Kedves Látogató!
Szeretettel meghívjuk, hogy együtt készüljünk, készítsük szívünket Húsvétra.
A Nagyböjti gondolatok lapjain a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola dolgozói és oktatói vallunk közös hitünkről.
Áldott készületi időt kívánva:
A Duna-parti Iskola szerkesztői
február
14.
Fehérváry Örs Jákó OSB elmélkedése
Szombaton szakítok időt, hogy a februári tavaszban elégessem a tavaly virágvasárnapi szentelt barkaágakat. Gondosan őriztem őket a házban, itt-ott, erre a napra várva. Szent pepecselés, barátságos készülődés Hamvazószerdára. Előveszem a pincéből az ilyenkor használatos vas-tálcát, viszonylag szélvédett helyen elhelyezem, édesapámtól tanult mozdulatokkal gúlába próbálom rendezni a gallyakat, majd alágyújtok. A lángok idén különös kedvvel kapnak erőre, és emésztik el a jól kiszáradt faágakat. Pakolom rá az újabb és újabb adagot, majd idővel kupacba kotrom az izzó parazsat. Fújom, hogy hamvadjon, minél tökéletesebben. Füstszagú leszek, de nem bánom. A keletkezett égésterméket, miután némileg kihűlt, már zárt térben, hogy a feltámadó szél szerte ne fújja, gondosan átszitálom, s egy tálban szépen gyűlik a hamu. Maréknyi, egy kis huzat elég lenne, hogy szerte szálljon.
A virágvasárnapi körmeneten, kezünkben a virágzó barkaágakkal lehet, hogy még mi is a jeruzsálemi nép csodaváró, gyermeki hitével kísértük Jézust. Hová is? Az árulás éjszakájába, az elítéltetés és a megvetés pénteki napjáig, a passió bugyraiba. Barkáinkat pedig eltettük, hogy a rákövetkező évben a bűnbánat hamujává legyenek. Egy marék hamu, ez a növényi égéstermék, a pusztulás, az enyészet, a teljes és nyomtalan eltűnés jele, porladó maradéka valaminek, ami hajdan volt, létezett, virágzott. A marék növényi hamu, amit a fejemre szórnak, elegendő-e arra, hogy szembenézzek porladásra szánt testemmel, felejtésre ítélt szavaimmal, véges valómmal? Ha nem akarok a halál égető napjába belenézni, akkor valószínűleg csak puszta szokás és rítus marad. Ha a halál, saját elmúlásom tudata nem okoz bennem megrendülést, fájdalmat, akkor egyelőre talán nem is igazi a szembenézés. Ha azonban utolér ez a megrendülés, ha legalább egy rövid időre közel engedem magamhoz, az egészséges, kijózanító erővel hathat, és arra ösztönözhet, hogy megváltoztassam az életem. Segíthet abban, hogy a fejre szórt hamu megtérésre vezessen, hogy mérlegre tegyem, mi a maradandó, az örök és mi a pusztulásra ítélt. Hogy ismét arra forduljak, ami igazán számít, azzal foglalkozzak, ami lényeges, és az legyen vezérlő csillagom, ami felé valóban menni szeretnék. Ahhoz, hogy halandó életemben ismét megtaláljam az elevenséget, az élő Isten elevenségét, szükség van a tudatra, hogy egy marék hamu leszek én is. Egy marék hamu sok mindenre képes lehet, ha hagyom, hogy megérintsen. „Emlékezz ember, hogy porból vagy, és visszatérsz a porba”.
február
15.
Hernádyné Szemere Rita elmélkedése
„Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl mindennap a keresztjét, és úgy kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki elveszíti életét énmiattam, megmenti azt.
Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, önmagát azonban elveszíti, és romlásba dönti?” Lk 9,22-25
Ennek a szentírási résznek, különösen a „világ megnyerésének” olvasásakor talán hajlamosak vagyunk nagy dolgokra gondolni – rendkívüli hatalomra, világhírnévre, óriási, felhalmozott vagyonra… S már dőlhetünk is hátra kényelmesen, hiszen mindez oly távolinak tűnik tőlünk…
Pedig a kérdés valójában az, ki az úr az én kis világomban, életemben.
Hiszen hányszor szeretném,
hogy az én igazságom jusson érvényre a másikkal szemben,
hogy az történjen, amit én akarok,
hogy én tarthassam kezemben életem folyását!
Mily gyakran gondolom, hogy életem boldogsága
a magam elé kitűzött cél elérésén,
egy elnyert pozíción,
mások felém irányuló dicséretén és megbecsülésén,
vagy akár csak egy vágyott tárgy megszerzésén,
egy különleges élmény átélésén,
egy bizonyos életszínvonal fenntartásán múlik!
S mennyire könnyen összetörök, amikor
nem értek szót szeretteimmel,
kisebb-nagyobb kudarcot vallok,
elbizonytalanodva elveszni tűnök önmagam kuszaságában,
elveszítem az uralmat a napom felett,
esetleg kiszolgáltatottá válok másoknak, a hivatali ügyintézésnek vagy az egészségügyi ellátásnak…!
Tudom-e ilyenkor tudatosan felvenni a keresztem?
Eszembe jut-e, Krisztushoz futni, vonszolódni segítségért?
Rájövök-e, hogy jobb nap mint nap
a magamé helyett az Ő akaratát keresni,
tetteim indítékát Benne megvizsgálni,
Belőle kiindulva cselekedni,
Vele – az Ő segítségével – járni?
…hogy elveszve Benne megmeneküljek.
február
16.
Guba András SP elmélkedése
A böjt a mi elszánásunk, erőfeszítésünk, Istenhez igazodásunk kifejeződése. Mintha volna benne egy üzenet, hogy eddigi életformánkkal nem egészen felé haladtunk. Abból a tapasztalatból ered, hogy távol vagyunk Istentől, közelebbre vágyunk.
A „vőlegény jelenléte” Istenünk tette, mellyel Jézusban közénk jön és az egymásra találás nagy ünnepét üli velünk. A találkozás, a jelenlét örömére hív. Ő vágyik közénk, Ő lép hozzánk, nem számonkérve, hanem hitvesi vággyal és szeretettel.
Kik is vagyunk mi, akik Jézust követjük? Távollévők vagy Isten közelségét elfogadók, ünneplők. Ne válasszuk ketté egyiket vagy másikat, ahogy Jézustól a farizeusok kérdezték! Mindkettő fontos tapasztalata életünknek. Jézus szerint vannak ilyen napok és olyan napok. A nagyböjt a távollétből való visszalépésünk, Istenre vágyódásunk megélésének ideje. Engedjük, hogy áthasson minket, remélve, hogy húsvéti találkozásunk annál örömtelibb lesz.
február
17.
Tornay Krisztina és Guba András elmélkedése
Lévi vámos volt, kollaborált, és saját közössége ellen használta hatalmát: a neki kiszolgáltatottakat megkárosította, azok védtelenek voltak vele szemben. Utálat és dühös megvetés tárgya volt.
Megdöbbentő módon Jézus meglátja és megszólítja Lévit. Magához hívja, egészen közelre, bizalommal teli kapcsolatra: „Kövess engem!”
Nemcsak elhívja a vámszedő asztalától, hanem le is ül asztalához, a vámosoknak megterített asztalhoz. „Lám, a falánk, borissza ember, a vámosok és bűnösök barátja!” (Mt, 11,19)
Saját tanítványait is magával viszi. Nemcsak Lévivel ülnek egy asztalhoz, aki már csatlakozott Jézushoz, hanem vámszedő barátaival is, akikről semmit nem tudunk. Így működik az a közösség, amely a „föld sója” és a „világ világossága” (Mt 5, 13-16). A gyógyító közelségből senki sincs kizárva, senki! Remegő lábbal botorkálunk Jézus asztala felé, akár bűnösök vagyunk, akár tanítványok. Bárhogy is van, nehéz asztalhoz ülni.
Mégis makacsul valljuk, hogy mindenki számára létezik bocsánat és újrakezdés, Jézus éppen a betegekhez jött és a bűnösökhöz.
Lévi felállt és MINDENT OTTHAGYOTT, megszabadult attól, ami fogva tartotta, követi Jézust, s mi megrendülten, a nevével hitelesített evangéliumot olvassuk hálával és csodálkozva Isten kegyelmén.
február
18.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
„Megkísértette a sátán”
Amikor megtapasztaljuk a sátán kísértését, akkor tudunk eljutni a megváltás
örömébe. A felnőtt Jézusnak is meg kell tapasztalnia az emberi lét során
történő megkísértést, hogy igent tudjon mondani a szenvedése és kereszthalála
útján bekövetkező megváltásra. A megkísértett és a kísértésbe beleegyező
ember elborzad a sátáni gonoszság tettein azok megtapasztalásakor. A puszta a
végtelen kietlenség, amely magában hordozza a kísértések tárházát. De a lélek
„pusztájában” tudunk lélekben győzedelmeskedni. A lelki pusztaság a sátáni
kísértések tárházából a lélek győzedelmes végtelenségévé válik. A Szent
Negyvennap először elvisz bennünket a kísértések sokszínűségébe, hogy majd
felemeljen a győzelem fenséges élményébe. Jézus ezt az utat mutatja nekünk.
A kísértést és a győzelmet. A végső győzelem a keresztény ember
élettörténete. A kísértés a múlté, azért, hogy a győzelem az állandó jelenünk
lehessen.
február
19.
Galaczi Tibor SP elmélkedése
Szent Márk evangéliumának az egyház által mára rendelt szövegének egyik fő motívuma a szétválasztás. Az Olajfák hegyén elhangzó, utolsó krisztusi beszéd a végidők, az utolsó ítélet horizontjába emeli a tanítványok felelősségét: az ítélő király egy vezető szempont szempont szerint kettéválasztja az emberiséget. A szétválasztás a teremtés első mozdulata óta Isten kizárólagossága: ő, aki ismeri a szíveket képes arra, hogy a jót a rossztól véglegesen szétválassza – miközben mi, emberek, a kettő átmenetiségében élünk.
A juhok és kosok szétválasztása, éppen úgy, mint a halászok számára a fogyasztható és nem fogyasztható halak szétválogatása (vö. Jn 21,11) a korabeliek számára hétköznapi példa volt. A pásztorok naponta megtették, esténként, a juhoknak ugyanis jobbat tett a szabad ég alatt töltött éjszaka, a kosok meleget igényeltek. A juhok gyapjuk és eltartásuk könnyebbsége miatt értékesebbek voltak, mint a kosok – ez is különbséget jelentett.
Isten, a dicsőségben bírói székébe ülő király tehát szétválasztja az embereket majd. A vezető szempontja az, hogy ki milyen mértékben valósította meg a testi-lelki irgalmasság cselekedeteit. A szent szöveg hatot említ, mindegyiket vagy az Ószövetségből vagy a rabbinikus hagyományból idézve, nem teljes katalógusnak szánva, hanem csak mint egy reprezentatív lista részeként szerepelnek. A központi kérdés az lesz, hogy mennyire voltunk együttérzők és irgalmasok azok iránt, akik az életük különböző helyzeteiben súlyos hiányokkal küzdöttek.
Ez az üzenet szíven talál minket nagyböjt elején. A világ arra tanít, hogy elsősorban saját magunkra figyeljünk, akár minden határon túl érvényesítsük a saját magunk érdekét. Azok hangja, akik hatalmasai és erősei ennek a világnak, azok a mesterséges fények, illúziók, amelyeket mutatnak nekünk, nehézzé teszik azok észlelését, akik az Istentől való távolság belső fogságában élnek, vagy akik fizikailag nélkülöznek olyan dolgokat, amelyet mi természetesnek tartunk.
