február
22.
Fehérváry Örs Jákó OSB elmélkedése
Egyik nővéremnek köszönhetem e böjtöt indító szavakat:
A Szent Negyven Nap egy kipróbált keret nyújtotta alkalom. Alkalom arra, hogy az értetlenségemet az egyetlen nálam Nagyobb elé vigyem.
A böjt egy rejtek a közösségben. Többségi bölcsességben meglelt cinkosság a Teremtővel.
Kidobni valami régit, megkövültet, vagy fölöslegesnek véltet, kártékonynak hittet, gyanús élvezetével nagy teret foglalót, ezzel vákuumot teremteni, melynek helyébe friss levegő áramolhat, megmozgató, meglepetésszerű találkozás.
Tátott szájjal a mindenség felé, lélegezni, napot nyelni, esőt inni, korgó gyomorral énekelni.
A böjt, emberméretű próbálkozás az Ország, a Hatalom, és a Dicsőség rehabilitálásához.
február
23.
Guba András SP elmélkedése
Kell szenvednie…
Miért ilyen hangsúlyos ez a „kell”? Mi az a szükség, ami elkerülhetetlenné teszi az Emberfia szenvedését? Ahogy minket, Jézust is megterheli ez a „kell”. A Getszemáni kertben véresen megküzd ezzel a teherrel, s veszi magára véglegesen úgy, ahogy az Atya jónak látja.
Az Atya szándéka nyilvánul meg mindabban, ami hamarosan bekövetkezik, az Ő akarata mindaz, ami megtörténik.
Jézus arra hív minket, hogy legyünk hasonlóak hozzá, vegyük fel keresztünket. A nagyböjtben felerősödik ez a hívó szó, napról napra fülünkbe cseng.
Ami nap mint nap történik velünk, az úgy, ahogy megtörténik, az Atya szándéka szerint való. Sok mindent megteszünk és meg is kell tennünk azért, hogy ami majd történni fog, a lehető legjobb legyen. De ahogy megtörténik, abban az Atya akarata nyilvánul meg, bármennyire is keresztezi szándékainkat. Ezt a történést kell magunkra vennünk, az Atya szándékát kell a lehető legközelebb engednünk magunkhoz.
Ami megtörtént, az úgy van jól, benne a kereszttel, és az élet a feltámadás lehetőségével, az Atya szándéka szerint.
február
24.
Dohány Edit elmélkedése
Ha szeretek, egy Isteni Személy barátja lehetek
Jézus búcsúbeszédéből olvasunk ma. Ha egy szerettünk távozik ebből a világból, és nekünk abban a kegyelemben van részünk, hogy mellette lehetünk életének talán legfontosabb óráiban, akkor nagyon odafigyelünk arra, amit mond. Figyeljünk hát most is nagyon erre az evangéliumi üzenetre.
Jézus lelki végrendeletének központi gondolata ez: Szeressétek egymást!
Számomra itt kapcsolódik össze az isten- és emberszeretet. Jézust szereti az Atya, és Ő viszontszereti az Atyát. Jézus saját, irántam való szeretetét a végtelen Isten szeretetéhez hasonlítja. De a folytatás nem az, hogy ha én szeretlek titeket, akkor ti is szeressetek engem… emberi ésszel ez lenne logikus.
Feladatot kapunk egymás felé: ha Isten szeret engem, akkor nekem az embertársaim felé fordulva, őket kell a szeretetem középpontjába állítani, ezzel viszonozhatom Isten szeretetét irántam. Így válhatok barátjává Jézusnak. Óriási meghívás, nagy méltóság, ha egy Isteni Személy barátja lehetek…
február
25.
Tornay Krisztina Petra elmélkedése
„Hogyan lehet az, hogy ti a vámosokkal meg a bűnösökkel együtt esztek és isztok?”
Az olvasmányoknak ma két fontos eleme van: a megtérés, a bűnnel való szakítás, az irgalom útjára térés, s a szombat és a közös lakoma önfeledt ünneplése. Összekapcsolódásuk már az Ószövetségben is meglepő: ugyanazt a jutalmat ígéri a próféta, ha gyönyörködünk a szombat áldott idejében és kiemeljük azt a hétköznapi teherviselés közönségességéből, és ha irgalmasok vagyunk, és irgalomért könyörgünk. Erőt, felüdülést, győzelmet, világosságot, örömöt kapcsol mindehhez, s az örökség élvezését, vagyis olyasmit, amire szívből és elemi módon vágyunk.
S ezt az elemi vágyat látjuk Lévi történetében is, amely arra indítja őt, hogy felálljon és elhagyjon mindent: konkrétan az asztalt, a pénzeket, papírokat, eszközöket, kollégákat… Jézus után megy és neki rendez ünnepi lakomát, együtt esznek, isznak, beszélgetnek, örülnek, nagy társasággal. Olyasmi ez, ami méltán botránkoztatja a becsületes, jó zsidókat, akik betartják a törvényt. S mégis: Jézus ezt a közös lakomázást, együttlétet gyógyítónak tartja, azok számára, akik sebesültek, betegek, lankadtak, bűnösök. Vagyis mindazoknak, akik ezt tudják magukról.
Milyen meglepő nekünk, „jó keresztényeknek”, ha Jézus éppen nem velünk tart, hanem beül a bűnösök és lenézettek közé és közösséget vállal velük. Meghívja Lévit és barátkozik az ő barátaival, kollégáival. Milyen öröm lehetett köztük és milyen savanyúság és keménység hangzik a számonkérő szavakból…
február
26.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
„Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.”
A Szent Negyven nap öt vasárnapja bevezet bennünket keresztény hitünk alapjaiba: kezdődik a megkísértéssel, aztán a színeváltozás isteni élményét felragyogtatva, a lélek szomjúságán és a tisztánlátásra való vágyódáson keresztül, befejeződik a legnagyobb csodával, a test feltámadásával. Mindezt azért, hogy a nagypénteki keresztáldozatot és a feltámadás örökkévalóságát be tudjuk fogadni.
A húsvét titkának az alapja az ember megkísérthetősége. Mindezt Jézuson, a tökéletes emberen keresztül mutatja be az evangélium, amikor a pusztában a gonosz megkísérti. Isten és ember kapcsolata innen kezdődik, hiszen ettől fogva az emberi lélek vágyódik a lélek megtisztítására.
A háromszori megkísértés a teljes emberre vonatkozik. Először a gyomrán kezdi, folytatva a hatalomhoz való ragaszkodást, és befejezi azzal, hogy szeretne a maga kis világában „kisisten” lenni.
Ebben a hármas kísértő formában benne lehet egyetlen ember életútja, de benne lehet az emberek három szintre tagozódása is.
Az emberi élet alapja a test tápláléka – ezen a szinten minden ember megkísérthető. A következő szint azoké, akik hatalomhoz jutnak – a hatalomhoz való méltatlan ragaszkodás. Végül a legszűkebb csoport tagjai eljuthatnak oda, hogy a maguk társadalmában „kisistenként” mindent ők akarnak meghatározni.
Jézus mint ember, mindezekre nemet mondott.
De az ember egyszer a kísértésre igent mondott, ezért megváltása elengedhetetlen.
A nagypénteki keresztfa titka ez: az elesett és megkísértett ember megváltása. S a megváltott ember a bűnök terheitől megszabadul.
február
27.
Tornay Krisztina Petra elmélkedése
„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
Az evangélium végtelenül egyszerűen mutatja be az üdvösség útját. Végső soron, az utolsó nagy ítéletnél csak a tettek, az irgalom tettei számítanak. Sem szavak, sem gondolatok, sem eszmék, sem szabályok. És e tettekben is a lényegre törő, hatékony, személyes vonatkozás. A másik ember, a másik személy, a „Te” szüksége a hívó szó, és a szükséget befedő, gyógyító, gondozó tett a válasz.
Milyen természetesen azonosítja magát Jézus az ínséget hordozóval, a manapság oly lenézett „lúzerrel”, akinek nem sikerült! Aki lebukott, aki megbetegedett, akinek nincs méltó ruhája, aki alapvető szükségletét nem tudja biztosítani magának… Aki lemaradt a trendtől, aki megakadt és nem teljesít elég jól, ügyetlen, kapcsolatok nélküli.
Ha önmagunk felé fordítjuk ezt az éles tükröt, akkor saját bénaságunk, szerencsétlenségünk, kudarcos lépéseink nehezednek ránk: sebeink, bezártságunk, meddő vágyaink, magányunk, elesettségünk. Ezen a ponton vigasztaló a szöveg: Jézus éppen itt, ebben van jelen és ezzel azonosul, velünk együtt hordozva, ami esetlen, reménytelen.
február
28.
