Nem vallásos családban nőttem fel: édesanyám református volt, édesapám katolikus; mindketten megkeresztelkedtek ugyan, de gyermekkoromban egyáltalán nem gyakorolták a hitüket. Engem is megkereszteltek reformátusnak, de templomba vagy hittanórára már nem járattak. Még a karácsonyi éjféli mise hagyománya is kimaradt a családunk életéből. Érdekes módon az első élő vallásos példa az általános iskolai orosztanáromhoz kötődik. Az 1980-as években, a rendszerváltás előtt orosz tagozatos osztályba jártam, és az orosztanárnőm egy alkalommal szóba elegyedett velem, amikor észrevette, hogy vécéláncra fűzve egy vasból készült keresztet hordok a nyakamban. Akkoriban ez nálam csupán divatos rockzenekari jelkép volt, de ő – minden modorosság nélkül – elmondta, hogy számára a kereszt a hite jelképe, ami neki sokat jelent, mivel hívő keresztény. Ez az őszinte vallomása először összezavart, le is vettem a nyakláncot a kereszttel. Utólag visszatekintve azonban fontos pillanat volt ez: ekkor találkoztam először személyesen megélt keresztény hittel.
Fiatal felnőttként végül mégis rátaláltam a hitre, és később beléptem a ferences rendbe. Kezdetben nem gondoltam arra, hogy teológiát tanuljak, de idővel bennem is megszületett az elhivatottság a papság iránt. 1997-ben a rendi elöljáróm Sümegre helyezett, így először a Veszprémben működő hittudományi főiskola levelező tagozatán kezdtem meg teológiai tanulmányaimat – hiszen a Sapientia akkor még nem létezett. Körülbelül egy év múlva Budapestre kerültem (a Ferenciek terén laktam), és átiratkoztam az akkor még Mikszáth Kálmán téri Piarista Hittudományi Főiskolára. Az ottani évfolyamunk igazi „szerzetesi vegyesfelvágott” volt: a piaristák mellett karmelita, ferences, premontrei és domonkos növendékek tanultak együtt, de akadt szalézi, verbita, lazarista és bazilita hallgatótársunk is.
Az ott töltött évek alatt hallottuk, hogy a szerzetesrendek egy saját, közös hittudományi főiskola alapítását tervezik. Amikor felmerült a Sapientia gondolata, mi, a különböző rendek fiataljai, szinte azonnal a magunkénak éreztük és lelkesedtünk az ügyért. Emlékszem, kezembe került az alakuló főiskola első küldetésnyilatkozata is: izgalommal olvastuk, hogy hamarosan létrejöhet egy kifejezetten szerzeteseket összefogó teológiai intézmény. Úgy éreztük, részesei vagyunk valami igazán újnak és jelentősnek – mintha a magyarországi szerzetesi képzés jövőjének magvát vetettük volna el ott és akkor.
A kezdeti időszak ugyanakkor meglehetősen kalandos volt. Az új épületen eleinte még osztoztunk a korábbi lakókkal: az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyik tanszéke tovább működött ott, így először – ha jól emlékszem – csak egyetlen tantermet és egy irodahelyiséget használhattunk. A részben még felújításra váró folyosókon már-már szürreális hangulat uralkodott: galambok röpködtek ide-oda, sőt néha egy-egy elhullott madártetemet is láttunk a sarokban. Mi pedig vonultunk át a hosszú folyosókon szerzetesi habitusban a saját termünkbe. Bizonyára meglepő látványt nyújtottunk az ott maradt világi hallgatók számára – mintha két külön világ ért volna össze az épület falai között. Furcsa, mégis felemelő élmény volt ez a kezdet: bár a körülmények távolról sem voltak ideálisak, mi tele voltunk lelkesedéssel, hiszen végre a saját intézményünkben, összetartó szerzetesközösségben tanulhattunk.