Újra meg kell tanulnunk együttérzőnek és irgalmasnak lenni. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy megváltoztatjuk a magukra figyelés módját: a szükségleteink és igényeink mellett a bűneinket és hibáinkat és számba vesszük, és azokat elvisszük a Golgotán szenvedő Krisztushoz. Őt szemlélve tudjuk ebben a szent negyven napban kialakítani magunkban azt az együttérzést és irgalmat, amelyet a mi és az egész emberiség bűnei miatt a kereszten felmutatott nekünk. Csak ez adhat bátorságot és erőt ahhoz, hogy visszamenjünk hétköznapi életünkbe és a tőle tanult figyelemmel segítségére legyünk a nélkülözőknek, és akkor bizton remélhetjük, hogy az utolsó, nagy, isteni szétválasztás idején jobbjára fog állítani minket országában.
február
20.
Imrédy Sarolta elmélkedése
A Jézus által tanított imádság a legismertebb ima a világon. Szinte minden nyelvre lefordították, és nap mint nap minden nyelven elhangzik. A legtöbbet mondott szöveg. Lenyűgöző, ha a számokba belegondolunk, és micsoda erő, amely mint egy világháló szövi át az egész Bolygót!
A legtöbbet elhangzó szavakból hogy lesz ima? A szöveg, amire Jézus megtanított minket, a legszebb ima. Ima, mert szívből mondom, mert tényleg hiszem, és valóban szeretném, ha úgy lenne, ahogy mondom.
Persze nem mindig imaként mondom. Előfordul, hogy szöveg lesz…
Mit tudsz tenni azért, hogy imává váljék ez a szöveg, hogy szíved, lelked, spirituális éned is benne legyen?
Mi – hitemet közösségben élem meg, észreveszem, és figyelek embertársaimra.
Atyánk – elfogadom az atyai szeretetet, és gondoskodást.
Aki a Mennyekben vagy – földi dolgokon kívül céljaim az égre is tekintenek.
Szenteltessék meg a Te neved – követendő példakép, a minden. Törekszem arra, hogy minél inkább szentté váljak.
Jöjjön el a Te országod – igyekszem már a földön megteremteni Isten országát. Az ő világa váljék valóvá már a Földön is, ebben kell tevékenykednünk is.
Legyen meg a Te akaratod – képes vagyok felülemelkedni saját elképzeléseimen. Vágyaimnál fontosabb Isten szándéka.
Amint a Mennyben, úgy a Földön is – lehetséges az, hogy már itt is a Mennyben érezzük magunkat?
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma – amire szükségem van és lesz, azt mindig megkapom, csak sajnos időnként többre vágyom.
Bocsásd meg a vétkeinket – a többre vágyódásom sajnos önzésbe is visz…
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek – ahogy én képes vagyok megbocsátani, úgy kapok megbocsátást. Hát erre nagyon törekedjünk!
Ne hagyj minket a kísértésben – Istennel együtt könnyebben veszem az akadályokat, még a saját magam korlátait is képes leszek átugrani.
De szabadíts meg a gonosztól – elhiszem őszintén, hogy Isten meg tud szabadítani minden láncomtól. A bűnben nem maradhatok.
A legszebb, és legfontosabb ima, de még ez az imádság sem helyettesíti a tettet, viszont az imádkozás olyan tett, amit semmi más nem helyettesíthet.
február
21.
Valaczka János Pál SP elmélkedése
Jézus körül összegyűlnek az emberek. Találkoztunk már ezzel a helyzettel Jézus életében, nem is egyszer. Amikor Jézus magányban akar lenni, vagy amikor a tó túlsó partján akarja folytatni az útját, az emberek megtudják, hova készül, és utána mennek vagy éppen elébe sietnek, hogy hallhassák tanítását és megkérjék, hogy gyógyítsa meg betegeiket.
De ma nem ezért mennek hozzá. Csodát várnak. Szenzációt, látványosságot. Vagy éppen bizonyítékot valamire. Talán arra, hogy Jézus igazolja előttük magát, bizonyítsa be számukra is, hogy isteni hatalommal bír. Műveljen előttük érdekes és lélegzetelállító mutatványokat.
Azonban Jézus nem tesz csodát. Nem mutat feltűnő jelet, nem teljesíti be várakozásukat, nem változtatja meg a világ rendjét csak azért, hogy a kíváncsi tömeg elújságolhassa otthon, milyen különleges eseménynek volt szemtanúja. Nem kapnak más jelet, mint Jónás próféta jelét, akinek elég volt annyit mondani Ninive lakóinak, hogy térjenek meg, mert a város elpusztul.
Jézus megkeresztelkedése után negyven napig böjtölt, amikor az ördög csodajelet kért tőle: ha Ő Isten Fia, vesse le magát a templom tetejéről, úgysem lehet bántódása, hiszen Isten angyalai a kezükön hordozzák, nehogy kőbe üsse a lábát.
Jézus az ördögöt és a csodaváró tömeget is határozottan visszautasítja: nem mutatja meg isteni mivoltát olyan módon, ahogyan ők várnák Tőle. Mert nem azért jött, hogy csak akkor higgyenek Benne, ha már – kinek-kinek saját várakozása szerint – megfelelően nagy csodatetteket vitt végbe.
Talán sokszor mi is látványos csodát várnánk, valami kézzelfogható jelet, amivel Isten elrendezné az életünket, vagy éppen megmutatná, mit is kellene cselekednünk. Valamit, ami úgy alakítaná az életet, ahogyan azt mi magunk szeretnénk.
A kafarnaumi százados azonban nem kért jelet, hite miatt viszont szolgája meggyógyult. A vérfolyásos asszony a hite által megszabadult a bajából. A jerikói vak szeme hitéből fakadóan megnyílt. Úgy tűnik, nem a csodajelek által születik meg a mi hitünk sem, hanem pont fordítva: ha hiszünk Benne, akkor láthatjuk meg a csodát.
Valószínűleg legtöbbször mi sem kapunk mást, csak a hozzánk küldött Jónások szavát. Vagy csak Isten Igéjét, amellyel nap mint nap szól hozzánk. Vagy csak mások életét, akik életükkel tanúsítják, hogy Jézus az Isten Fia. Csak annak a bizonyosságát, hogy Valaki az életét adta értünk, azért, hogy mi visszatalálhassunk Istenhez.
Add, Uram, hogy ne feltűnő csodákat várjak Tőled, hanem Téged tudjalak keresni! Segíts, hogy felismerhessem hangodat, és meghallhassam szavadat, úgy, ahogyan Te akarsz megszólítani engem! Add, hogy észre tudjalak venni mindazokban, akiket hozzám küldesz és amiket nekem adsz! Add, hogy mindig kész legyek válaszolni, amikor hívsz engem!
február
22.
Kisnémet Fülöp OSB elmélkedése
Egy kedves barátom majdnem mindegyik találkozásunkkor nem egy, hanem akár több meghökkentő, nehéz kérdést intéz hozzám. Még az is előfordul, hogy az együtt töltött idő végéhez közeledve sem kímél meg attól, hogy megizzasszon a búcsú pillanataihoz közeledve.
Szinte az összes kérdése olyan, amire nem lehet tőmondatban, röviden válaszolni, hiszen a kifejtés időt igényelne – legalábbis én úgy élem ezt meg, hogy az élet bonyodalmai közepette nem lehetséges az azonnali és precíz válaszadás…
Amikor a mai evangéliumi szakaszt olvasom, magam elé képzelem a vándorló Jézust társai közösségében. Hogy az evangéliumban olvasott kérdést – „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” – övező beszélgetésnek mi a kontextusa, arról a szöveg hallgat. Lehet, hogy több órányi gyaloglás bágyadt csendességében, de az is lehet, hogy egy vidám, egymást cukkoló, felszabadult séta közben hangzik el a kérdés. A válasz mindenesetre nem késlekedik. Végül is ez nem egy konfrontatív téma, esetleg azon izgulhatott néhány tanítvány, hogy a Mester mit szól a felsorolt azonosításokhoz. A második felvetés már nehezebb terepre viszi a Jézussal együtt vándorlókat – amelyet mintha a beszélgetés topográfiai elhelyezése is jelezni kívánna („Caesarea Philippi vidéke”): „Hát ti kinek mondotok engem?”. Erre a kérdésre már nem a kollektívum, hanem Péter válaszol (minden bizonnyal a csoport nevében is): „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”.
Bár még csak egy hét telt el nagyböjti utam kezdete óta, bandukolásom nagyon egyenetlennek tűnik. De hálás vagyok azért, hogy már ebben a pár napban is
megtapasztalhattam azt, hogy egy felebarátom Jézussal való párbeszédét hallva – saját válaszadásom esetleges esendőségét megélve – testvérem hitvallása megerősített engem. Ő meg tudta vallani a Fiúba, a Felkentbe vetett hitét. Társamnak ez a bátorsága éppúgy megrendít, mint barátom meghökkentő, nehéz kérdései a búcsú pillanataiban…
Caesarea Philippi vidéke határterület; Jézus dönthetett volna úgy, hogy külföldre menekül, és nem folytatja útját Izrael szívébe, Jeruzsálembe, a szenvedés hegyére. Idei nagyböjti utam – utunk – is határvidéken át vezet; nem nehéz kilépni, félbehagyni és figyelmen kívül hagyni a Mester kérdéseit. Az evangélium ma mégis arra bátorít, hogy maradjak – maradjunk – meg az út esetleges bágyadt csendességében vagy éppen felszabadult vidámságában és bátran hagyatkozzam – hagyatkozzunk – rá az útitársak válaszaira vagy éppen kérdéseire, egyszóval hitvallására, bízva abban, hogy egy közös tanúságtétel részei vagyunk.
február
23.
Hetesi Edit elmélkedése
„…békülj ki embertársaddal…” (Mt 5,23b)
Az evangéliumi üzenetből kitűnik, hogy az embertársainknak való megbocsátás a helyes Isten-kapcsolat előfeltétele. A szívből való kiengesztelődésre Jézus ad példát a kereszten. Milyen nagy ajándék, ha valaki könnyen tud megbocsátani. „A szeretet … a rosszat nem rója fel” (1Kor 5b). Nehéz feladat… soha nem emlékeztetni a másikat vagy magamat az elszenvedett sérelmekre. Isten irántunk való irgalmas szeretetének és rendíthetetlen hűségének megtapasztalása tehet képessé arra, hogy irgalommal tekintsünk embertársaink botlásaira. Az engesztelhetetlen ember sokszor saját magával nem tud kibékülni. Ha őszintén és szívből megbocsátunk magunknak és másoknak, felszabadulunk arra, hogy megtisztulva, mint egy gyermek, visszatérjünk az Atya ölelő karjaiba.
február
24.
Nyáry Péter elmélkedése
Ma temetjük Édesanyámat, aki 96 évet élt e földi világban.
Engem különösen is megérint, ahogy tanítványaitól búcsúzva Jézus olyan magától értetődő természetességgel beszél szeretetről és örömről, hogy azt érezhetjük: ez a legtermészetesebb dolog. Hogy ez egy természetes létmód, amiben a szeretet és az öröm dominál. Nem az hangzik el, hogy „akkor… ha”, „így vagy úgy”, „előbb…aztán…”. Teljes egyszerűségében mondja meg, milyen kapcsolatban van az Atyával és hogy ugyanezzel a szeretettel szeret minket is. Kijelentéseiben jelen van az önátadás és az egymáshoz való kapcsolódás, szinte egyenlőség jelet téve az Atyához fűző viszony és a barátság közé. Hogyha így vagyunk az egymás közötti kapcsolatokban, ez már megélése az Atya és a Fiú közötti viszonynak. Ezzel nem csak az Atya szeretetébe hív be, hanem a kis körben megélt szeretetkapcsolatokba is. Az, hogy hogyan vagyunk egymással és az Atyával, átfedésben van, a kicsi kör belesimul a nagyobba, a végtelenbe, hogy így legyen teljes – minden emberi veszteséggel együtt.
Gazdagon.
február
25.
Bakos Gergely OSB elmélkedése
„csak Jézust”
Szeretnénk közelebb jutni Istenhez, élesebb szemmel észrevenni jelenlétét életünkben: látni Őt valamiképpen már ebben az életben. A mai evangélium
látomása ebben segít nekünk. Egy képben foglalja össze a keresztény tapasztalatot. Jelképekben mutatja meg azt, ami igazán lényeges az életben.
