1988-ban érettségiztem Budapesten, a Trefortban. Amikor az ember egy jubileumi kötet kedvéért visszanéz a saját útjára, hirtelen sok minden más fénybe kerül. Nem annyira az események sorrendjét látja maga előtt – iskolák, tanulmányok, rendi állomások, kinevezések, feladatok –, hanem inkább azokat a találkozásokat, belső mozdulásokat és lassan érlelődő felismeréseket, amelyekből végül összeáll valami személyesebb: az, hogy ki lettem, és milyen úton vezetett Őszentfölsége.
A családból hozott örökségként számomra mindig fontos volt az értelmes, tisztességes, felelős élet keresése. A hit azonban nem úgy jelent meg az életemben, mint valami kész, egyszer s mindenkorra birtokba vehető válaszcsomag, hanem inkább mint olyan játéktér, amelybe az ember fokozatosan belenő. A keresztény hit számomra soha nem a kérdések végét jelentette, hanem éppen ellenkezőleg: a kérdezés megtisztulását. Azt a tapasztalatot, hogy az ember akkor kerülhet közelebb az igazsághoz, ha nem ijed meg a bevonódástól, elköteleződéstől.
Talán ezért is volt számomra természetes, hogy fiatalon a természettudományok felé fordultam. Fizikával, matematikával foglalkoztam; vonzott az a világosság, amelyet egy jól megfogalmazott probléma, egy pontos gondolatmenet, egy elegáns megoldás adni tud. Ma is hálás vagyok ezért az indulásért. A természettudományos gondolkodás nem eltávolított a hittől, hanem megtanított valamire, ami a teológiában is nélkülözhetetlen: türelemre, pontosságra, alázatra a valóság előtt. A teremtett világ nem ellensége a hitnek, hanem olyan könyv, amelyet – ha jól olvasunk – Isten nagyságának és gyengédségének nyomait szemlélhetjük benne.
A ferences hivatásom is ebbe a keresésbe illeszkedett bele. Assisi Szent Ferenc alakjában mindig megragadott a szabadság és az egyszerűség különös egysége. Ferenc nem elméletet akart gyártani az evangéliumból, hanem életformát. Nem birtokolni akarta Krisztust, hanem követni. Nem fölényesen magyarázni a világot, hanem testvérként jelen lenni benne. A ferences út ezért számomra ma sem pusztán rendi hovatartozás, hanem látásmód: annak gyakorlása, hogy az ember figyelmesebben bánjon a másikkal, a teremtett világgal, a tudással, az intézményekkel, sőt saját korlátaival is.
Oktatóként a Sapientiával való kapcsolatom szinte az intézmény kezdeteihez megy vissza. Egy római tanulmányi időszak után, a kétezres évek legelején kapcsolódtam be a főiskola életébe. Akkoriban még az első friss lendület volt érzékelhető: az épület, a közösség, az intézményi forma, az a merész gondolat, hogy különböző szerzetesi hagyományok – bencés, piarista, ferences és más karizmák – ne csupán egymással párhuzamosan, hanem együtt hozzanak létre felsőoktatási műhelyt. Ma, huszonöt év távlatából talán természetesnek tűnik ez a gondolat. De az indulásban volt valami bátor kalandvágy: közös térben akartunk osztozni azon, ami a miénk.
Ezt a közös teret ma is a Sapientia egyik legfontosabb képének tartom. Az intézmény persze tantermekből, könyvtárból, irodákból, tanulmányi rendből, akkreditációból és órarendből is áll. De a mélyebb valósága mégis az, hogy emberek jönnek össze az égre néző átriumos aulánkban: oktatók és hallgatók, szerzetesek és világiak, fiatalok és idősebbek, biztos tudással érkezők és keresők, akik még talán azt sem tudják pontosan megfogalmazni, mit remélnek. A Sapientia számomra akkor él igazán, amikor ezek az emberek valóban találkoznak egymással.