Kezdetektől az erős összetartozás élménye dominált a különböző rendek hallgatói között, és hamar kialakult egy közös „szerzetesi” identitás a főiskolán. Megpróbáltuk rendszeressé tenni a közös imádságot a tanulmányi napjaink során: délidőben néha páran összegyűltünk a kápolnában, hogy együtt imádkozzunk zsolozsmát, olykor még közös szentmisét is tartottunk. Nem mindig sikerült mindennap összehozni, de nagyon fontosnak éreztük, hogy szerzetesi mivoltunkat a tanulmányok idején is megéljük. Úgy gondoltuk, a teológia nemcsak Istenről szóló beszéd, hanem Istenhez szóló beszéd is – azaz a tanulásnak és az imának kéz a kézben kell járnia. Úgy hallom, manapság is tartanak közös imádságot a Sapientián; ennek szívből örülök, hiszen minden bizonnyal ez a főiskola egyik legszebb hagyománya.
Egy másik kedves emlékem az új épületbe költözés körüli időkből a hajnali tanórák utáni közös séták a közeli Károlyi-kertbe. A Piarista Főiskolán ugyanis már hajnalban, 7 órakor kezdődtek az előadások, így gyakran délelőtt tízre végeztünk, és ilyenkor premontrei barátainkkal kiültünk a parkba, hogy óriási lelkesedéssel megvitassuk a frissen tanult filozófiai és teológiai eszméket. Ezek a kötetlen beszélgetések legalább annyira hozzátartoztak a képzésünkhöz, mint a tantermi előadások.
Emlékezetes esemény volt az első diplomaosztó ünnepség is a Sapientián. Még a régi, felújítás előtti piarista kápolnában került rá sor, és zsúfolásig meg is telt a templom erre az alkalomra. Bár én akkor még nem vehettem át a diplomámat a nyelvvizsga hiánya miatt, örömmel ünnepeltem a végzős társaimmal együtt. Megható volt látni az első kibocsátott évfolyamot – mindannyian éreztük, hogy történelmi pillanat részesei vagyunk.
Kiváló tanárok tanítottak minket. Lukács László piarista atya, alapító rektorunk, dogmatikát tanított; karizmatikus egyéniségével és lelkesítő vezetésével mindannyiunkra nagy hatást gyakorolt. Jelenits István piarista tanár úr szentírástudományt adott elő, az ő bölcs, mélyen hívő szemlélete máig példa számomra. Fogassy Judit nővér kateketikát tanított; nemcsak tudást adott át, hanem életével is tanúságot tett a hitről – ezt különösen értékeltük. Egy világi oktatónkat is muszáj megemlítenem: Pálvölgyi Ferenc tanár úr a pedagógia tárgyakat rendkívül érdekfeszítően és szívvel-lélekkel adta elő. Bár ő maga nem volt szerzetes, mindig mély tisztelettel szólt a szerzetesi hivatásról, ami nagyon bátorítólag hatott ránk.
Persze a tanulmányok során akadtak nehézségek is. Volt például egy hírhedten szigorú filozófiatanárunk: nála többször is megbuktunk, és újra meg újra nekifutottunk a vizsgának. Ez alaposan próbára tette a kitartásunkat, de végül túljutottunk a megpróbáltatáson. Utólag jó érzés visszagondolni, hogy egymást tudtuk erősíteni ebben az időszakban is.
A szakdolgozat elkészítése is tartogatott kihívásokat. A kétezres évek elején még kezdetlegesek voltak a technikai feltételek: a világhálóra betárcsázós modemen keresztül csatlakoztunk, az e-mailt tréfásan „drótpostának” neveztük. Jómagam alig értettem a számítógéphez; először megpróbáltam másokat megkérni, hogy gépeljék le a kéziratomat, de végül rákényszerültem, hogy megtanuljam a szövegszerkesztő használatát, és magam pötyögjem be a dolgozatomat. Ma már mosolyogva gondolok vissza ezekre a technikai küzdelmekre, amelyek akkoriban komoly akadálynak tűntek.