Isten három emberét láthatjuk: Mózest, Illést és Jézust. Mindannyian látják az isteni fényt, mégis csak egyikük ruhájáról verődik az ragyogva vissza. Égi szózat
teszi egyértelművé, ki a legfontosabb: Jézusra kell figyelni, mert Ő az Atya szeretett Fia! Végül egyedül Jézust látjuk a színen. Azt a Jézust, aki közvetlenül
színeváltozása előtt jövendölte meg szenvedését, nem sokkal utána pedig a halálba indul.
Az Atya szeretett Fiára irányul tekintetünk – a szeretet titkát láthatjuk. A názáreti Jézus közönséges és szomorú véget ért életében pillanthatjuk meg az
isteni szeretet titkát: a nekünk a legdrágábbat odaajándékozó Atyát, a halálig hűséges Fiút, majd pedig a szeretet kitartó és fáradhatatlan Szentlelkét, ama
titokzatosan Háromságos Istent, akinek hatalma a szeretet hatalma. Csakis e hatalom tart örökké, csakis ez maradandó az életben. E szeretet sorsa
világunkban: halál és föltámadás. E szeretet tud szenvedni a másikért, előbb-utóbb utoléri a szenvedés. Legszebb pillanataiban oda tudja adni önmagát, az
életét is a szeretetért. Útja mégsem kudarccal végződik: ez a szeretet megszólít, felhívást jelent számunkra. Akit már szerettek így, az „látja”, tudja, miről van
szó: maga is szeretne így szeretni…
Ha jól figyelünk a Szentírásra és életünkre, akkor e láthatatlan és fölfoghatatlan, mégis vágyott és vonzó titoknak, az Isteni Szeretetnek a körvonalait láthatjuk
kirajzolódni Jézusban. A láthatatlan Istent soha nem látta senki. Ő sokkal hatalmasabb mindennél, ami látható… A Szentírás szerint még a választott nép
nagyjai, Isten barátai, így Mózes vagy Illés sem pillanthatták meg az Ő arcát! E Láthatatlan Isten a lehető legegyszerűbben: egy emberi életben, Jézusban
mutatja meg magát nekünk! Nem idegen módon közeledik felénk. Egészen emberi módon, hogy megértsük Őt. Jézus Krisztus emberi életében láthatjuk,
érthetjük meg a Láthatatlan Istent. Jézus arcán, az Ő lényében, az Ő személyiségében ragyog föl Isten dicsősége. Jézus halála és föltámadása ad
értelmet a mi életünknek. Jézusban láthatjuk, hogy ki az Isten s hogy a szeretetben kivé lehet az ember. Krisztusban ismerhetjük föl és tapasztalhatjuk
meg az isteni szeretet magával ragadó és átalakító erejét. Őbenne kapjuk meg azt az ígéretet, hogy hasonlóak leszünk Hozzá, mert látni fogjuk majd Őt színről-színre, úgy amint van.
*
Al-Ghazáli, a mintegy 900 éve élt nagy muszlim vallástudós idézi egyik utolsó művében Jézus egyik tanítását:
„Attól az órától, hogy fölravatalozzák a halottat, egészen addig, míg le nem teszik a sír szélére, Isten a maga dicsőségében negyven kérdést intéz hozzá. Ezek közül az első így hangzik: Éveket szenteltél annak, hogy lásd a teremtett világot, de nem szántál egy órát sem arra, hogy megpillants engem!Naponta a szívedbe néz és megkérdi: Mit foglalkozol mással, amikor körülvettelek minden jóval? Te azonban süket vagy, semmit sem hallasz.”
Búcsúzásképpen pedig a róka ezt köti a Kis Herceg lelkére: „jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
február
26.
Révay Edit OCV elmélkedése
„Az irgalom és megbocsátás a tiéd, Urunk és Istenünk.”
Valahogy nagyböjt idején mindig különösen nehéz helyzetek köszöntenek ránk és ilyenkor sokszor megadóan magunk elé motyogjuk: nagyböjt van... Így van ez most is. Mintha ezek az embertől emberig érő megpróbáltatások is azt mutatnák, hogy a vállalt nagyböjti lemondásaink mellett többre, nagyobbra szól a meghívásunk, arra, hogy igazán, egzisztenciálisan is súlya legyen annak amit odaadunk, amit elhordozunk, ezzel magunk is beállva Jézus mellé a kereszt súlyát vállunkra venni.
Mintha a világ az évnek ebben a csendesebb, önmagunkba néző, Istennel egyre szorosabb kapcsolatra törekvő időszakában még inkább próbára akarná tenni Isten iránti hűségünket és szeretetünket… Mégis, ha épp földig is hajolunk a világtól ránk rótt teher súlya alatt, mi tudjuk, nem csak hisszük, hanem tudjuk, hogy eljön a feltámadás, hogy Jézus Krisztus már megváltott minket! Ezért vagyunk képesek magunknak és egymásnak is szívünk mélyéből, biztatóan mondani akkor is, ha emberileg nehéz, hogy: Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas.
február
27.
Petres Lúcia OP elmélkedése
Miért olvastatja ezt velünk az Egyház a mai napon? Hogy óvakodjunk a farizeusok kovászától? Vagy lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk, hogy mi nem estünk-e az ő vétkükbe?
Lehetséges. Ám ennél több is van ebben a szakaszban. Egy fontos meghívás és vele néhány rejtett kérdés, amelyet feltesz nekünk: Kiért teszed azt, amit teszel? Kinek akarsz tetszeni? Az embereknek vagy az Istennek? Milyen nagyságra vágysz: olyanra, amit emberek adnak és el is vehetnek (népszerűség, tisztelet, elismertség, nagy tekintély, sikerek), vagy olyanra, amit Isten ad és nem vehet el tőled senki?
Az elmúlt napokban többször hallottuk az evangéliumokban, hogy a jót, az imádságot rejtekben tegyük, ott, ahol csak az Atya látja. Ne akarjuk megmutatni, ne tudja a bal kezünk sem, mit tesz a jobb. Most ismét ez a meghívás tér vissza: ha nagy akarsz lenni, maradj kicsi, maradj az utolsó, maradj rejtve. Amit teszel ne a dicséretért és az elismerésért tedd, hanem azért, hogy Istennek örömet szerezz vele!
Milyen szép lenne egy olyan nagyböjt, amelyben minden jócselekedet és önmegtagadás egyben önajándékozás lenne, ingyenesen, Isten és felebarát iránti szeretetből… Erre hív a mai evangélium. Kezdd el kicsiben: mindennap legalább egyszer, amikor zsigerből magadat választanád, válaszd a testvéred, válaszd az Istent! Aki kicsi tud maradni, abban Isten naggyá lesz.
február
28.
Dohány Edit elmélkedése
Útközben magához hívta tizenkét tanítványát, és bizalmasan közölte velük: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott az Emberfiát a főpapok és írástudók kezére adják, halálra ítélik, majd kiszolgáltatják a pogányoknak, megcsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítik, de harmadnapra feltámad.”
Jézus többször is elmondja tanítványainak, hogy mi vár rá, mert nem akarja őket bizonytalanságban tartani, valódi bizalmas barátként, őszintén beszél velük.
Első alkalommal (Mt 16,21-23) Péter négyszemközt szemrehányást tesz neki: „Ilyesmi nem történhet meg veled!”
Második alkalommal (Mt 17, 22-23) a tanítványok elszomorodnak, csak a veszteséget látják. Harmadszor Jakab és János apostolok édesanyja a Jézusra váró eseményekre saját és fiai szempontjából tekint, és szeretné saját családja hasznára fordítani. Mindhárom alkalommal Jézus szavai a feltámadás ígéretével végződnek, azonban azok, akikhez beszél, ezt mintha meg sem hallanák. Mindenki a saját gondolkodásmódja, emberi számításai szerint értelmezi.
Végül irigykedés és vetélkedés alakul ki a tanítványok közt, mint oly sokszor köztünk, emberek között is.
Hálás vagyok, Uram, hogy életemben nem egyszer velem is ilyen bizalommal „beszéltél”, Szentlelked által tudtomra adva terveidet, utat mutatva bizonytalanságomban.
Segíts, hogy keressem és meghalljam üzeneteidet!
Add, hogy mindent, ami Tőled jön valódi távlatba helyezve, az örök élet szempontjából fogadjak be, ne csak saját szűk gondolkodásmódommal értelmezzek!
Ebben a nagyböjtben szeretnék újra rátalálni arra a szolgáló lelkületre, amelyet Tőled tanulok,
Uram Jézus!
február
29.
Jakó Judit elmélkedése
A dúsgazdag és a szegény Lázár történetét mutatja be a mai evangélium.
A gazdagról annyit tudunk meg, hogy igen jól élt és nem törődött a kapuja előtt fekvő koldussal. Mindkettejük halála után, a pokolban megdöbbentő párbeszéd zajlik a gazdag ember és Ábrahám közt.
A gazdag számára, aki a mózesi törvényt jól ismerő zsidó ember, ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy földi tettei következményeként a gyötrelem helyére került. Családtagjaiért való közbenjárása sem jár sikerrel.
Számomra a történet tanulsága az, hogy addig kell a jót megtennem, amig lehetőségem van rá.
Engem is megkísérthet, hogy csak a magam feje után menjek, kevésbé figyelve környezetemre.
Bár nehéz volt a megszokott napirenden változtatni, mégis örömet hozott az életünkbe, hogy újrakezdtük anyukámmal a közös imát, és plébániánk csere-bere csoportjához is sikerült csatlakozni.
Az imával töltött idő mindig megtérül. A nagyböjt harmadik hetében komolyabb bűnbánatra és nagyobb rugalmasságra hív az Úr, hogy még bátrabban hagyjam magam vezetni az evangélium által.
március
1.
Hélisz Katalin elmélkedése
Jézus példabeszéde a szőlőskertről és a szőlőművesekről, akik gonoszul megölik nemcsak az Úr szolgáit, hanem az örököst is, számomra minden mellett és leginkább a mégis-ről szól: Isten mégis szeretetéről. Mert nemcsak e példabeszéd kertje van, hanem létezett egy másik, sokkal régebbi kert, az Édenkert, ahol az ember, bár nem öli meg Istent, de elfordul tőle. És mégis mi történik? Az Úr Isten szólítja őt: Hol vagy? (Ter 3, 9) És azóta is hány generáción át szólít, hív, szüntelen, vissza magához, Isten országába, Isten „úrságába”. Próféták, királyok, zsoltárosok, bölcsek és kicsinyek által, akkor is, amikor az egyiket összeverik, a másikat megütik, a harmadikat megkövezik. Annak idején és most is. Hisz bennünk is ott él és munkál az a lelkület, amit a „Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” fémjelez. Miénk lesz a jó és a rossz tudásának képessége, miénk lesz a szőlője, mi birtokoljuk majd Őt, és ó, ezzel ki tudja még mi mást! S közben ezek pont Isten országát veszik el tőlünk.
De Isten nem adja fel, mégis szólít, mégis szeret, mégis a legdrágábbat, a fiában saját magát adja oda. Nekünk és értünk. Jézusról máshol azt mondja a Szentírás: Nem bízta magát rájuk, jól tudta ugyanis, hogy mi lakik az emberben (Jn 2, 24-25). Jól tudta, mégis odaadta önmagát … kiüresítve … teljesen … a halálig, mégpedig a kereszthalálig (Fil 2,7-8).
Az egyik bibliafordításban a 19. zsoltár 4. verse így hangzik: „Nincs szó, és nincs beszéd, hangjuk sem hallatszik, mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.” Jézus valami hasonlót mond itt: A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!
Mi ez a mégis? Ez az isteni mégis?
