész életemhez köze van. Azóta igyekszem ezt komolyabban venni és élni.
Ebben természetesen a családom is meghatározó. Feleségem, Ági, a gyerekeink és az unokáink rengeteget adnak nekem. Három gyermekünk van. Egyikük, Levente, súlyosan fogyatékos, ma már felnőtt, de nagyjából egy másfél-kétéves gyermek szintjén él. Kevéssé kommunikál, szinte mindenben segítségre szorul, a szíve és a lelke viszont csodálatos. Mi úgy éljük meg, hogy ő a családunk egyik angyala. Életre szóló feladatot kaptunk vele, de közben nagyon sokat ad nekünk, a testvéreinek és most már az unokáknak is.
A Sapientia csak jóval később került az életembe. Korábban hosszú éveken keresztül gazdasági, vezetői területen dolgoztam, többek között a távközlési szektorban. Izgalmas, intenzív világ volt, vezetői pozíciókkal, felelősséggel, jó fizetéssel – és egy idő után nagyon elfáradtam benne. Az ember nehezen lép ki egy ilyen életből. A hatalom, a pozíció és persze a pénz is tudja kötni az embert, még akkor is, amikor már érzi, hogy valami mást szeretne.
2012 körül engedtem magamnak egyfajta szombat évet. Nem hagytam abba teljesen a munkát, tanácsadóként dolgoztam tovább, de sokkal több időm jutott önkéntes és karitatív tevékenységekre. Bekapcsolódtam a Nagycsaládosok Országos Egyesületének munkájába, később az elnökségben is dolgoztam, önkénteskedtem a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál, más egyházi és karitatív kezdeményezésekhez is csatlakoztam. Jó időszak volt, de 2014 végére már éreztem, hogy ismét szeretnék tevékenyebb lenni. Csak azt tudtam, hogy most már valami olyasmit szeretnék csinálni, ami szép is és hasznos is. És lehetőleg nem ugyanaz a mókuskerék, amelyből egyszer már kiszálltam.
2014 decemberének végén, már egészen közel a jelentkezési határidőhöz, elém került egy álláshirdetés: a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola gazdasági igazgatót keresett. Amikor megláttam, valahogy rögtön azt éreztem, hogy ez az a munka, amire vártam. Imádkoztam érte. Ma is azt gondolom, hogy a Jóisten kegyelme volt, hogy végül engem választottak. Nem az érdemeim miatt – a kegyelemnek éppen az a lényege, hogy nem kiérdemeljük.
Gazdasági, pénzügyi és vezetői tapasztalatom volt, a felsőoktatás azonban új világot jelentett. Ráadásul a Főiskola gazdaságilag nagyon nehéz helyzetben volt. A helyzet valódi súlyossága korábban nem is volt igazán ismert a kollégák, és teljes egészében a vezetés előtt sem. Amikor megérkeztem, elég hamar világossá vált, hogy komoly változtatásokra van szükség.
Én pedig azt a feladatot kaptam, hogy ezeket végigvigyem.
Ez emberileg nem volt könnyű. Amit szakmailag helyesnek és szükségesnek gondoltam, azt igyekeztem következetesen képviselni, hiszen úgy láttam, hogy a Főiskola érdeke ezt kívánja. Csakhogy a korlátozásoknak, a gazdasági szigornak hirtelen lett egy – mondjuk úgy, „komor” – arca is: az enyém. Finoman fogalmazva, akkoriban valószínűleg nem én nyertem volna meg a „Főiskola legnépszerűbb embere” versenyt.
Ma már azt is látom, hogy nem csak maga a helyzet volt nehéz. Én sem mindig kezeltem jól. Frusztrált voltam, sok konfliktust éltem meg, és előfordult, hogy nem megfelelően kommunikáltam. Néha kicsit elefántként mozogtam a porcelánboltban, és bizony törtek is porcelánok. Ezt ma már könnyebb belátni.
Idővel szerencsére mindkét oldal változott. A Főiskola közössége egyre jobban megismerte a valós gazdasági helyzetet, maga a helyzet is jelentősen javult, én pedig megtanultam jobban érteni az intézményt, az embereket, a formális és informális kapcsolatokat. Egy szervezetet nem lehet pusztán számok alapján vezetni. Tudni kell azt is, ki hogyan kötődik hozzá, kinek mit jelent ez a hely, milyen történetek és emberi kapcsolatok vannak egy-egy döntés mögött.
Közben lassan az is természetessé vált, ami az elején teljesen új volt. A minisztériumi elszámolások, költségvetések, adatszolgáltatások ma már nem okoznak különösebb meglepetést; tudom, melyik ügyben hová kell nyúlni – néha szó szerint azt is, melyik szekrényhez. De a tanulás természetesen nem ér véget. A Sapientia is folyamatosan változik: új képzések, új munkacsoportok, új kezdeményezések, új vezetői hangsúlyok jelennek meg. Ezekhez nekünk, a gazdasági területen dolgozóknak is újra meg újra alkalmazkodnunk kell.
Az örömökből szerencsére sokkal több van, mint a nehézségekből. Már önmagában ajándéknak érzem, hogy olyan munkahelyen dolgozhatok, ahol hétköznap, „munkaidőben” szentmisét lehet ünnepelni. Nagyon sokat jelentenek az emberi kapcsolatok: először is a közvetlen kollégáim, akikkel, hála Istennek, régóta együtt tudjuk ellátni a gazdasági feladatokat. De sokat adnak vezetőtársaim, az oktatók, munkatársak szeretete és az a sok találkozás, amelyben az elmúlt évek során részem lehetett, értve itt a nővérek, atyák és testvérek megismerését is.