Imrédy Sarolta elmélkedése
Így imádkozzatok…
Nagy ajándékot kaptunk: imát, amiben minden benne van. Bármikor, bárhol, bármilyen hangulatban és lelki állapotban segítségünkre van, használni tudjuk. A legtöbbet mondott szavak szerte a világban.
Benne a hála, dicsőítés, kérés, bocsánatkérés. Pár mondat, és mindent, amit fontos mondani, azt elmondtuk ezekkel a szavakkal.
Vajon elmondom-e elégszer? Odafigyelek-e a szavak szépségére, mélységére, mondanivalójára? Vagy csak sablonosan mondom ezt az imát?
A nagy ajándékunk pont ebben rejlik: mindegy mennyire figyelek e szavakra, a lényeg, hogy minél többet imádkozzunk, mert csak az az ima rossz, amit nem mondunk el. A szavak csodás értéke akkor is él, ha nem sikerül teljesen elmélyednem benne.
Kívánom, hogy ezen időszakban több időt tudjunk szánni az imára!
március
1.
Hetesi Edit elmélkedése
„… itt pedig nagyobb Valaki van…”
Az evangéliumi szakasz elgondolkodtat, hogy vajon én is a csodavárás lelkületével közeledek-e Jézushoz vagy az Egyházhoz.
Olykor vonzódunk az újhoz, a kuriózumhoz, a minél érdekesebb hírekhez, a minél sziporkázóbb előadókhoz, az izgalmasabb prédikációkhoz, keressük a lelkesítő, motiváló emberek társaságát. De vajon mindez mennyire szolgálja lelki életünket vagy az imaéletben való elmélyedésünket?
A nagyböjti időszakban befelé fordulunk. Vajon észrevesszük-e, gondolunk-e rá, hogy a nagyobb Valaki már eljött a Földre, már csodát tett, már önmagát adta, már megváltott?
A csoda, a megtérés már megtörtént az életünkben. Jézus bölcsessége felülmúlja Salamonét, tanítása Jónás prófétáét. A nagyobb Valakivel a belső imában és az Eucharisztiában tudunk találkozni és egyesülni.
Gondoljunk arra, ahogyan Jézus megragadott minket, az első találkozásra, amikor összeakadt Vele a tekintetünk!
Így újra átélhetjük az első szeretet bensőséges örömét és csodáját.
március
2.
Flier Gergely elmélkedése
„Mert aki kér, az kap…”
A hegyi beszédnek a mai evangéliumban felolvasott néhány egyszerű sora nagy mélységet rejt. Az elsődleges üzenet az ima döntő jelentősége életünkben. Muszáj felismernünk, hogy csak Istenre hagyatkozhatunk, aki viszont, ha kitartóan kérjük, végül megad nekünk mindent.
De ezen is túlmutatva Isten és ember kapcsolatát állítja itt elénk a Megváltó, melyet szülő-gyermek kapcsolatként mutat be. A felhozott példában a „bár rosszak vagytok” kitétel szíven üt, de mégis reménységgel tölt el. Hiszen a világosan megfogalmazott rosszaságunkat mintha jelentéktelenné, szinte szóra sem érdemessé tenné Jézus ezzel a szinte csak odavetett megjegyzéssel.
Ha mindezt végiggondolva mérlegre tesszük életünk súlypontjait, könnyebb lesz a nehéz feladatnak tűnő lemondás mindarról, ami akadályoz, lehúz bennünket.
Erről is szól a nagyböjt.
március
3.
Imrédy Sarolta elmélkedése
Nem lehet kedves Isten előtt, aki felebarátját nem szereti.
Akit igazán szeretek, arra nem tudok haragudni. Dühös tudok lenni, pillanatnyi hirtelen mérgeskedés előfordulhat, ami elég hamar tovaszáll.
Ha haragot táplálok magamban, akkor nem szeretek eléggé. Haraggal a szívemben boldog sem tudok lenni. Persze minden, ami nem kedves Isten előtt, gátolja boldogságom hosszú távon. De a harag itt és most, a jelenben akadályoz meg abban, hogy felszabadult és vidám legyek. Mérgez engem és a kapcsolataimat.
Egyértelmű számomra, hogy tennem kell azért, hogy ne legyen bennem harag? Vagy még az oltár elé is kimegyek haragos szívvel? Az is lehet válasz, hogy én sosem haragszom senkire! Tényleg nem? Talán a böjti csendben átgondolhatom újra őszinte, tiszta szívvel, legalább magam előtt kendőzetlenül.
A pillanatnyi düh még nem harag, ha jól kezelem, de ha nem figyelek rá, haraggá válhat. Ha szőnyeg alá söpröm is, attól még bennem van. Vigyázzunk rá, hogy tényleg minden apró „haragkezdeményt” megszüntessünk magunkban!
március
4.
Guba András SP elmélkedése
„...hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszakra…”
Az ellenség…
Nincs messze tőlünk a háború, itt van a szomszédban. Nem tudunk kimaradni. Bármi legyen is a véleményünk erről a vérontásról, abban kimondjuk, ki az ellenség, ki a barát, kinek kellene győznie és kinek veszítenie. Ki az, aki veszélyes az emberiségre, ránk, rám, értékeimre.
Ma imádkozni kell értük!
De nem kell a szomszédba mennünk ahhoz, hogy ellenségre leljünk. Tudjuk, ki az, aki megsebzett minket, aki megrövidítette életünket, aki miatt fáj, hogy olyan az életünk amilyen. Ez a valaki többnyire nem is egy másik ember, hanem mi magunk vagyunk.
Ma imádkozni kell érte/magamért!
Legalább ma.
Mert ma is felkelt a nap.
március
5.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
A megkísértés után a három kiválasztott apostol megkapja azt az élményt, amelyben megfogalmazódik, hogy „Uram jó nekünk itt lennünk”!
A Szent Negyven nap második lépcsőfoka ez. A megkísértés után Jézus Krisztus beavat bennünket abba a lelki élménybe, amelyre az ember egész élete során vágyakozik. Megtapasztalni a lélek „jó itt lenni állapotát”, amely a földi embert is bevezeti abba a boldogságba, amilyen majd a mennyei lesz.
A színeváltozás élménye a boldog örökkévalóság élménye.
A megdicsőült Jézus Krisztus együtt van jelen Mózessel és Illéssel. De nemcsak együtt vannak jelen, hanem beszélgetnek is, mint az emberek. Ezt a földön túli élményt meg kell tapasztalnia minden Istent kereső embernek. A kegyelem földön túli ereje a hívő embert ebbe a csodálatos élménybe vezeti be. A megkísértés után meg kell tapasztalnunk az isteni kegyelmet, amely örömet és boldogságot jelent. Ez a kegyelmi élmény nincs se időhöz, se térhez kötve, a kegyelemre nyitott lélek bármikor részesülhet benne.
A Szent Negyven nap első két vasárnapja ezt a két ellentétes élményt mutatja be: a megkísértést és a megdicsőülést. Csak ezek után következhet a lélek szomjúságáról és a lélek tisztánlátásáról szóló evangéliumi történet: az egyik a szamariai asszonnyal való beszélgetés, a másik a vakon született fiú gyógyulása. Csak ezeket követően élhetjük meg a test feltámadásának élményét, mely Lázár történetében csúcsosodik ki.
Ebben a szent időben a megtisztult lelkünket fel kell készítenünk a csoda vagy napi csodák befogadására, amelyben mi is kimondhatjuk: „Uram, jó nekem itt lennem.”
március
6.
Révay Edit OCV elmélkedése
Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. (LK 6, 38)
Lassan belebocsátkozva a nagyböjt csendjébe, egyszerre csak ott állunk a nagy kérdéssel: Hogyan is állok Istennel, önmagammal, és embertársaimmal?
A mai olvasmányban Dániel próféta ír Isten irántunk megmutatkozó, rendíthetetlen hűségének és irgalmának felismeréséről, és mintegy válaszként tükröt tart, melyben a népe hűtlenségei mellett sajátjával is szembesül.
Hirtelen mekkorává dagad a távolság az isteni és az emberi között! Hisz Isten hűséggel és irgalommal felel a mi a hűtlenségünkre. A felismeréstől megrendült Dániel így vall: “az irgalom és a megbocsátás a tiéd, Urunk és Istenünk.” Ennek újszövetségi folytatása az evangélium: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas!” A megbocsátás Istené, de nekünk kell megnyílnunk rá, hogy bennünk is végbe tudja vinni. Ha megnyílunk, akkor jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérünk másoknak és mérnek a mi ölünkbe is. A mások iránti irgalmunk minket is gyógyít!
március
7.