A lelkigondozások során egy idő után, ha az emberek meg mernek bízni bennem, és van rá szavuk (mert sokszor nincs), akkor elmondják, hogy a szívüknek van egy bugyra, ahol attól félnek, hogy Isten rájuk néz és végképp elszörnyülködik: „Nem tudom mi vele a baj, ugyanazt adom neki, mint a többieknek, szeretetet, odafigyelést, a kegyelmemet, nála mégsem működik. Miért pazaroljam magamat arra, aki ennyire következetesen nem képes vagy nem kész követni engem?”
De a húsvét titka a „mégis szeretet”! Ami végül egy másik kertbe vezet, egy olyanba, ahol egy üres sír áll, és az idők végezetén egy olyanba, ahol a trónon ülő így szól: „Íme, megújítok mindent!” (Jel 21,5)
Mégis.
március
2.
Imrédy Sarolta elmélkedése
Lenyűgöző a szeretet határtalansága. Isten mellett szüleink és gyermekeink által is átéljük ezt a mindenen felülkerekedni képes szeretetet. Igenis jó ezt tudatosítani magamban, hogy engem is körülvesz ez a szeretet, vár egy apa, újra meg újra.
Elveszítjük és elfelejtjük időnként a megbocsátó szeretetet minden területen, ezért tennem kell, hogy érezzem, tudjam, hogy körülvesz, és én magam is tudjam mindezt közvetíteni.
Mit tehetek ezért? A böjt különösen alkalmas arra, hogy tudatosan tegyek apró lépéseket a megbocsátás és a szeretet kimutatása felé. Apróságokkal kezdem, az elég: ölelés, szép szavakkal kedveskedem, megcsinálok valakinek valamit, ami számára fontos, stb. Sok apróság teszi naggyá ezt az ünnepi felkészülést, ahogy az óriási tenger is apró cseppekből áll össze.
A tékozló fiú történetéből mikor melyik szereplő érvényesül bennem jobban? Az apa, az idősebbik fiú vagy a tékozló fiú?
Talán mind a három ott van bennem?
Tudok olyan lenni, akihez bármikor oda lehet lépni, és újra befogadom azt, aki esetleg megbántott?
El tudom fogadni irigység nélkül, hogy látszólag a másik ember alig tesz valamit és mégis milyen sikeres?
A Tékozló fiú történet első fele könnyen megy… Hibázni könnyen tudok – de utána visszamegyek-e bocsánatot kérni és megpróbálok-e újra jól élni?
A Húsvét előtti időszak erre hívja fel a figyelmet: menjek vissza bocsánatot kérni, és tényleg igyekezzek az apróságokban is szeretetet adni.
március
3.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
„Romboljátok le ezt a templomot és én három nap alatt felépítem.”
A Szent Negyvennap segít bennünket abban, hogy hitünkben elmélyedve élhessünk. E napok liturgiája először bemutatja a pusztai kísértések tárházát, majd a boldog színeváltozás által felemel a megdicsőülés magasztosságába. A harmadik vasárnap a Templomba vezet bennünket, azaz Isten lakóhelyére, ahogyan azt a földi életünkben ismerjük. Számunkra a Templom az a hely, ahol a földi ember az Eucharisztia által találkozik Isten Fiával. A megkísértés és a megdicsőülés állapota közötti emberi létünk tere a Templom. De a kísértő a Templomot is meg tudja szállni a kereskedelem formájában. Jézus ezt az adok-veszek kapcsolatot veri ki a templomból. A Mennyei Atya nem kereskedik az emberi lelkek megváltásáért, a megváltás ingyenes. Az emberi lét maga a Mennyei Atya szemében nem kötődik történelmi korhoz, hiszen a „három nap” alatti megdicsőülés egyaránt szól a Jézus földi élete előtti kor emberének és a Jézus földi élete után élő embernek is. Ebben a bizonyos „három napban” minden kor embere elnyerheti a megváltottság állapotát. A Templomból a kereskedőket kiűző ostor azoknak szól, akik a megváltást megpróbálják a kereskedelem szintjére alacsonyítani. A templomba járó hívő embert azonban felemeli a Megváltó által ingyenesen kínált megdicsőülés magasztosságába.
március
4.
Petres Laura OP elmélkedése
„Ő azonban áthaladt közöttük és eltávozott.”
Vajon, ha Jézus velünk találkozna, és rámutatna arra, hogy miben szorulunk növekedésre, változásra, mi hogyan reagálnánk? Valóban látnánk-e őt, vagy csak magunkat látnánk? És én magam hogyan reagálnék? Dühhel? Elkeseredéssel, hogy na, ugye megmondtam, hogy nem megy ez nekem? Meneküléssel, hogy hagyjon már békén? Hálával, hogy végre tisztábban látok? Vagy megállnék Jézus előtt, szemébe néznék és azt mondanám, „beszéljünk róla, mert szükségem van a segítségedre, nélküled nem megy”? Ha elég gyakran állunk meg az Isten előtt, ha elbírjuk a tekintetét és a csendjét, óhatatlanul felismerjük a gyengeségeinket, a kishitűségünket, mindazt, amiben javulásra szorulunk. Mégsem mindegy, hogy mire figyelünk: az Úrra, akit hallgatunk és szemlélünk, vagy magunkra, akit egészen másnak, vagy sajnálatra méltónak, vagy esetleg reménytelennek látunk. Önismeretre sokféleképp el lehet jutni, de az a leghitelesebb, ami az istenismeretből, istenkapcsolatból növi ki magát. Megengedem-e az Úrnak, hogy elvezessen a hibáimtól odáig, ahol felismerem igazi identitásomat, hogy az vagyok, akit az Isten rajongva szeret? Vagy engedem, hogy áthaladjon közöttünk, életem eseményei és kapcsolatai között, és eltávozzon? Ne engedd tovább menni őt!
március
5.
Hernádyné Szemere Rita elmélkedése
Hányszor kell megbocsátanom neki? (Mt 18,21-35)
Szanaszét hagyja a holmiját.
Sose kapcsolja le a villanyt.
Nem törli fel a kilocsolt vizet.
Egy káosz a szobája.
Nem végzi el a házimunkát.
Nem mozdul.
Nem segít.
Elfelejti a bevásárlás felét.
Utolsó percben szól, hogy segítség kell.
Nem figyel arra, amit mondok.
Ingerülten szól hozzám.
Nem szól hozzám.
Hülyeségekért rám szól.
Direkt bosszant.
Elkésik.
Elfelejt eljönni.
Nem teszi meg, amit megígért.
Poénkodik rajtam.
Megbánt a szavaival.
Megsértődik.
Hangosan fütyül, amikor csöndre vágyom.
Fütyül rám.
Unja a beszédem.
Nem ad igazat.
Nem ért meg.
Hazudik.
Alkudozik.
Hátsó szándékkal kér valamit.
Nem végzi el a feladatát.
Rám terheli saját munkáját.
Bizalmatlankodik.
Bizalmaskodik.
Átver.
Kibújik a felelősség alól.
Nem értékeli az erőfeszítésem.
Hülyének néz.
Lopja az időmet.
Kihasznál.
…
Már megint! Újra meg újra! Állandóan! MINDIG!
Soha nem fog megváltozni! SOHA!
Hogy szeressem így? Hogy viseljem el?
Aztán ránézek magamra. Én miben tudtam változni az elmúlt időkben?
Akarok-e egyáltalán? Törekszem-e? Tudok-e?
Szíven üt Isten irántam megnyilvánuló türelme: időt ad nekem a változásra. Nem sürget, nem siettet, türelmesen vár. Kivárja, amíg belátva vétkem, gyengeségem, változni tudok. Újra meg újra megbocsát. Mert szeret. Még akkor is, ha nem változom.
Talán ezt az időt kell nekem is megadnom a másiknak. Tartson bármeddig is… Türelmesen várni. Újra meg újra megbocsátani! Mert szeretni akarom. Még akkor is, ha nem változik.
március
6.
Tornay Krisztina elmélkedése
A törvény, a próféták tanítása, az évszázados, sőt, ma már évezredes szent hagyomány, kinyilatkoztatás és a megújulás, megelevenítés kérdésével szembesít Jézus tanítása. Ahogy ő tanított, ahogyan hároméves működése alatt élt, sokszor szembe menni látszott a mindennapi vallásos szokásokkal. A hozzá, illetve tanítványaihoz érkező meglepett kérdésekből látjuk, hogy nem fizetett templomadót, hogy a szombati előírásokat megszegte, hogy tanítványai nem böjtöltek, legalábbis nem mindenki számára láthatóan, hogy érintkezett a nyilvános bűnösökkel, nőkkel beszélgetett… Megzavarta a jámbor híveket, hiszen a vallás sok kisebb-nagyobb szokással együtt hagyományozódik. Igaz, a lényege a hit, de a formák sem mellékesek, hiszen éppen a hit tettekre váltását segítik, emlékeztetnek, vezetnek, s különösen a válságos időszakokban megtartanak. Amit Jézus azoknak felel, akik megkérdezik erről – vagyis kérdéssé és nem ítéletté vált bennük az, amit tapasztaltak nála -, hitet tesz a törvény és a próféták tanításának érvényes voltáról, de sejtet valami újat: a beteljesülést. Helyére kerülnek a hangsúlyok, új fényben kapnak értelmet a jövendölések, elválasztódik a fontos a lényegtelentől. S számunkra eleven ez a dilemma, hiszen épp egy korszakváltó időben élünk. Arra hív, hogy kérdezzünk, keressünk, s ne ítéljünk. S még arra is, hogy ne féljünk: Jézus vezet minket, megmutatja, hogyan teljesedik be minden. Talán nem a számunkra már megszokott, biztonságos módon. De Vele.
március
7.
Guba András SP elmélkedése
Az ördög megnémította az általa megszállt embert. Képtelen volt megszólalni. Képtelen volt bármit is kimondani magából. Semmire nem voltak szavai. Jézus megszabadítja, és megszólal. Ráadásul valami olyat mond, vagy úgy, hogy egyesek nemcsak elcsodálkoznak, hanem megrémülnek tőle, s félelmükben Belzebúbbal szövetkezőnek tartják Jézust. Nemhiába tiltja meg Jézus sokszor a meggyógyítottaknak, hogy beszéljenek.
Ezt a fajta elnémító lelket ismerjük mi is. Vannak helyzetek, mikor szótlanok maradunk, és nem azért, mert a némaságot választottuk. Más helyzetekben némaságunk félrebeszélés. Megússzuk.
Visszatartott szavaink ott konganak bennünk, nincs hová elbújnunk előlük. Szabadulásra vágyunk.
Izraelben is ismerte mindenki ezt a némaságot. Isten nevét senki nem ejthette ki. Jézus szánkba adta azt a szót, ahogyan Isten szólíthatjuk. „Mi Atyánk”... jöjjön el a Te Országod!
március
8.
Baritz Laura OP elmélkedése
Márk evangéliuma Jézus legfontosabb üzenetét adja át nekünk.
Gyerekkorom hittantanárának, Sulyok László atyának válasza a kis hittanosok felé arra a kérdésre, hogy miért élünk, ez volt: Azért élünk, hogy a Jóistent megismerjük, Őt szeressük és a mennyországba jussunk. Ezt a tanítást soha nem felejtettem el és felnőttkorom nagy kérdéseit átgondolva mindig megnyugtatott Laci bácsi tanítása: az élet értelme az Istent megismerve az, hogy Őt szeressem.
Hogyan lehet szeretni azt, akit nem látok, nem hallok, nem tudok megsimogatni, nem tudom jó erősen megölelni, egyáltalán, aki nincs itt fizikailag, testileg?
Erre a választ a lelki mesterek, a spirituális életben jártas szerzetesek, a szentek tudják a legjobban megadni, de mit csináljon a földi átlagember, a hívő és nem hívő de jószándékú ember, aki „csak” szeretni akarja a Jóistent?