Sokszor gondolok arra, hogy a főiskola neve – Sapientia, bölcsesség – nem egyszerűen szép latin szó. Kötelez is bennünket. A tudás önmagában még nem bölcsesség. Az információ sem az. A bölcsesség ott kezdődik, amikor az ember megtanulja a tudását az élet egészébe illeszteni: a kapcsolataiba, döntéseibe, hivatásába, felelősségébe, imádságába. Számomra ezért sűrűsödik a Sapientia-élmény három szóban: tudás, bölcsesség, emberség. Tudás, mert akadémiai intézmény vagyunk, és nem mondhatunk le a szakmai igényességről. Bölcsesség, mert a keresztény hit tágasabb horizontot ad annak, amit tanulunk. És emberség, mert az igazság keresése értelmét veszti, ha közben nem válunk figyelmesebb, irgalmasabb, felelősebb emberekké.
Tanárként mindig az volt az egyik legnagyobb örömöm, amikor egy hallgatón láttam: valami összeáll benne. Nem feltétlenül egy vizsgahelyzetben, nem is mindig egy nagy intellektuális felismerés pillanatában. Néha inkább egy csendes mondatban, egy szemináriumi beszélgetésben, egy dolgozatban, vagy abban, ahogyan valaki egyszer csak bátrabban kezdi használni a saját gondolkodását. A teológia tanítása számomra nem pusztán ismeretátadás. Inkább közös tanulás arról, hogyan lehet Isten titkát úgy megközelíteni, hogy közben ne szűkítsük le sem Istent, sem az embert.
A fundamentális teológia különösen közel áll hozzám, mert a hit alaphelyzeteire kérdez rá. Mit jelent hinni? Hogyan kapcsolódik össze hit és értelem? Miképpen lehet úgy megmutatni a keresztény hitet, hogy az ne önmagába zárkózó belső nyelv legyen, hanem párbeszédképes tanúságtétel? Hogyan viszonyul a teológia a tudományhoz, a kultúrához, a vallások sokféleségéhez, a mai ember tapasztalataihoz? Ezek nem elvont kérdések. A hallgatóink, a családok, a pedagógusok, a lelkipásztorok, a kereső fiatalok mind találkoznak velük. A Sapientia akkor végzi jól a szolgálatát, ha ezekre a kérdésekre mindig friss érdeklődéssel válaszol, és segít igényesen, hittel és nyitott értelemmel gondolkodni.
Rektorként most ugyanezt a szolgálatot kell tágabb összefüggésben is megélnem. Nem „fölülről” szeretném nézni a Sapientiát, hanem belülről: mint egy olyan közösséget, amelynek sok arca van. Vannak előtérben álló arcai: tanárok, hallgatók, szerzetesek, partnerek, vendégek. És vannak háttérbe húzódó arcai is: azok, akik csendben végzik a munkájukat, akik a tanulmányi ügyekben segítenek, akik a könyvtár rendjét őrzik, akik egy terem előkészítésével, egy technikai probléma megoldásával, egy kedves szóval tartják működésben a mindennapokat. Az arcok mozaikjából áll össze a Sapientia igazi arculata.
A következő években azt szeretném szolgálni, hogy ez az arculat még elevenebb legyen. A Sapientia legyen továbbra is a magyar szerzetesség egyik szellemi és lelki találkozási pontja, a szinodalitás helye. Olyan hely, ahol a különböző karizmák nem kioltják, hanem gazdagítják egymást. Olyan hely, ahol a világi hallgatók nem külső szemlélőként találkoznak a szerzetesi hagyományokkal, hanem meghívottként: beléphetnek abba a térbe, ahol a hit, a gondolkodás, a szolgálat és az emberi érettség összetartozik.
Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy a Sapientia ne záródjon be önmagába. Egy kisebb intézménynek különösen is hálózatban kell gondolkodnia. Kapcsolatban más egyetemekkel, egyházi és világi partnerekkel, kulturális műhelyekkel, nemzetközi kezdeményezésekkel, a társadalom kérdéseivel. A teológia nem akkor lesz hiteles, ha elkülönül a valóság zajától, hanem akkor, ha képes megőrizni a csend és az imádság mélységét, miközben felelősen megszólal a világban. A vallások ismerete, a teremtésvédelem, a társadalmi felelősség, a gyermekvédelem, a mesterséges intelligencia és az emberkép kérdései mind olyan területek, ahol a keresztény bölcsességnek van mondanivalója – de csak akkor, ha tanulni is kész.