Kalmár Petra elmélkedése
„Mindazt, amit mondanak, tegyétek meg, de tetteiket ne kövessétek…”
A farizeusok nagy tisztánlátással rendelkeztek a hitükről, ám akadtak köztük olyanok, akiknek fókusza elmozdult a szolgálatról önmaguk hirdetése felé. „Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek.”
Mindemellett Jézus óva inti tanítványait, barátait, minket a farizeusok elhamarkodott és könnyű elutasításától: „...amit mondanak, tegyétek meg, de tetteiket ne kövessétek.” A megkülönböztetésre való érzékenység, a megfontoltságra és bölcsességre való hívás van e sorokban. Hogy vegyem észre a jót, bárhol is találom.
Uram, a Te erőddel és gyengédségeddel szeretnék rátekintetni a következő kérdésekre:
Milyen helyzetekben utasítom el a hírnökkel együtt az üzenetet is?
Mikor, hol élek meg következetlenséget magammal kapcsolatban?
Mi motiválja jótetteimet?
Szoktam játszmázni annak érdekében, hogy mások azt higgyék, fontos vagyok?
Milyen erők mozgatják, táplálják a nyilvánosság felé közvetített magamat?
Itt vagyok, Uram, segíts meghallani a válaszokat!
március
8.
Hernádyné Szemere Rita elmélkedése
Valakik vagyunk!
Mindannyian valakik szeretnénk lenni.
Fontosak és nélkülözhetetlenek.
Emlékezetesek és felejthetetlenek.
Emiatt vadul viaskodunk és küzdünk
piros pontokért,
jutalomcukorkákért,
érmekért,
oklevelekért,
elismerésekért,
érdemekért,
és érdemrendekért,
kapcsolatokért,
pozíciókért,
címekért,
pénzért,
vagyonért,
hatalomért,
egyéb javakért.
Pedig,
amikor
magzatmázasan,
pőrén-pucéran,
kéken-zölden-vörösen,
kétségbeesetten ordítva
megszületünk,
már valakik vagyunk:
Isten kedves és szeretett gyermekei.
Kár, hogy öntudatra ébredve újra meg újra elfelejtjük vagy kevésnek ítéljük.
március
9.
Fehérvári Örs Jákó OSB elmélkedése
„Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.” (Lk 16,31)
Vallásos élményért épp ezért nem kell a szomszédba, vagy a héthatárba menni. Vagy csodát várni. Ott van kézközelben. Van Mózesünk és prófétáink, és van Jézus, aki ma is mondja: „A legfőbb parancsolat ez: Halljad, Izrael, az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr! Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! A második ez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk 12, 29)
A Szent Negyven Nap útja egyszerű. Nem tartozik az alapfelszereléshez semmi emberfeletti: sem élményben, sem teljesítményben. Böjt – ima – alamizsna.
Böjt: tiszteletteljes bánásmód a teremtéssel és saját testünkkel, két lépés távolságot véve szükségleteinktől a lényegesre igyekszünk csupaszítani fogyasztási szokásainkat, hogy megnyílhassunk.
Ima: megnyílás Isten felé, megadjuk neki az elsőbbséget, és leborulunk az egészen Más előtt.
Alamizsna: elfordulva a saját szükségleteink követelő hangjától, leborulva az egészen Más előtt és megnyílva Előtte, megnyílunk a Másik előtt is. Osztozunk, ha épp sikerül nem arra fókuszálnunk, hogy mi hiányzik nekünk, hanem arra, hogy miből tudunk adni. Hogy van miből adnunk.
Még ma abbahagyhatjuk a dőzsölést. Lázár ott fekszik az ajtónk előtt. Még van időnk, hogy meghalljuk lakomáinkra beszűrődő hangját.
március
10.
Hernádyné Szemere Rita elmélkedése
‚Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy örökké éljen minden Őbenne hívő.”
Isten egyszülött Fiát adta a világért.
Jézus önmagát adta a világért,
életünkért,
életemért.
Mit adok én a világért?
Adom-e az életemet mások életéért?
Az időmet?
Az erőmet?
A komfortzónámat?
A nyugalmamat?
A figyelmemet?
A képességeimet?
A tudásomat?
A fáradozásomat?
A vagyonomat?
Hogy mondhassam: Istenem, Melléd társulva úgy szeretem a világot, hogy önmagamat adom érte, hogy minél többeket elvezessek Hozzád, az örök életre…
március
11.
Révay Edit OCV elmélkedése
‚Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.’
Mikeás prófétától vett mai olvasmányunkban áll Istenről: „Aki nem haragszol mindörökre, mert kedvedet találod az irgalomban”. „(…) elveszed a gonoszságot, és megbocsátod választott néped maradékának bűneit.” „Isten mindig hűséges a népének tett ígéretéhez: a megtérő bűnösnek szívből megbocsát.”
A tékozló fiúról szóló példabeszéd is a szeretet és az irgalom Istenéhez von bennünket közelebb. Az Atya, aki már akkor megbocsátott és hazavárta eltávolodó, önmagát a világban kereső fiát, amikor az maga mögött betette az ajtót, sőt már akkor, mikor a fiú szívében megfogant a vágy a távolodásra.
Isten a hűtlenségünkre hűségével és irgalmával felel, mert Isten a Szeretet, és önmagát nem tagadhatja meg.
Mint a mai evangéliumban is látjuk, az Atya folyamatosan várja megtérésünket, mindenkit hazavár! A hazafelé vezető út eltávolodásunk felismerésének, megvallásának, és az Atyával való kiengesztelődésnek az útja.
március
12.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
„Most már tudjuk, hogy Ő a világ Üdvözítője.”
A Szent Negyven Nap első két vasárnapja bevezetett bennünket a megkísérthetőség és a megdicsőülés lelki és fizikai állapotába. Van bűnbeesés és van boldogság. A bűnbeesést a nagypénteki kereszthalál váltja meg, a boldogságot a mennyek országa hozza el. De e kettő között az ember vágyódik arra, hogy lelki és testi szomjúságát valami csillapítani tudja.
A kút hordozza a megoldást. A szamariai asszonnyal való találkozás ezt a kettős szomjúságot csillapítja. Az ember szomjúsága egyrészt véges, mert azt a kút vize kioltja. Másrészt végtelen, mert szomjúhozik a végtelen igazságra.
A találkozás és beszélgetés Jákob kútjánál mind a két szomjúságot csillapítani tudja. A vödörben lévő víz csillapítja a testi szomjúságot. Az asszonynak van vödre, Jézusnak vizet tud adni. De az asszony és a város emberei mind vágyódnak lelki szomjúságuk enyhítésére is, és ezt Jézus végtelen tudása tudja csillapítani. Végül az asszony és az általa odahívott tömeg a Jézussal való találkozáson keresztül ajándékba kapja azt a végtelen felfedezést, amelyet mindnyájan kimondanak: „Most már tudjuk, hogy Ő a világ Üdvözítője.”
A Szent Negyven Nap lelki időszaka megteremti számunkra is lelki szomjúságunk csillapítását, mert most már mi is tudjuk, hogy Jézus Krisztus a világ Üdvözítője. A hitbeli tudásunkat a beszélgetés Jákob kútjánál megerősítette!
Hitünk az asszony és az általa odahívott kereső emberek hitével együtt megerősítést nyert.
Hiszünk a megváltásban. Hiszünk a Megváltóban.
március
13.
Fehérváry Örs Jákó OSB elmélkedése
„De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.”
Jézus ma prófétaként lép föl a názáreti zsinagógában. Szétnyitja a könyvtekercset, és messiási önazonosságának első erős gesztusát gyakorolja. A próféta önazonos, és üzenetét nem a hallgatóság igényeihez, hanem az Istentől jövő igazsághoz szabja. Jézus ma a názáreti zsinagógában jól tudja, hogy a kötődés rabszolgaságából ezek az önazonos szavak szabadítják meg őt is, földijeit is. Nem fél ezeket kimondani, nem fél küldetésével szembesíteni jól megszokott környezetét: mindenki tiszta lappal indul, még ha ez indulatokat szül is.
Amikor Jézussal való kapcsolatom túlzottan otthonossá, netán fülledten rokonivá válik, nem fél az arcomba mondani: „nem vagyok a tulajdonod”.
Jézus, rázz fel, kérlek!
március
14.
Guba András SP elmélkedése
„Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!”
A példabeszédben szereplő arányok a képtelenségig túlfeszítettek. Tízezer talentum akkora összeg, amit senki sem kezelt abban az időben. Ugyanilyen irreális az is, hogy ennyi adósságot a tulajdonosa csak úgy elenged. Az sem normális, hogy valaki, akivel ennyire nagylelkűek voltak, kimegy az utcára, és majdnem megfojt egy szerencsétlen embert, aki néhány garassal tartozik neki.