A jó hír, hogy nem nekünk kell erőlködni. Jézus azt is tanítja, hogy Isten előbb szeret minket, mint ahogy mi szeretnénk őt, nekünk csak válaszolni kell az Ő mindent elsöprő, ingyenes, nagylelkű, irgalmas szeretetére. Nyitott szívvel és lélekkel kell figyelnünk és észre vennünk ezt a nagy szeretetet, az életünk történéseiből, a gondviselés megtapasztalásából, Isten pozitív jelzéseiből és reagálnunk, válaszolnunk rá. Nyitottan az Ő akaratára. És ha megvan a kapcsolat, akkor nem lesz már baj, hogy nincs fizikailag, testileg itt, mert velem lesz a lelkemben, gondolataimban, sőt, érzelmeimmel is megtanulom Őt szeretni, lelkemmel átölelni, megsimogatni, lelkemben megtapasztalni az Ő simogatását, ölelését, és ha egészen oda tudom neki adni az életemet, rábízni magamat, megtapasztalhatom az Énekek énekének forró szeretetét is:
„Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni.” (Én 8,6-7)
Így is lehet szeretni a Jóistent, „teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből” (Mk 12,30)
március
9.
Kék Emerencia elmélkedése
„Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint… Én nem vagyok pletykás, nem vagyok rosszindulatú, irigy, nem vagyok kevély, nem vagyok negatív, önző, mindent kitaposó, mogorva” – és még sorolhatnánk, hogy milyen nem. Abban a hitben élünk, hogy különbek vagyunk mindenkinél, ugyanakkor alázatos, jó hívők, mindent úgy teszünk, ahogy Isten parancsolatai megkövetelik, és – de ezt önmagunknak is csak suttogjuk, – nincs is igazában szükségünk megváltásra, hiszen majdnem kétezer éve Jézus már megváltott minket, azóta pedig tudjuk, hogy merre van az arra, nem kell ezt külön senkinek sem hangoztatnia vagy állandóan figyelmeztetnie rá. Az önhittség és elbizakodottság miatt emelt orral járunk, nem látjuk, hogy minden pillanatban szükségünk van a megváltásra amiatt, mert szent gőgünkben talán bűnösebbek vagyunk a legnagyobb bűnöket elkövetőknél is, akikre szeretünk ujjal mutogatni.
Jézus szava húsbavágó: az alázat vezet Istenhez, nem az „én vagyok az isten magam és mások számára” gondolkodás. Amit mondott, igazzá vált általa, vele és őbenne, amint azt a filippieknek írt levélből (Fil 2,8–9) is tudjuk: Krisztus engedelmes lett és megalázta magát a kereszthalálig, emiatt Isten felmagasztalta őt. A vámoshoz hasonlóan nekünk is el kell fogadnunk azt, hogy bármilyen jónak és szentnek hisszük is magunkat, bűnösök vagyunk és Isten irgalmára szorulunk. Ennek már a felismerése bűnbánat és alázat, és higgyük el, hogy nincs semmi sem veszve: Jézus Krisztus elénk élte az alázatot – nem kell tehát mást tennünk, mint hozzá kell hasonlóvá válnunk. Leírni egyszerű, de megtenni nem könnyű ezt, mégis, ennek elkezdésére, vagy ha már elindultunk az alázat útján, akkor a benne való elmélyedésre lehetőség számunkra ez a nagyböjti időszak is. Éljünk vele. Meg fogja érni!
március
10.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
János evangéliuma: „Aki hisz benne, Isten Fiában, nem esik ítélet alá”
Tetteink megítéltetnek. Az ítélet egyetlen szempont alapján születik: ez pedig a hitünk a Világosságban. A szent liturgia ezzel a gondolattal készít fel bennünket a húsvéti liturga részét képező Öröménekre, amely a Fény, a Világosság ünneplése. A feltámadt Krisztus hozza el az emberiség számára azt a világosságot, amely minden emberi tett felett ítélkezik. Az ítélkezés alapja: NEMet mondani a sötétségnek! De IGENt a Világosságra, aki Jézus Krisztus maga. A Szent Negyvennap során a hit tanítása ezt az IGENlést erősíti a kísértést és a megdicsőülést megtapasztaló emberben, aki a templomban találkozik az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztussal. S az embernek, nekünk igent kell mondanunk arra, aki egész életünkben a megvilágosodást kínálja. Ezt a megvilágosodást fejezzük ki öröménekünkben a húsvéti liturgia során. Felismerjük, hogy a Fény működésének eredménye az Istenbe vetett hitünk.
március
11.
Kisnémet Fülöp OSB elmélkedése
A mai evangéliumi szakaszt olvasva elsőként az tűnik fel, hogy a gyermek gyógyításának tudósítása Jézusnak egy nagy vándorútjába ágyazódik bele. A János evangélium 4. fejezetének elején arról olvasunk, hogy a Mester Júdeából Galileába indul – és valamiért nem a Jordán-völgy síkságát választja, hanem a Szamária és Galilea dombjain át vezető utat. Az út közben megpihen a Sikár melletti Jákob-kútnál, ott beszélgetésbe fog egy asszonnyal, majd érintve Kánát Kapernaumba érkezik, találkozva a királyi tisztviselővel. Innen pedig Jeruzsálembe indul vissza, az ünnepre.
Nagyböjti utunkon már egy jó ideje haladva, mi is változatos tájakon járunk; akár napi szinten döntéseket hozunk arról, hogy melyik utat válasszuk. Talán olykor azt is érezzük, hogy életünk körülményei szinte kényszerítően hatnak arra, hogy merre induljunk. Lehet, hogy nem vagyunk megelégedve napi tempónkkal, a napvégi célbeérkezéssel; vagy éppen a társaság, a kapcsolódás és a magány táncában nem találjuk igazán a helyünket. És mindeközben a táj is hatással van ránk, és érzékeljük azt, amire semmilyen mértékben sem terjed ki a kontrollunk…
Egy ilyen út során hallunk hírt a Mester közeledéséről. Talán a királyi tisztviselővel együtt mi is Jézus elé sietünk, és életünk legdrágább kincsének elvesztésétől rettegve kérjük Őt, hogy tartson velünk, térjen be hozzánk. Ám ezúttal Jézus nem kér a vendégségből – ami persze egy nagyon érdekvezérelt meghívás a részünkről… Sőt, mintha azt éreznénk, hogy elbeszélünk egymás mellett: a tisztviselővel együtt, a legrosszabbtól tartva, egész lényünkkel odafordulva, akár egzisztenciánk bástyái közül kilépve – éppen azok áttörhetőségét tapasztalva – könyörgünk, és Jézus mintha egy elméleti, csak számára fontos okfejtésbe kezdene először, amiből akár még némi gúnyos cinizmust is kihallhatunk („Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek”). Másodszori kérésünkre azonban ellentmondást nem tűrve válaszol; hitet kérve útra küld. Sőt, a hitet nem csak kéri, hanem felszólít a hit aktusára, amelyet az útra kelés pecsétel meg a részünkről.
Jézus vándorútja mellé tehát odahelyeződik a tisztviselővel együtt a mi vándorlásunk is. Nem tudom, és talán kicsit félek is elképzelni, hogy milyen lehetett a gyermekéért aggódó embernek az útja hazafelé – mégha csak rövid ideig is tarthatott… Minden lépésének roppant súlya lehetett! De a sok kavargó érzés mellett a szívében a bizalom lángjának legalább pislákolnia kellett. Hiszen a szöveg szerint a belátás és a hit csak a csodás híradás után lett osztályrészévé…
A hátralévő nagyböjti napokon mi is útra küldöttek vagyunk. Az út során pedig sok minden történhet velünk – akár még a hit is megszülethet, megerősödhet szívünk mélyén. Amit tehetünk, az az, hogy folytatjuk a menést – olykor a körülmények, az aggodalmak, mások és saját magunk súlyai alatt bandukolva… Várva a találkozást a Mesterrel, akihez közeledtét meghallva sietséggel, vélt biztonsági zónánkból kilépve oda tudunk lépni, és kérni tudjuk őt: „adj gyógyulást és szabadulást”.
március
12.
Petres Lúcia OP elmélkedése
Harmincnyolc év hosszú idő. Harmincnyolc év teljes tehetetlenség még hosszabb idő. Megszokja az ember, hogy nem tud mozdulni, talán már nem is emlékszik rá, milyen volt a végtagjait mozgatni, járni. „Akarsz-e meggyógyulni?” – kérdezi Jézus. És a béna nem azt mondja, igen, vagy hogy „mégis mit gondolsz, miért vagyok itt, ha nem akarok meggyógyulni?” ... A bánatát mondja ki, a hiányt, ami akadályozza őt a gyógyulásban: „Nincs emberem”. Mert a gyógyulásnak csak egy módját látja, és az el van zárva előle, mert nincs senkije. Jézus meghallja a magányt, meghallja a keserűséget, és meghallja a halovány reményt, hogy hátha végre valaki beviszi a vízbe. Ám Jézust nem köti az az egy eljárásmód. Ő nem eszköze a gyógyulásnak, hanem forrása. Nem embere lesz a bénának, hanem gyógyítója. Nem a megszokott úton közelít, és nem az elvárásainknak megfelelően cselekszik. Néha felforgatja elképzeléseinket, és közben feltétlen bizalmat kér - a bénát meg sem érinti, csak felszólítja, hogy keljen fel. És a béna hisz neki és felkel. Mi merjük-e engedni, hogy meglepjen bennünket, vagy próbáljuk beszuszakolni őt a kereteink közé, miközben azt hisszük, hogy nem segít, mert nem azt teszi, amit várnánk? Észrevesszük-e, felismerjük-e akkor is, amikor nem a megszokott utakon jön felénk? Merünk-e feltétlen bizalommal lenni feléje akkor is, amikor egyedül is megoldhatnánk; akkor is, amikor minden más kudarcot vall, amikor nincs emberünk, amikor tehetetlenek vagyunk...? Merünk-e felkelni a szavára?
március
13.
Hernádyné Szemere Rita elmélkedése
„Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” Jn 5,17
Amikor ezt az igét, olvasom, azonnal megnyugszom, mély békesség tölt el.
Isten SZÜNTELEN, szünet nélkül, folyton folyvást munkálkodik:
gondoskodik rólam, törődik velem, kiárasztja rám kegyelmét!
Ő „vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is felüdít! Erővel tölti el tagjaimat”.
Akkor is, ha alszom, akkor is, ha ébren álmodom,
akkor is, ha pihenek, és akkor is, ha dolgozom,
akár hiszek Benne, akár nem,
akár tudok róla, akár nem,
akár befogadom kegyelmét, akár nem.
Ő szüntelen munkálkodik!
Ő ott van életemben, itt van velünk.
Vigyáz rám, ránk, az egész világra!
Ha még oly hihetetlen is jelen korunkban.
Nem kell félnem, szoronganom,
nem kell aggódnom a jövőmért, a szeretteimért, a munkahelyemért, a világ sorsáért.
Csak Rá kell bíznom mindent.
Mert Ő jelen van és szüntelen munkálkodik!
S én hogyan tehetem hozzá a saját részemet?
Hogyan válaszoljak az Ő szüntelen szeretetére?
Elegendő, ha
szüntelen bízom Benne,
szüntelen keresem arcát,
szüntelen Rá tekintek,
szüntelen az Ő parancsain gondolkodom,
szüntelenül beismerem bűnös mivoltom,
szüntelenül reménykedek segítségében,
szüntelen hozzá emelem kezem az éjben,
szüntelen könyörgök,
szüntelen Hozzá kiáltok,
szüntelen imádkozom,
és soha bele nem fáradok,
szüntelen szolgálom Őt,
szüntelen örülök Őbenne,
szüntelen dicsérem Őt,
szívem szüntelen Neki zeng,
szüntelen gyönyörködöm az Ő szerelmében,
szüntelen hálát adok Neki!
SZÜNTELEN, szünet nélkül, folyton folyvást Őbenne élek!
március
14.