Az első rektori évben is sok öröm ért a Sapientián. Öröm volt látni a hallgatók lelkesedését, az oktatók elkötelezettségét, a munkatársak hűségét. Öröm volt megtapasztalni, hogy sokan nemcsak diplomát keresnek nálunk, hanem irányt, közösséget, tisztább látást. De voltak és vannak nehézségek is. Egy felsőoktatási intézmény élete ma nem egyszerű: változó társadalmi környezet, adminisztratív terhek, anyagi korlátok, túlterheltség, a fiatalok megszólításának új kihívásai. Komoly felelősség fakad ma abból, hogy egy felsőoktatási intézmény – a természeténél fogva – távolabb álló generációk közötti találkozási felület. A hitelességhez hozzátartozik, hogy nem festünk idilli képet. De ahhoz is ragaszkodom, hogy a nehézségek ne vegyék el a kedvünket attól, amiért együtt vagyunk.
Ferencesként talán különösen is közel áll hozzám a jelentéktelennek tűnő dolgok nagyszerűsége iránti érzék. Nem minden látványos, ami fontos. Egy jó beszélgetés, egy jól megtartott óra, egy figyelmesen elolvasott dolgozat, egy közösen imádkozott zsoltár, egy hallgatóval való személyes törődés – ezekből épül az intézmény valódi élete. A Sapientia jövője sem pusztán nagy projektekben dől el, hanem abban, hogy nap mint nap milyen lelkülettel vagyunk jelen egymás számára. Persze a rektoron a projekteket is számonkérik.
Azt kívánom a negyedszázados Sapientiának, hogy a következő években is ilyen hely legyen: ahol a tudás nem rideg, a hit nem szűklátókörű, a közösség nem zárt, az emberség nem mellékes. Ahol a bölcsesség életforma. És ahol mindannyian – oktatók, hallgatók, munkatársak, szerzetesek és világiak – egy kicsit jobban megtanuljuk felismerni egymás arcában a feltámadt Krisztust.
*
1. Mit jelent számodra a Sapientiához tartozni?
A Sapientiához tartozni számomra azt jelenti, hogy egy olyan közösség része vagyok, ahol a tudás, a hit és az emberség nem külön utak, hanem egymást gazdagító valóságok. Ferencesként különösen is nagy ajándéknak tartom, hogy különböző szerzetesi karizmák és világi hivatások találkozhatnak itt.
2. Mi a legnagyobb öröm, ami itt ért és amit megosztanál velünk?
A legnagyobb örömöm az, amikor látom, hogy egy hallgatóban megszületik a saját, felelős gondolkodás bátorsága. Amikor valaki nemcsak tananyagot sajátít el, hanem emberileg és hitben is érettebbé válik.
3. Milyen javaslataid lennének a Sapientia jövőjének alakítását illetően?
A Sapientiának tovább kell erősítenie azt, ami a leginkább sajátja: a szerzetesi karizmák szinodalitását, a családias akadémiai közeget, a szakmai igényességet és a párbeszédkészséget. Közben bátrabban kell hálózatban gondolkodnunk: magyar és nemzetközi partnerekkel, egyházi és világi műhelyekkel, a mai társadalom valós kérdései felé nyitva.
4. Mi a személyes célkitűzésed az elkövetkezendő évekre?
Rektorként azt szeretném szolgálni, hogy a Sapientia még inkább otthona legyen a hiteles katolikus gondolkodásnak, a szerzetesi bölcsességnek és a felelős emberformálásnak. Személyesen pedig szeretnék józan, derűs és figyelmes maradni ebben a szolgálatban.
5. Van-e saját jelmondatod, gondolatod vagy kedvenc idézeted, amely elkísér az életben?
Most leginkább ez a három szó kísér: tudás, bölcsesség, emberség. Azt szeretném, ha a Sapientián minden tudás a bölcsesség felé, és minden bölcsesség emberségesebb élet felé vezetne.