Jézus mindent eltúloz. Mert Isten megbocsátása és jósága elképesztő túlzás. Szinte hihetetlen, főleg az ingyenessége. Olyannyira hihetetlen, hogy azonnal kitalálunk ezerféle ellenszolgáltatást, érdemet, ami által mégis kiérdemelhetjük.
Legelőször talán épp ezt az igyekezetet kell megbocsátanunk. Nem másnak, hanem saját magunknak. Elengedni annak reményét, hogy kiérdemelhetjük Isten megbocsátását, mintha ez lenne a legnehezebb.
Ha mégis sikerül közel engedni magunkhoz Isten mindent felülmúló és ki nem érdemelhető jóságát, már nem lesz nehéz testvérünknek megbocsátani. Akár hetvenszer hétszer.
március
15.
Papp Miklós elmélkedése
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni.”
Georgiosz Matrzaridisz, görög teológus azt írja: akik távol vannak Istentől, azoknak idegennek, heteronómnak tűnik a vallásos etika. Nem is értik sokszor a keresztény erkölcsöt, olykor kifejezetten fel akarnak szabadítani alóla. Úgy gondolják, egy idegen ideológiától fel kell szabadítani az embert, hogy igazi önmaga lehessen. Minden ateista valláskritikus tulajdonképpen a humanizmus nevében lép fel, s az idegen törvénytől meg akarják szabadítani az embert.
Krisztus is felszabadít a törvény alól, de „előrefelé”. Ő nem eltörli a törvényt, hanem teljességre viszi. Szent Pállal, minden szülővel és hitoktatóval tudjuk: a törvény csak nevelő, a csúcs az, amikor az ember bensővé teszi az igényt. Ha a heteronómia átfordul autonómiává. Ekkor magától jó (már nem kell büntetni, ellenőrizni, megfizetni…), másrészt azt is megteszi, ami a törvényben nincs is leírva. Túlcsorduló lesz. Erre akkor leszünk képesek, ha a szolga és béres státuszából felnövünk a fiúi státuszra. A fiú magától jó és túlcsordulóan jó.
A törvény megtartása tehát nem lehet alibi: nem elég az a legalista gondolkodás, hogy ha a „törvényt megtettem, akkor már mindent megtettem”, hanem Krisztus szerelmes hívó igényének szeretnénk megfelelni. Nemcsak azt kellene nagyböjti megújulásunkban vizsgálni, hogy hol teszünk rosszat (hol sértjük a törvényt), hanem hol mulasztunk el jót, milyen nagy döntéseket nem hozunk meg, milyen gyümölcsök maradnak el a történelemben miattunk.
Az is megfontolandó, amit a tanítókról mond Krisztus: nagynak hívják, aki igényesen tanít, és igen kicsi lesz, aki kilop egy-egy dolgot a parancsokból. Tanárként, hitoktatóként, papként, lelki vezetőként olybá tűnik, hogy az egész életünk „szélbe kiáltott szavak”. Olykor valami maradandóbbat is szívesen látnánk, olykor elgyöngülünk hivatástudatunkban. Krisztus ezen sorai megerősítenek: nagy dolog az Ő igazságait igényesen tanítani, merítsünk ebből motivációt!
március
16.
Kalmár Petra elmélkedése
„A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták…”
Hiába szólalt meg a néma, hiába a csoda, mivel Jézust az emberek egy része már korábban megítélte. Szombaton segít, bűnösökkel találkozgat, az apostolaival együtt mosatlan kézzel ül asztalhoz, ráadásul jártukban-keltükben tépdesik a kalászokat is… felháborító. Egyszerű a képlet: nem tartja meg a törvényt, ezért nem lehet Istentől való. Mivel a viselkedése nem felel meg többek elképzelésének, ezért hogy azt megvédjék, egyetlen magyarázat marad: elvetik őt és kimondják, Jézus bizonyára az ördöggel cimborál.
A kereszténységről, a hívő emberről alkotott definícióinkban és a kapcsolatainkban támasztott elvárásokhoz ragaszkodni veszélyes dolog. Ha nem ismerem fel és nem vallom be azokat magam előtt, könnyen ellenérzéshez vezetnek és nem kell sok, hogy elvessem a másikomat: „De hiszen a múltkor is trágár módon beszéltél, nem is vagy igazi keresztény.”, vagy „Ugyan milyen hívő az ilyen, hiszen már egy éve föl sem hívta az anyósát.”
Ha nem kerülök párbeszédbe a másik ember és Isten felé támasztott elvárásaimmal, akkor azok csőre töltött neheztelésként várják, hogy akcióba lépjenek, és amint valami nem illik a képbe, már vádolhatok is. Így válnak lassan és csendesen készenlétben álló haraggá, ami alig várja, hogy megtörténhessen.
Segíts, Uram, megismerni a bennem lakó, engem mozgató elvárásokat! Hadd lássak tisztán, hogy ezáltal találkozni tudjak magammal, a másikommal és Veled is!
március
17.
Imrédy Sarolta elmélkedése
Isten az egyetlen Úr: szeressük őt mindennél jobban!
Szeretni Istent mindenek felett – ez a cél.
Ha szívből jövő, őszinte, odaadó szeretettel lennék Isten felé, akkor már könnyedén menne a többi parancs. Sőt, onnantól már nem is parancs lenne, mert ha az elsőt teljesítem – teljes erőmből szeretek –, akkor a többi már természetesen, magától jön.
Ha Istent tudom tényleg szeretni, akkor mindenki más iránt is szeretettel vagyok.
Őszinte istenkapcsolatom sok mindenen tükröződik vissza: hogyan viszonyulok társaimhoz, hogyan végzem kötelességeimet, hogy viselem el fájdalmaimat, tudok-e boldog lenni.
Ha Isten szeretetében járok, akkor minden más már könnyű – hát tegyek meg ezért mindent, amit csak lehet, hogy tényleg jól tudjam szeretni Istent!
március
18.
Petres Lúcia OP elmélkedése
„Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
A mai evangélium példabeszéd az igaz és a hamis alázatról. Mi az igazi alázat? Nem helyezkedni mások fölé, hanem tudni szabadnak lenni – bizonyítási vágytól, hiú dicsőségvágytól, a vágytól, hogy tiszteljenek és felnézzenek rám, a vágytól, hogy több és nagyobb legyek… Elismerni, hogy minden jó forrása – bennem is, a világban is – az Isten, nem pedig én. Nem akadni fenn sem sikeren, sem kudarcon. Nem tartani magam túl sokra, de túl kevésre sem. Humorral állni az élethez és önmagamhoz.
Mi a hamis alázat? Amikor földbe döngölöm magam, és nem merem elfogadni a jót magamban. Amikor együttérzőnek tűnök, de belül örülök annak, hogy én különb vagyok. Amikor „lenyelek” egy megaláztatást, és közben azt várom, valaki tegye jóvá ezt a méltánytalanságot. Amikor szóban vagy magatartásban „megalázom” magam csak azért, hogy mások felmagasztaljanak. Aki ezt teszi, megkapta jutalmát, mondja Jézus.
Az igazi alázat rejtekben nő – olyannyira, hogy mi magunk sem tudunk róla. Mert amint elhisszük, hogy alázatosak vagyunk, már el is veszítettük ezt az erényt. Hogyan lehet hát törekedni az alázatra? Úgy, hogy próbáljuk nem elfelejteni, hanem életre váltani, hogy Jézus nélkül semmit sem tehetünk, hogy neki növekednie kell, nekünk pedig kisebbednünk. Ha ezt elfogadjuk, az Isten a rejtekben megajándékoz az igazi alázattal.
március
19.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
Az igazságra szomjazó ember látni akar.
Miután Jákob kútjánál csillapítani tudta a szomjúságát, a következő vágyódása a hívő embernek a tisztánlátás. A vakon született fiú története a tisztánlátás élményét hozza el számunkra. Látni akarjuk azt, aki látásunkat tökéletesíti.
Ahogy a szamariai asszony, miután beszélgetett Jézussal, nemcsak a testi szomjúságát tudta csillapítani, hanem a lélek szomjúságát is azzal, hogy Jézusban felismerte a Messiást, úgy a vakon született fiú története sem csupán a fizikai látást adja vissza, hanem az igaz látás élményét is: hiszen látja a gyógyításban az Emberfiát.
Hitünk két alappillére: a Messiásban és az Emberfiában való hit.
A megkísértett ember a Messiást várja. A boldog színeváltozást megélő ember az Emberfiát látja meg a tisztánlátás élményével. Keresztény hitünk e két élmény között viaskodik: a bűnbeesés és a boldog színeváltozás között.