Baán Izsák OSB elmélkedése
Amikor János evangéliumában Jézus a zsidókkal vitatkozik, olyan könnyű azt gondolni, hogy ez csak nekik szólt, vagy legalábbis ma csak azoknak szól, akik nem hívők. Mintha mi Jézus oldalán állnánk, mi hallunk és látunk, s Jézussal együtt vádolhatjuk azokat, akik nem akarnak üdvözülni.
De mi van, ha mi vagyunk a címzettek, ha Jézus a szívünkben lakó vallásos de az élő hitre sokszor nem nyitott valakinek intézi a mai evangéliumot? Az egyik részlet, ami különösen megszólít: „De még igéje sem marad meg bennetek, mert nem hisztek.” Valóban sokszor nem marad meg bennem, bennünk az Ige. Naponta imádkozom a zsolozsmában, hallgatom az evangéliumban az Igét, elmélkedünk rajta a lectio divinában, de mégis rengeteg élethelyzetben semmi sem marad meg belőle. A terveim, a gondolataim, a „józan ész” diktálta cselekvés tölti ki a belső világomat, élek egyik kávétól a másikig, az egyik élménytől a másikig, egyik böjttől a másikig, és nem ver gyökeret bennem az életre vezető szó. Mint a patakban heverő kavics, melynek a belseje évezredeken át száraz marad, nem hatol át az énközpontúság páncélján. Mert a Jézussal vitatkozó zsidókhoz hasonlóan a biztonságom másban, nem igazi dolgokban van, és nem adom át magam igazán.
A másik, ebből következő mondat, ami fájdalmasan érint: „Nem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az örök életet…” És valóban, olyan sokszor tapasztalom az ellenállást, hogy az imádság nem vonz, hogy a szabad időmben nem akarok Jézushoz menni, mert még meg kellene csinálni valami fontosat, meg kellene írni ezt az elmélkedést, kellene egy kicsit kikapcsolódni, valakit felhívni, valami hasznosat tenni. S ilyenkor valóban nincs meg bennem az Isten szeretete, hanem helyette valami hasznosság- és jóság- tudat motivál, amire építhetem az értékességembe vetett hitemet, ahelyett, hogy hagynám magam szeretni és válaszul odaadnám magam neki.
Vigasztaló, hogy Jézus azért perel, hogy üdvözüljünk. Nem fárad bele újra meg újra szólítani minket, rámutatni hitetlenségünkre, hűtlenségeinkre. Az életünkben az Atya erejéből véghez vitt tettei bizonyítják az ő igazát. Nekünk csak meg kellene állni, és minden álbiztonságunkat Keresztelő Jánosostul, Mózesestül elengedve be kellene fogadni ebben a nagyböjtben is az ő életünket örök távlatokra nyitó kegyelmét és életét.
március
15.
Baritz Laura OP elmélkedése
„A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.” (Jn 10, 27)
Jézus ezt a farizeusoknak mondja, nem sokkal a keresztre feszítése előtt, amikor a zsidók arról kérdezgették, hogy ő-e a Messiás. Tudta, hogy nekik soha nem tud érvényes feleletet adni, mert a zsidók egyszerűen nem akarják elfogadni, hogy Ő az. Akik elfogadják az igazságot, azok az Ő juhai, akik szeretik, követik, hallgatnak szavára.
Kik lehetnek Jézus juhai? Nincs nemzeti, faji hovatartozáshoz kötve, korhoz sem, nemhez sem; semmi más jel nem különbözteti meg a juhokat és a farkasokat, mint a Jézushoz való ragaszkodás jelei. Mik ezek a jelek? Csak a Jézushoz való tartozás, akik felismerték Benne a megváltót, a támaszt, a szerető barátot, az együtt érző társat, a segítő Istent, azt, akihez minden határon túl tartozni kell, akihez minden örömmel és bánattal fordulni lehet, aki megbízható, irgalmas, mindenben mellettünk áll és megbocsátja minden bűnünket, elégtelenségünket.
Egy életet leélni Jézus juhaként, életprogram. A világban sok por, szemét van, ami elvakít és eltántorít ettől a státusztól, de abban bízhatunk, amit Jézus mond:
„A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki. Atyám adta őket nekem, s Ő mindenkinél nagyobb: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. S én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,27-30)
Ez lehet a reményünk, ha Jézus juhaiként élünk.
március
16.
Deák Hedvig OP elmélkedése
Riport Jeruzsálemből A.D.33.
Jézus – meglepő módon – saját maga nem tesz semmit és nem is szólal meg a mai evangéliumban. Inkább egy helyszíni riportot olvashatunk arról, milyen, egymással szögesen ellentétes reakciókat váltott ki: ő maga, a szavai és a jelek, amelyeket művelt. Az elfogására küldött szolgák dolgavégezetlenül térnek vissza megbízóikhoz, és így összegzik tapasztalatukat: „Ember így még nem beszélt” – őszinte lelkesedést hallunk ki a szavaikból, egyfajta érintettséget. Aztán hallunk a frusztrált és irigy főpapokról, akik az „átkozott népséget” szidják; Jézussal kapcsolatos ellenségességüket pedig a Szentírásra hivatkozva racionalizálják („Nézz utána, Galileából nem támad próféta”), amikor a Jézus igazságos megítéléséért szót emelő Nikodémust leintik.
Jézus személyének, szavainak, élük van: felkavarják a status quo-t, állásfoglalásra, sőt akár ideges reakciókra késztetnek. Egyesekből a legjobbat hozzák elő, másokból a legrosszabbat. A sötétség és a világosság egyre világosabba elválik. Ennek az éles kontúrjait ábrázolja egyre erősebben a János-evangélium ezekben a fejezetekben.
Ha őszinték vagyunk, akkor beismerhetjük: nem csak a lelkes, Jézus szavaitól megérintett hallgatósággal tudunk azonosulni. Jézus üzenete azt is felszínre hozza, ami tőle eltávolít, ami zavaros, rossz. A nagyböjt második részében, a szenvedés időszakában, amely a holnapi, 5. vasárnappal veszi kezdetét, alkalmunk lesz arra, hogy e kontrasztok között mi is keressük a helyünket…
március
17.
Vida-Baráth Márta elmélkedése
Most, hogy sikerült áthelyeztetnem magam a háborús övezetből (hisz’ van, ami már nekem is sok), itt, a kórházban egyszerű egészségügyi dolgozónak tekintem magamat. A kiégés lehetősége mégis szorosan követ, a nyakamban liheg most is. Az áthelyezéstől csak rövid időre lettem jobban. Az idealizmus és a realizmus szakaszát kipipáltam, egy szakember talán már a stagnálást vizionálná. Nem szeretnék a frusztráció és az apátia felé oszcillálni, inkább beszélek. Azaz, írok. Kiírom magamból. Mit is?
– Hogy a lelkesedésem és az érdeklődésem sehol.
– Hogy túl sok a stressz.
– Hogy nem kapok elég visszajelzést, megerősítést.
– Hogy a páciensek egy része tudomást sem vesz rólam, mások kiutálnak, a legtöbbjük meg egyszerűen jelentéktelennek tart.
– Hogy a presztízsem egyre csökken, pedig időtlen idők óta szinte megszállottan végzem a munkámat, mondhatni halálra dolgozom magam.
– Hogy naphosszat visszafordíthatatlan döntések sorát kell meghoznom…
Hát lehet ezt bírni?
A bérezéssel nincs gond, hogy valami jót is mondjak. Valutában kapom, bár azt azért nem mondanám, hogy halálra keresem magam. A munkáltató értékel, itt mégis fekete angyalnak érzem magam, ami nyomaszt. Az életkorom is közrejátszhat… Hogy hány éves vagyok? Ne firtassuk, hatvan és a halál között, legyen elég ennyi.
Gondold el: régen könyveket írtak rólam. Most meg…? Mi a halál kellene, hogy jobban szeressenek, vagy legalább számba vegyenek? – ezen tűnődőm még munka közben is. Ismered Szabó Magda Liber Mortisát? „…mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában…” Hát rólam ki emlékezik meg, ki? Rákerestem még a Bibliában is: és tudod, hány találatom volt? Görgethettem megállás nélkül, annyiszor emlegetnek.
És most hadd tegyem félre a szerénységemet: maga Jézus is számtalanszor beszélt rólam, mások figyelmébe ajánlott, még metaforákat is szerkesztett a kedvemért, s ami halálosan komoly: megengedte magának a kapcsolati kontextust: birtokos viszonyba kerültünk egymással…
Bezzeg ma! Ki mer rám gondolni, ki mer megemlékezni rólam, ki vár engem? Imáiban ki emleget fel? Van-e egyáltalán ezen a sápadt bolygón valaki, aki esténként el meri képzelni, milyen is lesz, amikor találkozunk valamelyik következő műszakomban? (Azt már meg se kérdezem, létezik-e még olyan szülő, aki engem jónak hív, s aki gyermekeit arra tanítja, hogy beleszőjenek esti imájukba.)
Hótmindegy, nem kesergek tovább.
Jobbat gondoltam: műszak végén kimegyek a partra. Csak bámulom majd a végtelen vizet, amely felett Isten lelke lebeg; veled együtt, kedves Ferenc barátom. Te még emberszámba veszel, testvérednek tekintesz Víz húgunkkal és Tűz bátyánkkal együtt.
Ötkor végzek. Dobj egy üzenetet, ha el tudsz szabadulni, s ki tudsz jönni az Öröklét partjára. A te drága jó Halál testvéred ott fog stresszoldani egy kicsit. Pontban ötkor várlak – hisz’ ismersz, én mindig pontos vagyok, halálpontos.
†
Add, Urunk, hogy ne rettegjünk a haláltól, hanem meglássuk benne örök életünk kezdetét!
március
18.
Quirin Ágnes elmélkedése
Jézus nem válaszol rögtön a nyilvánvalóan provokatív kérdésre, amivel a farizeusok megzavarják a reggeli tanítást.
Verbalitás helyett, előtt a nonverbálist választja, a porba ír. Bár sokat vitáztak már arról, mit írt a homokba, de nem ez a lényeges, hiszen akkor tudnánk. Ezt csupán kíváncsiságunk követeli. A lényeges, hogy nem válaszol rögtön, hanem lehajol és…
Bennem művészként és művészetterapeutaként néha felmerül: lehet, hogy rajzolt? Mint amikor elgondolkozva, szabadon mozogva engedjük kezünket rajzolni? Nem valamit: szabadon, a kéz által vezetve. Ez egy elmélyült állapotot eredményez, a feszültség elengedését, amiben megérkezhetnek válaszok. Csak úgy. Csak úgy? Vagy a Szentlélek által? Lehet, hogy Jézus ahogy írt/rajzolt, a Szentlelket engedte szólni? Hisz ez a csendben rajzolás/írás, mint egy ima összerendez, helyet ad a válasznak.
Jézus szóbeli válasza egyértelmű. „-Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül való.” Ez után nyomatékot ad szavainak, tovább ír a porba.
A farizeusok erre csendben elhagyják a helyszínt. Különleges, hogy a korábban hangos és követelődző csoport csendben elvonul. Minden elcsendesedik. Csak Jézus és a házasságtöréssel vádolt asszony maradnak a téren. Jézus egy rendkívül szelíd mozdulatban, a föld fölé hajolva, a porba írva szól az asszonyhoz.
Az asszony a történet elején miden bizonnyal biztos volt abban, hogy megkövezik, hogy életét kioltják, az emberek ítéletére lesz bízva.
Milyen döbbenetes, felszabadító erejűek lehettek Jézus szavai: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél.”
Ebben a sűrített, sok rétegű képben, ha minden szereplőt, érzést, gondolatot elhelyezek önmagamban, a szentgyónás felszabadító ereje jelenik meg számomra.
Hiszen a szentgyónásra való készületben találkozhatok a bennem lakó farizeusokkal, akik igazságtételt követelnek Krisztustól a világban zajló szörnyűségekért. De találkozhatok a bűnös asszonnyal, aki mások ítéleteitől félve tehetetlenül áll olyan dolgok előtt, amiért tehetne valamit. Megláthatom általuk, hol veszítettem el a Krisztus által kijelölt utat. És visszatalálhatok hozzá a szentgyónásban a feloldozás adta kegyelem által.