Különösen szeretem a közös alkalmakat. Mélyen megmaradt bennem például egy győri kirándulás, amikor hazafelé a buszon egyházi és népdalokat énekeltünk. Én nagyon szeretek énekelni, csak sajnos nem tudok. Ez valószínűleg a legrosszabb kombináció, ezért lelkesedésem ellenére igyekeztem halkan bekapcsolódni. Ugyanígy a szívemben maradnak az adventi gyertyagyújtások, az elcsendesedés és a közös ének.
Az irodám elhelyezkedését is kegyelemként élem meg. Közvetlenül a Belvárosi templom szentélye mellett dolgozom. Nekem ez valamiképpen szakrális hely: nap mint nap emlékeztet arra, hogy ez a munka nem pusztán számokról, táblázatokról és elszámolásokról szól.
A búcsúk viszont ma is nehezek. Minél hosszabb ideje dolgozik valaki egy közösségben, annál több olyan ember lesz, akivel hat-nyolc-tíz évnyi közös története van. Ha valaki elmegy, még akkor is hiány marad utána, ha jó okból távozik. Ugyanezt éltem át a rektorváltásoknál is. Jakab atyához például különösen erős személyes emlék köt: ő hívott fel azon a napon, amikor eldőlt, hogy engem választottak gazdasági igazgatónak. Éppen Levi egyik vizsgálatára vártunk a gerincklinikán, amikor megszólalt a telefonom. Máig emlékszem arra az örömre és hálára, amit akkor éreztem. Nyolc év közös munka után természetesen az ő távozása is egyfajta elválási folyamat volt.
A Sapientiának számomra az is nagy ajándéka, hogy általa közelebb kerülhettem az Egyházhoz és a szerzetesi világhoz. Felnőtt megtérőként korábban alig ismertem ezt a közeget. Itt nagyon sok nővért, atyát, testvért és szerzetesközösséget ismerhettem meg. Antal János atya, Varga Gábor atya, utódja Szili András atya és később a Sapientián megismert atyák, köztük a rektorok is sokat adtak nekem. Néha úgy érzem, a Jóisten engem sokszor az atyákon keresztül terelget. Van mit tanulnom tőlük türelemből, figyelemből, emberségből.
Ha a Sapientia jövőjére gondolok, természetesen gazdasági vezetőként az egyik legfontosabb feladatomnak továbbra is azt érzem, hogy a változó finanszírozási környezetben megtaláljuk a biztonságos működés útját. Nem tudjuk még pontosan, hogyan alakul a következő években az egyházi felsőoktatási intézmények finanszírozása, ezért ebben is alkalmazkodóképesnek és előrelátónak kell lennünk.
Emellett nagyon fontosnak tartom, hogy amennyire a lehetőségeink engedik, barátságos, szép és jól felszerelt környezetet biztosítsunk azoknak, akik itt tanulnak és dolgoznak. A Főiskola természetesen a hallgatókért van, de az én feladatom jelentős része éppen annak biztosítása, hogy az oktatók és a munkatársak megfelelő körülmények között tudják végezni a munkájukat.
Van egy egészen más természetű ötletem is. Személyesen is találkoztam a demenciával a családomban, és azt látom, hogy szinte nincs olyan család, amelyet előbb-utóbb ne érintene. A következő évtizedekben várhatóan még több embernek kell majd szembenéznie vele. Hasznosnak érezném egy erre felkészítő képzésnek a Főiskolánkon történő meghonosítását. Ez a képzés a demenciával élők hozzátartozóit, kísérőit készíthetné fel, őket segíthetné. A Sapientiának ehhez szerintem nem csak szakmai tudása és megfelelő szakemberei vannak. Valami olyat is hozzá tudna adni, amit máshol talán kevésbé: az emberi méltóság, a lelki kísérés, a végsőkig való emberséges jelenlét szempontját. A demencia végső szakasza a családtagok számára rendkívül megterhelő, és ebben nemcsak szakmai, hanem lelki segítségre és a hitre is szükség lehet.
Személyesen pedig – ha a vezetőim is így gondolják – szeretnék itt maradni. Jól érzem magam a Sapientián. Nagy megtiszteltetésnek, igazi ajándéknak és kegyelemnek érzem, hogy ehhez a közösséghez tartozhatok. Az oktatók, munkatársak és hallgatók szolgálata nem mindig könnyű feladat, de számomra mindig szép és fontos.
Talán ezért is áll hozzám olyan közel János evangéliumának mondata: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.”
Ahogy öregszik az ember, szerintem nagyjából két út áll előtte. Lehet egyre morgósabb, egyre elégedetlenebb a világgal: ez fáj, az fáj, ez az ember ilyen, a másik olyan. Vagy lehet közben tanulni. Megtanulni elengedni egyre több lényegtelen dolgot, és egyre inkább észrevenni azt, ami jó: a Jóisten szeretetét, az embereket körülöttünk, ezt a világot, amelyet kaptunk.
Én inkább ezen a második úton szeretnék járni.
Hogy sikerül-e, azt nem tudom. De célul mindenképpen ezt tűztem magam elé.