Jákob kútjának és a vakon született fiúnak a története mind a kettőre választ ad: a Messiás megváltja bűneinket. A vakságunk után látni tudjuk az Emberfiát, aki a Második Isteni Személy.
március
20.
Mt 1,16.18-21.24a vagy Lk 2,41-51a
Török Beáta elmélkedése
„Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?”
Jeruzsálem, ünnep, templom, „ottfelejtett” 12 éves gyermek. Szülei is meglepődnek, igyekeznek megérteni, fiuk „Atyja dolgaiban jár”, Vele egy, Tőle elválaszthatatlan.
2000 évvel később…
Egy nagyszombati szertartást követően zajlott párbeszéd egy ötéves kislánnyal:
– Milyen volt a körmenet?
– A körjáratra gondolsz?
– Igen.
– Nagyon hosszú.
– De mégis, mit mondott a pap bácsi?
– Hát, nem emlékszem pontosan, de azt mondta, ez a LEGNAGYOBB ÜNNEP.
A szépségesen gazdag, ám egy kisgyermek türelmét talán próbára tévő liturgiából e csöppnyi ember számára átszűrődött az, amit kitörölhetetlenül magával vihet, amit nekem is ajándékozott. A lecke egyszerű: megérteni mit jelent kicsinynek lenni, teljes egyszerűséggel, csendben befogadni, és hogy mit jelent: Jézus az „Atyja dolgaiban jár”.
március
21.
Vida-Baráth Márta elmélkedése
„Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, hogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: »Akarsz-e meggyógyulni?«” (Jn 5,5–6)
A víz ősi Isten-szimbólum. Talán nincs is olyan ember, akit ne ragadna magával a hullámzó tenger morajlása, a hatalmas víztömeg méltóságteljes hömpölygése a Duna-parton vagy egy tiszta vizű csermely. Magzati korunkból hozhatjuk magunkkal ezt a tudást a vízről, amelynek védelmező közegét saját bőrünkön tapasztaltuk.
A 38 éve beteg embert is rabul ejti a víz; egyre várja a felkavarodását, Isten gyógyító erejét a Beteszda-fürdőnél.
Tudjuk, hogy az izomzat már néhány hét ágyban fekvés után elkezd leépülni. 38 év után csont és bőr lehetett az a szegény ember, akin megakadt Jézus tekintete.
38 év alatt, ha nem épül le a testtel együtt a lélek izomzata, a remény is, akkor jó eséllyel egyirányúvá válik, s kiszorít minden más eshetőséget a vízhez jutás gondolata. Hasonlóképpen a kapcsolatainkban is uralkodóvá válhat egy megközelítési mód, egy értelmezés, egy hiedelem, amely drámai módon akár a legértékesebb kapcsolatainktól is megfoszthat bennünket.
Mint amikor 15 év házasság után döbbenten mondja a férj: „A feleségem válni akar. Fel sem merült bennem, hogy ez velünk megtörténhet!” – hiszen az ő értelmezésében soha nem volt problémájuk.
Mint amikor 20 év szerzetesség után a szerzetes kilép a rendjéből, mert „halálosan magányos voltam”, s mondata mögül kiviláglik a hiedelem, hogy nincs senki a renden belül, aki segíthetett volna neki a magánnyal való megküzdésben.
Mint amikor a 25 éve házas férj makacsul ismétli: „Ha a feleségem igazán megtérne, akkor nem lennének problémáink!” S kijelentése mélyén ott az ítélet, hogy tulajdonképpen a másik a probléma.
Nők és férfiak egyaránt megtesszük, hogy nem veszünk tudomást a problémáról, vagy kilépünk helyzetekből, mert nem hiszünk a változásban, vagy hogy a valódi gond helyett a másik személyt tekintjük problémának.
15, 25 vagy éppen 38 év után – egyéni, kapcsolati, közösségi gondjaimmal küzdve – vajon lesz-e elég rugalmasság nyakizmaimban, hogy miközben fürkészem a vízben a megoldást, oldalra fordítsam a fejem, amikor mellém ül Jézus, s megkérdi: „Akarsz-e meggyógyulni?”
március
22.
Jakó Judit elmélkedés
„A halottak meghallják az Isten Fiának szavát és élni fognak”
Az Ige ugyanúgy Jézust hordozza, mint az Oltáriszentség.
Isten szavai által be akar vonni az életébe, teljes életközösségre hív magával, az örök életre.
A vasárnapi szentmise olvasmányai és a prédikáció indítás a következő hétre. Mise után gyakran együtt ebédelünk a testvérekkel és beszélgetünk az elhangzottakról: ki hogyan értette, mit tudunk belőle megvalósítani.
Ferenc pápa nagyböjti üzenetében írta, hogy Isten szavát a liturgiában és a testvéreinken keresztül ajándékozza nekünk, amikor a közösség tagjaiként ugyanazon a szentmisén veszünk részt. Együtt hallgatjuk ugyanazt az üzenetet, együtt tudunk rá reagálni, együtt tudjuk élni. Azért jövünk a misére, hogy amennyire tudunk, bekapcsolódjunk Isten országának építésébe. Legyen ez akár közös munka vagy együttgondolkodás.
Két testvérem gondolatait idézem:
B.: Lelkileg halottak vagyunk, amíg nem Ismerjük el Istent. Azt, hogy Ő a mi megmentőnk, az egyetlen lehetséges Út. Ha ezt elfogadjuk, akkor szakítani tudunk eddigi életünkkel, berögzült rossz szokásainkkal és élni fogunk már itt a földön is.
A.: Összeköt, éltet és már itt a földön egy családdá forraszt bennünket az Ige hallgatása, és ez a hang örök, mert Jézus életet ad az örökkévalóságban.
Jézus, formálj úgy engem, hogy a Te hangodat mindig jól halljam!
március
23.
Hernádyné Szemere Rita elmélkedése
„Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik?”
Létünk lilioma
Ahogy az esti csendben fáradtan letesszük öltözékünk és egész nap viselt gondjaink, rétegről rétegre lehull rólunk a külvilágnak szánt képünk is: címeink és kitüntetéseink, szerepeink és feladatvállalásaink, álarcainkban és ünnepi arcainkban felvillantott, gyakran fáradsággal megmunkált, csiszoltabb, fényesebb oldalunk. Mindaz, ami a világ teljesítményközpontúságának és hiú csillogásra hívásának elvárásaira felel.
Ott állunk egy pillanatig maszk nélkül, mez-telenül, szembenézve csupasz valónkkal: gyengeségeinkkel, hibáinkkal, napi botlásainkkal, régóta hordozott bűneinkkel. Csökönyös emberi akaratunk tehetetlenségével, hősies erőfeszítéseink erőtlenségével, a kudarcok idején oly sokszor semminek tűnő életünk feletti kesergés mély, sötét szakadékaival, a lelkünk mélyén megbújó, megértés után síró kisgyermek kétségbeesésével.
Elborzaszthatna bennünket e kép, agyonnyomhatna kicsinységünk és értéktelenségünk érzete, melyet, meglehet, titkon vonszolunk is magunkban hétköznapjainkon, és tudatosan vagy tudattalan sűrűn elfedni igyekszünk.
Bűneink és erőtlenségünk súlyosan ránk boruló kupacának rétegei alatt azonban ott rejtezik eredeti és valódi értékeinket hordozó énünk: mint különleges liliomhagyma, mely csak a szemetes földben hoz igazán pompázatos virágot, bújik meg Isten alkotta legbenső magunk. Ott várakozik csendes türelemmel. És amikor megengedjük, hogy Isten szeretetének fénysugara és irgalmának harmata áthatoljon vétkeink és gyengeségeink törmelékes, hulladékos talaján, és gondoskodó, a sötétséget is beragyogó kegyelme táplálja, növessze bensőnket, fokozatosan fejlődésnek indulunk, és gyönyörű liliomként bontunk virágot.
Ne járjunk hát önnön kreálta, szőtte-fonta, valódi énünket elfedő leplekben, s ne ruházzuk fel önmagunk talmi hívságokkal! Engedjük inkább, hogy maga Isten öltöztessen bennünket kegyelmi ajándékaival! Így létünk lilioma tündöklő szépségével és édes illatával hirdetheti majd Isten nagyságát és dicsőségét, áldásának kiáradását magunk és mások életére!
március
24.
Guba András SP elmélkedése
„Nemde ő az, akit halálra keresnek…”
A mai szövegrészben bemutatott helyzet komor és fenyegető: Jézus nem akar Júdeába menni, mert ott veszélyben van az élete. Aztán titokban mégis felmegy Jeruzsálembe. Ott egyenesen a templomba menve beszélni kezd, sőt kiált: „emelt hangon odaszól”. Jézus viselkedése merész, sőt provokatív egy rendkívül veszélyes helyzetben.