Hálát adok, Uram, a gyónás szentségéért!
Kívánom, hogy mindannyian biztosan tudjuk, nem dolgunk az ítélet és annak félelme sem, hogy megítéltetünk emberek által. Tudhatjuk az ítélet terhe a tiéd Uram.
Köszönöm, hogy megmutatod azt is, hogyan csendesedjünk el, hogyan hívjuk a Szentlelket egy-egy nagy döntés előtt.
március
19.
Mt 1,16.18-21.24a vagy Lk 2,41-51a
Kék Emerencia elmélkedése
Józsefről nem sokat tudunk meg az evangéliumokból, csak Jézus születésének leírásánál és a tizenkét éves Jézus jeruzsálemi „eltűnésekor” találkozunk vele. Mégis, ez a kevés elég ahhoz, hogy az Istenben való hit, bizalom és ráhagyatkozás megélésében példakép legyen. József minden elmondható racionális érv ellenére elhiszi mindazt, amit az angyal álmában mond neki arról, hogy jegyese miért és kitől vár gyermeket. Talán ugyanúgy nem érti az angyal szavait, mint a gyermek Jézus szavait, amikor az az Atyja dolgaiban való tennivalójáról beszél a jeruzsálemi templomban – de elfogadja kiválasztottságát, az erre a nem egyszerű feladatra való meghívást, ráteszi az életét és teszi a kötelességét kérdés nélkül: elveszi feleségül a világ szemében megesett menyasszonyát és felneveli a megszült gyermeket. Kívülről úgy tűnhetett és bizonnyal vannak, akik ma is ezt látják bele, hogy ez a Dávid házából származó zsidó férfi nem más, mint egy sajnálatra méltó bolond, akit „megfogtak” egy gyerekkel – ez azonban csak a látszat. Számunkra, hívők számára a Jézussal történtek fényében nyilvánvaló: József olyan férfi, aki a maga csendességében és józanságában nem kezdi el túlgondolni a dolgokat, nem kezd el siránkozni azon, hogy mi van és hogy mi lesz, hanem beleáll abba a feladatba, amit Isten bízott rá és döntésének megfelelően teszi a dolgát. Ő is, amint Jézus is, nem tesz mást, mint az Atya dolgaiban „van”. Nem tudjuk, mi történt vele a későbbiekben, hogyan és mikor halt meg, hova temették, nem tudunk élete nagy kérdéseiről, esetleges lázadásairól, megingásairól, problémáiról, de ezeket nem is fontos ismernünk. Ami az üdvösségünk szempontjából lényeges, az József Istennek, és az Istenre mondott „igen”-je és az ebben való állhatatos kitartása. Csendes, de annál erősebb és kifejezőbb példa ő számunkra a Mária és Jézus melletti megmaradásban, az Atya dolgaiban létre. Mert csak így érdemes hívőnek lenni.
március
20.
Révay Edit OCV elmélkedése
Dán 3,14-20.91-92.95 és Jn 8,31-42
„Az igazság majd szabaddá tesz benneteket”
János evangéliumának mai szakaszából érzékelhető, hogy még a Jézusban hívő zsidók sem képesek igazán meghallani, érteni, amit Jézus mond. Egójuk görcsösen kapaszkodik Ábrahámtól való leszármazásukba, földi értelemben vett szabadságukba és kérdik: „Soha, senkinek sem szolgáltunk, hogyan mondhatod hát, hogy szabadok leszünk? Mi nem vagyunk törvénytelen gyermekek, csak egy atyánk van: az Isten.” Szinte kiabál a sértettségük: ugyan már, kinek gondol ez a Jézus minket!?
Így van ez ma is, amíg ugyan leülünk Jézussal beszélgetni, de nem vagyunk még készek azt hallani, amit Ő mond, hanem önmagunkkal folytatunk csak párbeszédet. Azonban, ha csendet teremtünk magunkban és letesszük nagyra nőtt énünket, ha hallón figyelünk Jézus szavára és átadjuk életünk irányítását Jézusnak, akkor szava nekünk is szól: „Ha megmaradtok tanításomban, akkor lesztek igazán tanítványaim: megismeritek az igazságot, és az igazság majd szabaddá tesz benneteket.”
március
21.
Baán Izsák OSB elmélkedése
Egyetemista koromban reggelente a bkv-n gyakran láttam egy feliratot a Szent Gellért tér környékén a Duna partján egy beton falra festve: „Magyarázd el egy vonalnak, hogy mi a gömb!”
A mai evangéliumban Jézus vitapartnerei azon botránkoznak, hogy Jézus egy másik dimenzióban közelít mindahhoz, amit ők egyértelműnek, biztosnak, sőt, szentnek és sérthetetlennek gondolnak. A szenvedése felé tartó ember Jézus szavai mögül átragyog az örök Ige, aki Ábrahámot megelőzve létezik, s aki az Istenben való örök életről már Ábrahám idejében is szólt. Az időt csak lineárisan elképzelni tudó, Ábrahámot abszolút tekintélynek tartó zsidók gondolkodásában elképzelhetetlen és botrányos, amit Jézus állít, hiába az Írások és az Atya tanúsága, vakfoltjuk nem engedi megnyílni őket az örömhírre.
A végéhez közeledő nagyböjti készület fontos szempontja lehet, hogy rákérdezzünk: Hol vannak az én vakfoltjaim? Istenről, önmagamról, a másik emberről, a világról alkotott képemben mik azok az elzárt területek, amelyekbe nem engedem be a hitre vezető Szentlelket? Kész vagyok-e elengedni mindazt, ami bezár saját világomba, hogy én is láthassam Jézus eljövetelének napját, és Ábrahámmal együtt ujjonghassak az örök életnek?
március
22.
Valaczka János Pál SP
A zsidók köveket ragadnak, hogy megkövezzék Jézust. Nem lehetett abban a pillanatban egyszerű helyzete Jézusnak. Szinte érezzük is azt az indulatot és haragot, ami a körülötte álló emberekben van. Köveket ragadnak, és alighanem dühükben mindjárt el is fogják dobni azokat Jézus felé. Jézus valójában életveszélyben van. Ebben a helyzetben nem biztos, hogy értelmes szavakkal le tudja a haragjukat csillapítani, és lehet, hogy elég egyetlen kis uszító gondolat, és a kövek elindulnak felé.
Jézus számára azonban úgy tűnik, az igazság fontosabb, mint hogy e kétséges helyzetben az életét próbálja menteni. Azt kérdezi tőlük, hogy mit tett, amiért ennyire haragszanak rá. Melyik jócselekedetéért akarják megkövezni? Ez a kérdés ebben a feszült helyzetben nem éppen azt segíti elő, hogy lenyugodjanak azok, akik valami miatt idegesek rá.
Ám az emberek ezt nem vitatják. Nem mondják, hogy nem volt mindaz jó, amit végbevitt. Tulajdonképpen elismerik, hogy Jézus valóban jótetteket hajtott végre. Ami dühíti őket az, az, hogy Istenné teszi magát. Jézus először a Szentírásra hivatkozik, majd hozzáteszi, hogy ha látják, mi mindent tett, lássák meg és ismerjék fel, hogy Ő valóban Isten. Erre újra haragra gerjednek, bár elfogni már nem tudják Jézust. Dühösek, mert Jézus valami újat, valami mást mutat meg számukra Istenről, akiről pedig azt gondolják, hogy pontosan tudják, kicsoda és milyen.
Történtek és történnek a mi életünkben is olyan események, amikor valaki jót tesz velünk, valaki valami jót csinál nekünk vagy másnak, vagy egyszerűen csak történik velünk valami jó. Képesek vagyunk felismerni a jót, és képesek vagyunk át is élni, amikor megjelenik körülöttünk vagy bennünk a Jóság.
A Jézus körül álló zsidók is felismerték a jót, amit Általa történt körülöttük. Nem vitatták. Mégsem látták meg azonban ebben az Isten művét, nem akarták elismerni, hogy Aki által ezek történtek, az maga Isten. Vajon mi fel tudjuk-e fedezni Istent mindabban a jóban, ami körülöttünk és velünk történik? Vagy természetesnek találjuk, és amikor valami arra indít minket, hogy vegyük észre ebben az Ő művét, akkor inkább feldühödünk, mert más Istent mutatna be számunkra, mint amilyen kép bennünk él Őróla?
Jézusom, segíts, hogy hinni tudjak a tetteknek, melyeket cselekszel velem. Add nekem is azt a bátorságot, ami benned volt, hogy a veszélyben sem a könnyebb utat választottad, hanem szüntelenül kerested az igazságot, és újra meg újra meg akartad mutatni nekünk az Atyát. Add, hogy látni tudjam és fel tudjam ismerni műveidet, és add, hogy ezekből egyre tisztábban láthassam és ismerhessem én is az Atyát.
március
23.
Flier Gergely elmélkedése
Virágvasárnapra készülve, Jézus közelgő jeruzsálemi bevonulása előtt megrendítő olvasni a mai evangéliumot. „Jobb, ha egy ember hal meg a népért..." Az előttünk zajló jelenetben nemsokkal azután mondják ki Jézus halálos ítéletét, hogy addigi talán legnagyobb csodája, a negyednapja halott Lázár feltámasztása megtörtént. Jézus visszaadta egy ember életét, ráadásul természetfeletti hatalomról adott egyértelmű bizonyítékot sokak szeme láttára. Ilyen előzmények után hangzik el az ítéletet.
A körülöttünk egyre inkább virágba boruló természet vidámsága és a hosszú templomi szertartások összeszedett komolysága közötti kontraszt megindítóan mutat rá a nagyheti események drámájának súlyára. A böjtön, a megtisztulásra való igyekezeten túl immár azt a kérdés kell feltennünk magunknak, akarjuk-e követni őt oda is, ahová hamarosan elindul, elfogadva a keresztet.
március
24.
Mk 14,1-15,47 vagy röv.: Mk 15,1-39
Bakos Gergely OSB elmélkedése
Jézus Jeruzsálem közelébe ér. Tanítványaival az Olajfák hegyének lejtőjénél áll. Ott, ahol majd néhány nap múlva elkezdődnek megpróbáltatásai: tusakodása imájában a rá váró szenvedéssel, virrasztó magánya, szembesülése az árulóval és elfogatása…
Az őt éljenző tömeg és Jézus tanítványainak jó része még aligha sejt valamit a Jézusra váró szenvedésekből. Atyjuk, Dávid országának eljövetelét ünneplik a Mester személyében! Hiszen itt van Ő, az Istentől teljesen eltöltött vezető. Ő, aki személyében egyszerre ígéret és beteljesedés. Gyógyulás, fölszabadulás, együttérzés, igazságosság. Mindez sugárzik Jézusból.
Szelíden jön, hivalkodás nélkül. Tudatában van ugyan személyes hatásának, mégsem akar lázadást szítani: nem akar egy mégoly igazságos fölszabadítási mozgalom élére állni. Ő másképp száll szembe a Birodalom túlerejével.
Azt az országot hozza el, amit népe Dávid uralkodása óta szomjazott, kívánt, s amelyik azóta sem érkezett el. Azt az álmot valósítja meg, amit Isten álmodott az emberről: a szent, különleges népről, ahol mindenki testvér.
Salom ben Korin, XX. századi zsidó teológus írta: „A Messiás abban az országban fog megnyilatkozni, amit elhoz.ˮ Istennek ez az országa pedig már Jeruzsálem előtt, a szenvedés előtt fölragyogott Jézus szavaiban s tetteiben.
E ragyogás, e fény, az isteni szeretet fénye e napokban, a szenvedés és megdicsőülés húsvéti napjaiban lesz teljessé: Márk evangélista tanúsága szerint Jézus, a Szenvedő Emberfia mutatja meg, hogy kicsoda Isten Fia, s mint jelent Isten országa, köztünk működő hatalma.