Ennek fényében válik különösen is fontossá a jeruzsálemiek megjegyzése, amikor meglátják és hallják Jézust a templomban: „...ime, nyilvánosan beszél”.
Pontosabban: mindent elmond, amit el kell mondania, és szabadon mondja.
Azzal a szabadsággal, amellyel majd Annás főpap előtt is beszél, amikor halálra akarják ítélni, és amiért ott egy pofont kap. De ez a szabadság az is, amelyért az első hívek imádkoztak, és miután a Lélek eljött rájuk, ezzel a szabadsággal és nyíltsággal hirdették Isten igéjét.
Ismerős számunkra az a „valami”, ami a legkisebb nyilvánosság előtt is elveszi szavaink nyíltságát. Hívjuk ezt józanságnak, megfelelő kommunikációs stílusnak és néha félelemnek. De ismerős az is, ahogy mások szavait könnyedén jelentéktelenné tesszük, – hisz tudjuk „honnan való” – és ezért általunk lesz félelmetessé a közeg.
Szükségünk van a Lélekre az igaz szavakért, a finom hallásért.
március
25.
Kalmár Petra elmélkedése
„Hogyan történhet meg ez…”
Több dolog miatt sem könnyű olvasnom ezt az evangéliumi szakaszt.
Egyrészt kikezdi bennem annak az Istennek a képét, aki óvatosan és finoman érkezik hozzám, párbeszédbe hív, életem felől kérdezget, különféle utakat sugall, több lehetőséget is felkínál. Én pedig majd hosszasan fontolgatok, aztán vagy cselekszem, vagy nem, és mindezt a saját tempómban. Ebben a találkozásban azonban semmi ilyesmi nincs. Isten nem kérdést tesz fel Máriának, hogy „mit szólnál hozzá, ha te lennél fiam anyja?” Kész terv érkezik, rövid és velős kijelentés formájában: Gyermeket fogansz. Fiút szülsz. Jézusnak fogod nevezni.
Másrészt Mária válasza is nehéz: „Íme, az Úr szolgálóleánya.” A görög eredetiben használt kifejezés rabszolgát jelent. Sem az emberi, sem az isteni kapcsolati rendszerben nem hangzik jól. Hát nem szabadságot hozol, Uram? Mondjam azt, hogy a rabod vagyok, senki máshoz nem tartozhatok?
És végül itt van ez is: „...történjék velem szavaid szerint.” Jézus maga is hasonló kijelentést tesz, amikor a Getszemáni kertben gyötrődik: „...ha lehetséges…de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” Uram, nem könnyű így imádkozni. Uram, nem könnyű a rabodnak lenni. Uram, nem könnyű Veled.
március
26.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
„Tudom, hogy feltámad majd a Feltámadáskor, az utolsó napon.”
A teremtett ember az örökkévalóságra teremtetett. A Szent Negyven Nap befejező vasárnapja keresztény hitünk beteljesedését hozza el. Lázár feltámasztásával erre a teljes életre jutunk el.
Az Isten által teremtett ember hitét vallja meg Márta, amikor megvallja a feltámadást, amely az utolsó napon jön el. A nagyböjti szent idő utolsó vasárnapján a teremtés a feltámadásban, az örök életben csúcsosodik ki.
A megkísértett ember várja a megváltást.
A bűnbeesett ember már a földön megtapasztalja a csodát, hiszen lelki élménye a boldog színeváltozás.
A hitét kereső ember szomjazza a hit végső Igazságát Jákob kútjánál.
A vakon született ember látni kívánja az Üdvözítőt az emberi vakság örök példájával. Lázár feltámasztásának történetével pedig a bűnös ember megtapasztalja a teremtés alapját, a szeretet Istenét.
Ezzel a nagyböjti idő öt vasárnapja újra és újra megalapozza keresztény hitünket. A Szent Negyven Nap vasárnapi evangéliumainak sora hatalmas ívet rajzol a teremtett ember elé, aki keresi megváltottságát és hisz a kereszthalál megváltó tettében.
A húsvét hajnali testi feltámadás az örökkévalóság megtapasztalása a bűnös ember számára.
A Szent Negyven Nap a lélek örömét hozza el számunkra minden évben.
március
27.
Nobilis Márió elmélkedése
„Odaállították középre”
Szinte idilli a kép, indokolatlanul. Hiszen Jézus körül növekszik az ellenségeskedés, most mégis ülni és tanítani látjuk, ahogy nagy sokaság hallgat rá és nem is akárhol: a Templomban. Tekintélye van, taníthat és létrehozhatja maga körül a közösséget.
Ebbe a törékeny békébe rontanak bele a vádlók, odataszítva középre a házasságtörésen ért asszonyt. Erőszakosan rombolják szét az evangéliumi tanítás szituációját azzal, hogy Jézust válaszra kényszerítik. Épp ez a céljuk: ellehetetleníteni őt a maga útján, és a saját szándékaikat rákényszeríteni. Vagy legyen politikai messiás, vagy ha nem akar az lenni, akkor el kell hitelteleníteni és el kell távolítani őt.
Szívesen építgetjük a magunk és Isten békéjét, világát, Országát. Szeretnénk hozzá eszközöket és nyugalmat. S olykor meg is adatnak. De a történelem vádlói újra és újra odataszítanak vádakat – valósakat és hamisakat – közénk, oda, ahol a legkevésbé szeretnénk ezekkel foglalkozni. És mégis muszáj.
De ha Jézus ülhet középen, akkor még ezekben a kínos szituációkban is épül az ő Országa.
március
28.
Hernádyné Szemere Rita elmélkedése
„Akit marás ért és rátekint, az életben marad.”
FEL!
A pusztában Mózes felemelte a fára kitűzött rézkígyót.
Aki föltekintett rá, az életben maradt.
A Golgotán felemelték az Emberfiát a kereszten.
Aki föltekintett rá, az örök életet kapott.
A szentmisén a pap felemeli Krisztust az Oltáriszentségben.
Tekintsünk föl rá!
március
29.
Révay Edit OCV elmélkedése
„A mi Istenünk, akit tisztelünk, ki tud szabadítani minket az égő tüzes kemencéből és a te kezedből.”
Dániel próféta a babiloni fogság idején Isten tagadására felszólított három ifjú történetében arról ír, hogy a tüzes kemencében sértetlenül jártak-keltek a lángok között; magasztalták Istent, aki Úr minden fölött.
Rabságba vetve is, a lángok között is szabadok voltak. Isten nem hagyta őket magukra, erről maga a király vall: „Én azonban négy férfiút látok, és ezek kötelékeiktől megszabadulva, sértetlenül járnak-kelnek a lángokban. A negyedik éppen olyan, mint Isten angyala.”
Igen, maga Isten az, aki szabaddá tesz bennünket szélsőséges, látványos helyzetekben és mindennapjaink kisebb-nagyobb nehézségeiben is. A vágyott szabadsághoz az iránytű öröktől fogva ott rejlik Krisztusban.
János idézett szakaszából is világos: mindenki, aki élete középpontjából kitessékeli önmagát és helyére beengedi Istent, többé már nem rabja önmagának, az istenszeretők határtalan belső szabadságát élheti meg.
március
30.
Kalmár Petra elmélkedése
„Kinek képzeled magad?”
Jézus az örök életről beszél, ám azon kapja magát, hogy vitába keveredik a halálról. Könyörtelenül kérdezik őt most is, korábban is: ki vagy te?…milyen hatalommal teszed ezeket?…mondd meg, ki küldött!
Próbál érvelni, de szavai még jobban provokálják a hallgatóságot. Ami a kinyilatkoztatás szép pillanata lehetne, az életveszélyes helyzetté válik. Meg akarják kövezni.
Uram, a tanításodra ki-ki csodálattal, hittel, vagy ellenségesen reagál.
Vajon mit tehetsz még, hogy meglássuk, ki vagy…
március
31.
Nobilis Márió elmélkedése
Hogyan mondhatjátok?
Karl Popper és Thomas Kuhn óta értjük, hogy a versengő (tudományos) paradigmák között nincs átjárás. De ha nemcsak a tudományban és nemcsak annak XX. századi történeti megértésében látunk paradigmákat, hanem kiterjesztjük a fogalmat az emberi viselkedés tágabb rendszereire, akkor felfedezhetjük párhuzamait más eseményekben is. Például János evangéliumában, Jézus vitáiban a zsidókkal.
Ezek jellegzetes paradigma-közi csaták: a vitázók alapértékei különböznek, így állításaik sem érthetőek, sőt nem is tűnnek értelmesnek egymás számára. „Hogyan mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világba küldött: »Káromkodol!« – mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok?” – kérdezi Jézus, a zsidóknak meg ez csak olaj a tűzre.
A feltűnő az, hogy Jézus a megtestesülésben vállalja emberségünk paradigmákhoz kötöttségét is. Úgy emelkedik túl rajtuk, hogy beléjük testesül. S közben ő válik paradigmánkká.
Jó lenne Veled elfogadni és túllépni paradigmáink szükségszerű kereteit, Jézus!
április
1.
Fehérváry Örs Jákó OSB elmélkedése
„Attól a naptól kezdve megegyeztek abban, hogy megölik őt. Ezért Jézus nem mutatkozott többé nyilvánosan a zsidók előtt, hanem visszavonult a pusztaság melletti vidékre, egy Efraim nevű helységbe, és ott tartózkodott tanítványaival együtt.”
Jézus egészen szabad. Nem feltett kézzel indul el az utolsó, mindent elődöntő útra. Nem mások döntenek róla. Visszavonul. Ő dönti el, szabadon, az Atyától forrásozó szabadsággal, mikor, hogyan néz szembe küldetésének végső állomásával.
Mit láthatott ez az Efraim nevű helység, mi zajlik Jézus lelkében?
Nem sokkal korábban mondta: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veszi el tőlem, hanem én adom oda magamtól. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem.” Mi történik ebben a végső visszavonulásban, ami végül arra indítja, hogy húsvét előtt néhány nappal útnak induljon Jeruzsálembe?
Köszönöm, Jézus, hogy szabadon, kényszer nélkül adod oda értünk az életed. Szeretetből.
április
2.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
„Íme, a királyod érkezik hozzád, szelíden, szamárháton ülve”
Jézus megéli az emberi megdicsőülés állapotát: az ujjongó tömeg között lép be Jeruzsálembe. A próféciák beteljesülnek, mert királyként érkezik az emberhez.
Jézus Krisztusban a tömeg embere is megvallja a Megváltó földi érkezését. A Szent Negyven Nap a kereső embert megerősítette hitében. Ennek a hitnek az ünnepi aktusa Jézus bevonulása a Szent Városba.
Szükségünk van közös ünneplésekre. A tisztánlátás birtokában és a szomjúságunk betöltése után ünnepelni akarunk. Bár megtapasztaltuk a gonosz lélek csábítását és megkaptuk ajándékba a boldogság élményét a színeváltozásban, szükségünk van a közösségi ünnepre. Virágvasárnap a hívő emberi sokaság közösségi ünnepe. Jézust mint királyt ünnepelni közösségi élmény. Ünneppé tesszük a „földi dicsőséget”. A Király, aki szamáron ülve ünnepel. A Király elfogadja ezt az ünneplést. De nemcsak múlt időben, hanem a jelenben is. Mi mindig ma ünneplünk, ennek az állandó jelen időnek megerősítő ereje van. A közösségben megélt ünnep erőt sugároz. A virágvasárnapi liturgiában ezt ünnepeljük, ami újra és újra kegyelmi erővel tölt el bennünket.
április
3.
Kalmár Petra elmélkedése
„...hiszen temetésem napjára teszi.”
Szavak nélkül, gondolatainkat elcsendesítve, csupán testünkkel imádkozni - kevésbé jellemző ránk. Mária a testével és a szívével imádkozik. Nem szavakkal. Az olaj illatával, kezének és hajának érintésével van jelen Jézus mellett. Egy gyengéd érintés, egy vigasztaló ölelés, erőt adó tekintet, mindezek drámai szeretetmozdulatok. Ez is imádság. A nagyhéten napról napra közelebb lépünk Jézus áldozatának fájdalmas eseményeihez. Haladjunk Vele és ne erőltessük a szavakat. Öleljük át, legyünk mellette, hordozzuk Őt.
Húsvéti készületünk végéhez közeledünk. Talán akadnak, akik csak most kapnak észbe, eddig nem sikerült az ünnepre lélekben ráfordulniuk. Kevés maradt a negyven napból. De ne gondoljuk, hogy már késő. Hiszen pont ezen a héten tanúi lehetünk annak, hogy három nap alatt is bizony sok minden történhet.
április
4.
Guba András SP elmélkedése
„Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében”
Amiről ebben az evangéliumban szó van, az az utolsó vacsora alatt történt. Mivel az utolsó, nyilvánvalóan búcsúvacsora volt. Minden búcsú feltételezi az elválást. Ez, ha egymást szerető emberek között történik, nehéz, néha szörnyű élmény. És még súlyosabb, ha végleges elválásról van szó.
Jézus ragaszkodott ehhez: „Bizony mondom nektek, nem iszom többé”; „mondom nektek, nem eszem többé”.
Nyilvánvalóan drámai pillanat. Az Újszövetség öt beszámolót hagyott ránk az ott történtekről. A beszámolóknak ez a bősége egyértelműen olyan eseményt jelez, amelynek a születő egyház a legnagyobb jelentőséget tulajdonította.
Egy utolsó ünnep a barátokkal, akiktől Jézus sem akar elszakadni, akik a végső támasz lehetnének. Akik elhordoznak. Akikre az „Úrnak szüksége van” (Mt 21,3), mint a Jeruzsálembe való bevonuláskor a szamárra. Jézus körbenéz és nem ezeket a barátokat látja. Árulót lát, megtagadót, szétszéledőket.
Az elválás tragédiája nem a vacsorától felállva szakad a résztvevőkre, már rég megtörtént. Jézus barátai között kitagadott, végtelenül magányos. Mégis ez az a vacsora, amiben az egyház a Jézussal való közösséget egyértelműen napról napra megéli.
Tudunk egymás árulói, megtagadói lenni, szétszéledünk inkább, mint összetartunk. De mindezen átnyúlik egy falat kenyér. Jézus köztünk marad. Vele otthonra lel magányunk. Benne elhordozzuk egymást, mert szükségünk van egymásra, mert az Úrnak szüksége van ránk. Ez az apostolok végső tapasztalata, melynek mi is részesei vagyunk.
április
5.
Petres Lúcia OP elmélkedése
„Csak nem én vagyok az, Mester?”
Kierkegaard dán filozófus hívta fel először a figyelmünket arra, hogy kétféleképpen járhatunk Jézus nyomában: vagy követők vagyunk, vagy csodálók, azaz rajongók. A legalapvetőbb különbség abban áll, hogy a követő életközösséget vállal azzal, akit követ, vele élve igyekszik elsajátítani nemcsak a tanítását és gondolkodásmódját, hanem az életvitelét is. A csodáló ezzel szemben kívül marad, messziről jár csodáltja nyomában, és ha hasonul is hozzá, az külsőségekben van – alapvetően nem akarja, hogy hétköznapi életének része legyen. Ha azt, akinek életét figyelemmel kísérik, rágalom vagy baj éri, a követő ott marad, sorsközösséget vállal és igyekszik valahogy segíteni, míg a rajongó csalódik és szembefordul azzal, akit addig csodált, elárulja és kiszolgáltatja őt.
Jézus szenvedésének közeledtével az apostolok is választás elé kerülnek. Júdás szájából a „Mester” megszólítás üres, mert nem vált igazi követővé. Nem tudjuk, hogy mi motiválta, hogy kezdeti csodálata csalódásba fordult-e, és hogy mi zajlott le benne árulása közben. Mint ahogy mélységeiben azt sem, hogy Jézusban mekkora lehetett a fájdalom amiatt, hogy barátai egyike fordul ellene. Azt tudjuk, hogy mi nem kívülről szemléljük a tanítványok e döntését Jézus mellett vagy ellen. Ma bennünk is elhangzik az evangéliumi kérdés: „Csak nem én vagyok?” Vajon én követője vagyok Jézusnak vagy pusztán csodálója? Tanítvány vagyok, kinek ő a Mestere, vagy csak egy messziről rajongó, aki szépen tud beszélni róla, de az életét nem igazítja hozzá? Barátok vagyunk, vagy távoli ismerősök?
április
6.
Petres Lúcia elmélkedése
„Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének.”
Az utolsó vacsorán Jézus szeretetének két jelét adta: az Oltáriszentséget és a lábmosás szolgálatát, és mindkét esetben felszólította az apostolokat, hogy ők is hasonlóképp tegyenek. Az Oltáriszentségben így velünk maradt a világ végéig, magunkhoz vesszük és magához vesz minket benne. A lábmosás szolgálata esetében sokszor megfeledkezünk róla, hogy ez is a szeretetének jele – mintegy szimbóluma annak, hogy magára veszi a bűneinket és vérével törli el azokat.