A szenvedő Emberfiát, ezt az értünk szenvedő Isten Fiát, ezt az értünk kicsivé lett Végtelen Istent aligha érthetjük meg a Vele való közösség: a szív és a lélek, az érzület és sors közössége nélkül:
Szerető szívvel kell követnünk Őt e napokban – hogy követhessük Őt életünk mindennapjaiban!
március
25.
Szatmári Györgyi elmélkedése
A határok közt élő Határtalan (Jn 12,1–11)
Az asztalnál ülnek, vacsoráznak. Ugyanott, ahol nemrég még gyászoltak (Jn 11).
A három testvér – Jézus barátai – ad otthont az együttlétnek. Korábban már szembe kellett nézniük a halállal, megküzdeni a távolra vetített reménnyel viaskodó gyásszal, a veszteséggel (Jn 11,21.24.31). Most ugyanígy. Az életbe visszahozott Lázár története még nem a halál legyőzésének története volt, hanem annak csak híre, annak csak jele. Lázár visszatért, de újra szembe kell néznie a halállal (Jn 12,10–11). Könyörtelenül. Szembe kell néznie az emberi élet végességével, akár a gyűlölet, erőszak eredményeként, akár betegség alattomos támadásaként, akár az elköszönni időt hagyó, lassú elerőtlenedés végén köszönti azt, akinek mennie kell. Szembe kell néznünk vele mindnyájunknak. Erre hívott meg bennünket hamvazószerda szentelménye.
Júdás önös érdekét a társadalmi felelősség köntösébe öltöztető kérdés mögé rejti (Jn 12,5–6). Lehetséges, hogy neki van igaza? Nem ér többet ennek a múlandónak a megbecsülése, megteremtett lehetősége, mint a határt átlépő személy számunkra eltűnő – beteljesedő – sorsa? Ne magunkkal, fájdalmainkkal, az általunk álmodott lehetőségekkel törődjünk inkább, mintsem annak az ünnepnek a méltóságával, amit a határ átlépése, a véges vége, a Húsvét által átlényegülő halál jelent?
A vacsora közben egy tekintet van, mely nem az asztalra, nem az asztaltársaságra, nem a dicsérhető vagy megszólható jelenlévők valamelyikére, hanem egy nagy utat megtett, és útja döntő lépése előtt álló lábra, Jézus lábára szegeződik. Mit láthat? Az út porát, a megtett lépések kérges, tán sebeket fakasztó nyomát, a talpakba sűrűsödő nehézkedés, fájdalom és szeretet mély, csak azok számára észrevehető nyomait, akik nem akarnak kitérni a halál elől, akik oda tudnak térdelni a másik elé, akik érinteni tudják a másik lábát, akik készek minden lehetőségüket – környezetük elismerő elfogadását, javaikat – feladni, hogy kifejezzék a másik felismert méltóságát.
A villamoson ülnek. Ők csak ülnek. Mások, a távolság tág körét köréjük vonók indulásra várnak, hogy a bevásárló-központban imént beszerzett ékszereket, ruhákat, étkekek hazavigyék annak reményében, hogy hamarosan, talán még ma, gyönyörködés, élvezet forrásai lesznek.
Ők, a nő és a férfi csak ülnek: számukra a világ nem a közel- vagy távoli jövő lehetőségeivel kecsegtet. Számukra a világ a megvetés, a kirekesztettség közege. Tél van. A villamos padlója nyirkos a cipőkön behozott hólé koszos foltjaitól. A kört alkotót – tőlük távol – összehúzzák magukon kabátjukat, s szótlanul gondolataikba, maguknak szőtt álmaikba burkolóznak. Ők, a férfi és a nő nem így.
A férfi a nő kezét figyeli. A nő a férfi lábát, miközben lassan ölébe emeli, a talpa vesztett cipőt lehámozza róla és a lyukat hiábavalóan pótolni igyekvő, ázott újságpapír maradékával gyöngéden törölgeti. Húsvét közeleg.
március
26.
Tornay Krisztina elmélkedése
Két apostolt emel ki az evangélium: Júdást és Pétert. Júdás kezeli a pénztárt, látszik, hogy a többiek nincsenek mindenbe beavatva, amit Jézussal ők ketten megbeszélnek: bevásárlás, a szegények gondozása. Kiemelt szerepe van, bizalmi szerepe. Otthagyja úgy a vacsorát, hogy a többiek ezt nem furcsállják, nem gyanakszanak. Sem őrá, sem magukra: ezért őszintén, nem nagyot mondva ígéri Péter Jézusnak, hogy „életemet is odaadom érted”. Bizonyára így hitte, s így hihették a többiek is, magukról, egymásról. A körülöttük megsűrűsödött levegőben talán többször eszükbe jutott, hogy éles helyzetben mit fognak tenni: hogy állnak ki Jézus mellett, hogy mentik meg, vagy hogy halnak meg vele együtt, ha kell. De legalábbis: nem hagyják el, bármi is lesz. Valószínűleg készek voltak hősök lenni, ha arra kerül a sor: s Péter tényleg verekedett is Jézus védelmében az elfogatáskor.
A nagyheti történések egyik fontos szála, hogy a Jézus körül összegyűlő emberek önmagukkal szembesülnek: éles helyzetben derül ki saját maguk számára is, hogy mi lakozik a szívükben. Ez a tapasztalat saját közösségükről, saját személyes tetteikről, szavaikról, mulasztásaikról és árulásaikról ott húzódik Jézus szenvedéstörténete mögött, azzal párhuzamosan. Az árulás kudarca nemcsak Júdásé és Péteré: minden apostol, Jézus minden barátja átélhette.
És Jézus csupán annyit mond útravalóul, hogy mindez az Emberfia megdicsőülése, ahová most még nem tudják követni azok, akiket a pillanat erejében, különleges gyengédséggel „gyermekeimnek” nevez. De talán ez elég is: a Hozzá tartozás bensőségességét nem törheti szét semmi, amik és amilyenek vagyunk..
március
27.
Mervay Miklós elmélkedése
Kicsi gyerekkorom óta megrendültséggel hallgatom a nagyheti szentírási szakaszokat, főként a szenvedő Szolgáról szólókat.
Magam elé képzelem az utolsó vacsora termét, milyen lehetett Jézusnak egy asztalnál ülni árulójával, vendégül látni, megmosni a lábát.
Mindig megdöbbenve olvastam, ahogy a tanítványok egymás után kérdezgetik, csak nem én vagyok az, aki elárul?
– és elgondolkodtam, miért is tarthatta fontosnak az evangélista ezt leírni olvasói számára.
Valamikor még bosszantott, hogy hogyan van képe Júdásnak is megkérdezni ezt nyíltan, tudva mire készül. Ma már inkább irigylem a bátorságát.
Én legfeljebb Jézusnak négyszemközt súgom meg ezt, lesütött szemmel. Ő gyengéd mozdulattal felemeli államat, szemembe néz, de könnyeimtől már nem is látom tisztán a tekintetét, csak keze gyengédségét érzem, mely bátorítón érint.
március
28.
Galaczi Tibor SP
Fájdalmas tapasztalatunk, hogy nagyon sokszor az emberi életben a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak. Az emberi szeretet gesztusait, az egymáshoz tartozás, vagy akár a legmélyebb egység sugárzó pillanatait sajnos nem tudjuk kimerevíteni az emberi időben, a múlt részeivé válnak. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen az emberi világban véglegesen megragadni ezeket a csúcsélményeket: az egymással megosztott élet, az egymás iránti elkötelezettség, az egymásra irányuló jelenlét fénylő mozzanatait. Valamiképpen elmúlnak, de emlékük, mint egy világítótorony a sötét éjszakában, mutatja a partot, az irányt, a fényt.
Az Úr Krisztus utolsó vacsorája pontosan követi az emberi életnek ezt a kettős mintázatát. Az emeleti teremben az utolsó vacsora alapítása történik. Isten művének ezt az egyik legnagyobb csodáját alázatos lábmosás előzi meg. Az Úr, az Istenember velük-létéről és szeretetéről akarja biztosítani az apostolokat, mert tudja, hogy ezt a nagy pillanatot nemsokára homályba vonja az aktuális fenyegető események hosszú sora. Csak sokkal később történik az apostolok megvilágosodása, az összefüggések megértése, a feltámadás, sőt, pünkösd után ismerik fel azt, ami velük történt. Addig ez a lehajló szeretet, amelyben Isten mossa meg az ember lábát, mindössze világítótorony az élet éjszakájában.
Szükség van még valamire ahhoz, hogy a legmélyebb árulásokat, elhagyatásokat túl tudjuk élni: arra, hogy Isten biztosítson minket szeretetéről, és nemcsak egy időre, mert jelenlétének az örökkévalósága nélkül, mi, hívő emberek, nem tudunk élni.
Olyan fényre van szükségünk, amely nem csak világítótorony, amelyet egy vihar homályba vonhat. Az Eukarisztiában Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.
Nagycsütörtök éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a nagy fájdalmakban, de ott van békés vacsorákon is, amelyet azokkal töltünk el, akik számunkra a legfontosabbak a földön. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.
március
29.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
„Isten Fia volt, de a szenvedésből engedelmességet tanult. Örök üdvösséget szerzett azoknak, akik neki engedelmeskednek.” (Zsid levél)
A megváltás szenvedés útján valósul meg. Jézus a keresztútján éli át az emberi test szenvedéseit. A szenvedés elfogadása nagyon nehéz. Nagypéntek ünnepi liturgiáján Jézus szenvedése előtt tisztelgünk a kereszthódolattal. Isten Fia ezen a Szent Keresztfán tanulta meg az engedelmességet. A teremtett embert megkísértette a gonosz, az ember beleesett a kísértés csábításába, ezért meg kell őt váltani. A megváltás csak engedelmesség útján teljesedhet be. Ahogyan Isten Fia, Jézus Krisztus engedelmesen elfogadta a szenvedést, úgy minden ember akkor nyerheti el az üdvösséget, ha engedelmeskedik Isten Fiának, Jézus Krisztusnak. Ebben az értelemben az emberek, mi is, a Fiúhoz hasonlítunk. A Fiú engedelmes szenvedéséhez hasonlóan mi, „fiak” ajánljuk fel a mi egyéni szenvedésünket a megváltás reményében. Nagypéntek elhozta számunkra az üdvösség lehetőségét. Jézus Krisztus iránti engedelmes életünk a mi üdvösségünk.
március
30.
Guba András SP elmélkedése
Nagyszombat van. Az evangélium a holnap reggelről szól. Feltámadási szertartásainkat már szombat estefelé megejtjük: sok minden sürgeti azt, hogy lépjük át ezt a szombatot. Tegnap együtt voltunk Jézussal szenvedésében, holnap együtt leszünk vele a feltámadásban. De mit kezdjünk a mai nappal, a szombattal? Ma nincs semmi, vagy inkább: a semmi van. A zsidó hagyomány szerint ez a nyugalom napja, amikor az Isten is megpihen, nem csinál semmit, vagy most a semmit csinálja.
Ezen a szombaton a semmibe süllyednek a tanítványok, valahol egy teremben kucorognak. A három asszony a Jézussal való közös történetük lezárására készült: illatos olajak, végső érintések, majd mindent átengedni az enyészetnek. Ők hajnalban megmozdulnak, vásárolnak, indulnak, de miért is? Az a kő úgyis kifog rajtuk... Ám egy ifjú várta őket.
Márk így folytatja: „Ekkor kijöttek és elszaladtak a sírtól, mert reszketés és döbbenet fogta el őket. Senkinek sem mondtak semmit. Féltek ugyanis.” (Mk, 16,8)
Ma a semmi rémületének szabad lennie, bennünk is.
március
31.
Jézus bevonulása Jeruzsálembe Gecelfalván – Virágvasárnapra
Úgy szerette Isten a világot… – nagyböjt negyedik vasárnapjára
Megpillantani a megpillanthatatlant – nagyböjt második vasárnapjára
Jézus megkísértése – nagyböjt első vasárnapjára