A szeretetének a jele: az Isten maga a szeretet, és ez nem érzelmet jelent az ő esetében, hanem azt, hogy önmagát ajándékozza. Az Oltáriszentségben egyértelmű ez számunkra, a lábmosás esetében átsiklunk fölötte. Nemcsak azért a szeretet jele, mert gyengéden lehajol lábunkhoz és megmossa, hanem mert ebben a gesztusban önmagát adja, kiszolgáltatja magát nekünk. Amikor engedem őt lábamhoz hajolni, elfogadom tőle, hogy számára én vagyok a legfontosabb, hogy maga fölé emel. Amikor lecsupaszítom a lábam előtte, életem és lelkem sebeit mutatom meg és engedem kezébe, hogy gyógyítson és lemossa rólam a fáradtság porát. Amikor engedem, hogy kezébe vegye lábamat, ráhagyatkozom és ő rám hagyatkozik. Közösségre lépünk, mintha azt mondaná: mostantól fogva az enyém vagy. Talán ezért volt egyszer régen ez a szertartás is a szentségek egyike. Ma a keresztség az, ami ilyen formában megjelöl és a Szentháromságé leszünk általa. A lábmosás pedig megmaradt emlékeztetőnek, hogy milyen mélyen szeretve vagyunk, hogy Isten önmagát adta értünk. Engedjük, hogy a mi lábunkat is megmossa ma az Úr.
április
7.
Szabóné Kármán Judit elmélkedése
„A szolgák és a poroszlók tüzet raktak és melegedtek, mert hideg volt. Péter is odaállt közéjük melegedni.”
Ma kezdetét veszi Jézus szenvedéstörténete. Júdás árulása, Jézus elhurcolása a Getszemáni- kertből, kihallgatása Annás és Kajafás főpapok, majd Pilátus előtt, megostorozása, töviskoronával megkoronázása, megfeszítése, kínhalála, eltemetése. Tragikusan gyorsan játszódott le az üdvtörténet egyik legnagyobb eseménye: egyetlen éjszaka, s azt követő nap még véget sem ért, s a világ Megváltója elhagyta földi életét, „minden elvégeztetett.”
Az evangélium részletesen beszámol a szenvedéstörténet látszólag mellékes történéseiről is, amik – mivel a Szentírásban olvassuk azokat – számunkra jelentéssel bírnak. Így említi meg az evangélista, hogy Péter nem tudott bejutni először Annás udvarába, ám egy tanítvány, aki a főpap köréhez tartozott, átvitte a kapun. Protekciója volt tehát Péternek, így bejutott az udvarba – majd itt tagadta meg Jézust háromszor, mielőtt a kakas megszólalt. Ami még különösen lényeges információ, hogy Péter nem egyedül, külön állva figyelte, hogy mi történik Jézussal, nem is a másik tanítványhoz csatlakozott, hanem a szolgák és a poroszlók által rakott tűzhöz kéredzkedett. Közéjük állt, hogy átmelegedjen a hűvös éjszakában. S miközben velük melegedett, letagadta, hogy Jézushoz tartozik. Kellemetlen volt számára, hogy felismerni vélték. Szeretett volna eltűnni a többiek között, nem kiríni közülük, eggyé válni a tömeggel. Melegedett velük, s eközben többször megtagadta a mesterét.
Az idegen tűz vonzó melege, a többség elvárása, könnyen hitünk, meggyőződésünk, elveink megtagadására késztethet.
A szent három napon szívünk, lelkünk, gondolataink ezeken az eseményeken időznek, hálát adunk Jézus kereszthaláláért, megváltásunkért. Mélyre ásunk a történtekben, hogy annál magasabbra tudjon szállni hálánk, dicsőítő énekünk majd a feltámadás ünneplésekor. S mindezek közben vizsgáljuk meg magunkat, milyen tüzeknél szoktunk melegedni, kikkel melegszünk egy tűz körül? Halljuk meg az apostoltárs Pál intelmét, amit a fiatal korinthusi gyülekezet tagjainak írt: „Ne tévelyegjetek. Jó erkölcsöt megrontanak rossz társaságok.” (1 Kor.15:33)
április
8.
Kék Emerencia elmélkedése
„Ne féljetek!”
„Vége. Meghalt! Becsapott! Beszélt Istenről, az örök életről, hittem neki – nem kellett volna. Naiv voltam. Csodákat tett, és mégis, mint egy gonosztevő, úgy halt meg. Szégyenletesen, kereszten. Nagy csalódás, kidobott néhány év az életemből, amit vele töltöttem. Ideje hazamenni, vissza a régi életemhez.” Talán hasonló gondolatok suhantak át egy-két Jézushoz közelálló tanítvány fejében Jézus pénteki halála után.
A két asszony, Mária Magdolna és a másik Mária azonban mégis elmegy a sírhoz másnap hajnalban: akár sírni egy jót a szeretett Mester halála miatt, messze a férfiszemektől, akár mert a szokás diktálta a sír meglátogatását – valójában mindegy.
Kétszer hallják a megdöbbentő felszólítást: „Ne féljetek!” Először a feltámadást hírül adó angyal szájából a földindulás és a sírt elzáró kő elgördítése után, majd maga a Feltámadott mondja nekik velük szembejőve, miközben sietnek (mit sietnek! rohannak!) a tanítványokhoz a feltámadás hihetetlen hírével. „Ne féljetek!” – hallják. Tényleg ne, mert nem őrültek meg, nem szellemet látnak, hanem élő, hús-vér embert, magát a Mestert, akinek meg lehet ölelni a lábát! …
És azóta is, minden húsvétkor elhangzik ez a felkiáltójeles mondat: kihez felszólításként, kihez felkiáltásként, kihez óhajtásként szól. Mert mindannyiunknak szüksége van rá és meg kell hallanunk.
Óhajtásként talán ilyen értelemmel: „Végre már ne féljetek, higgyétek el, hogy tényleg megtörtént a feltámadás, Krisztus életét adta értetek, a világ már meg van váltva, nem nektek kell megváltatni! Önmagatok fontosságát, a nélkülem-nem-tudják-megoldani őrjítő hozzáállását tegyétek félre!”
Felszólításként talán ezt jelentheti: „Ne féljetek! Már nem kell félnetek: Krisztusban és általa végleg eldőlt minden, a gonosz elveszítette a csatát! Jöhet bármilyen külső baj (háború, természeti csapás, nélkülözés stb.), vagy belső összeomlás (gyász, depresszió, kiégés stb.), a világ a beteljesedés felé halad. Ne hagyjátok, hogy a gondok miatt megroskadt vállatok, lehajtott fejetek lefelé húzza a tekinteteteket – Krisztus, keresztje minden fájdalmával, maga a biztató remény és erő, rá emeljétek a szemeteket!” Felkiáltásként pedig talán ez az értelme: „Ne féljetek! Krisztus feltámadt, valóban feltámadt! Örüljetek, mert megnyitotta az utat Istenhez mindenki számára: a múlt, a jelen és a jövő emberei számára! Rajtatok áll, hogy elindultok/továbbmentek-e ezen az úton, hogy találkozni akartok-e Vele ebben és a halál utáni életben.”
„Ne féljetek!” Mert Jézus Krisztus minden emberért szenvedett, meghalt és feltámadt. Mindenkiért. Érted. Érted?...
április
9.
Tömördi Viktor OFM elmélkedése
„Látta mindezt és hitt!”
A nagyböjti szent idő útkeresésének a megoldása a húsvét hajnalán megélt hit: „Látta mindezt és hitt!” A Szent Negyven Nap után a hitét kereső ember végső mondata ez: látta és hitt.
Annak, aki megtapasztalja a két végletet: a kísértést és a csodát, elegendő egy mondat a hitvalláshoz, elegendő az üres sír. A szent liturgia a nagyböjti vasárnapokon először elvisz bennünket a két végletbe: a sátáni kísértésbe és a boldog színeváltozásba, majd megnyitja szemünket.
Vakságunk gyógyításának eszköze az üres sír. Addig ugyanis még az apostolok sem értették, de az üres sír megadta a tisztánlátás élményét. Az apostolok is szomjazták az igazságot, mert szívesen hallgatták a Mestert. Nemcsak hallgatták, hanem kísérték is. Együtt éltek vele. De az igazság iránti szomjúságukat csak a tisztánlátás tudta kielégíteni. Húsvét hajnalán az üres sír a tisztánlátás ajándéka.
Mi, kereső hívők, újra és újra megerősödünk az üres sír látványán, vakságunk az üres sír tapasztalatával és élményével megszűnik.
S elegendő néhány szó a hitvallásunkhoz: látjuk mindezt és hiszünk.