Nemcsak a tanárok, hanem a főiskola munkatársai is sokat tettek azért, hogy otthon érezzük magunkat az intézményben. Különösen a Tanulmányi Osztály vezetőjét, Hartung Györgyné Klárát említeném: hozzá bármilyen gondunkkal bizalommal fordulhattunk. Szinte a pótanyánkként tekintettünk rá, mert édesanyai szeretettel törődött velünk, és a legkülönfélébb hallgatói problémák megoldásában is segítőkész volt. Nem véletlen, hogy a háta mögött el is neveztük „Anyu”-nak.
Emlékszem, egyszer nyári szünet idején akadt valamilyen sürgős tanulmányi gondom. Felhívtam őt telefonon segítséget kérve – épp a családi nyaralását töltötte, mégis készségesen félbeszakította a pihenését, hogy útbaigazítson és megoldja a problémámat. Az ilyen esetek mutatták meg igazán, milyen elkötelezett, a diákjait szívén viselő közösség formálódott a Sapientián már a kezdet kezdetén.
A Sapientián töltött idő nemcsak egy diploma megszerzését jelentette számomra, hanem sokkal többet. Szélesebb rálátást nyertem a szerzetesi életre és a magyarországi szerzetesközösségek sokféleségére, és megtapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül a hivatásommal: számos barátra leltem a különböző rendek fiataljai között. Tanáraim és rendtársaim példamutató élete erőt adott, és a főiskola családias, támogató légköre olyan lelki útravalóval látott el, amely a mai napig elkísér.
Bár az elmúlt években rendi elfoglaltságaim miatt kissé eltávolodtam a Sapientia mindennapjaitól, a 25 éves jubileum alkalmából ismét közelebb kerülhettem hozzá. Örömmel látom, milyen hosszú utat járt be az egykori kis főiskola, és jó érzés megtapasztalni, hogy a kezdeti lelkesedés és szellemiség ma is él az intézményben. Hálát adok Istennek, hogy annak idején részese lehettem a Sapientia indulásának. Boldogan ünneplem együtt a mai közösséggel a főiskola negyedévszázados jubileumát.
Mit jelent vagy jelentett számodra a Sapientiához tartozni?
Számomra a Sapientiához tartozni azt jelentette, hogy részese lehettem a magyar szerzetesi élet egy új fejezetének. Úgy éreztük akkoriban, hogy ott van jelen a jövő csírája: a szerzetesi képzés egy új, meghatározó korszakának magvait vetettük el közösen a Sapientián. Ez hatalmas lelkesedéssel és egyben felelősséggel töltött el minket.
Mi a legnagyobb öröm, ami itt ért és amit megosztanál velünk?
Az itt szövődött barátságok jelentik számomra a legnagyobb örömöt. Nagy pillanat volt a diploma átvétele is, de ennél is fontosabb, hogy több olyan igaz barátot szereztem a Sapientián, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
Milyen javaslataid lennének a Sapientia jövőjének alakítására?
Nem látok bele a jelenlegi működésbe annyira, hogy konkrét változtatásokat javasoljak. A saját tapasztalataim alapján inkább azt tartom fontosnak, hogy a Sapientia őrizze meg a legfőbb értékét: a hiteles szerzetesi lelkületet a képzésben. Jó volna, ha a közös imádság és a szerzetesnövendékek összetartó közössége továbbra is a főiskola meghatározó jellemzője maradna – úgy látom, ezen a téren most is jó úton haladnak.
Mi a személyes célkitűzésed az elkövetkezendő évekre?
Viccesen azt szoktam mondani, hogy ötvenéves kor fölött az ember elsődleges célja az egészsége megőrzése. Komolyra fordítva a szót: most, hogy hosszú idő után ismét Budapesten élek, szeretnék jobban bekapcsolódni a Sapientia vérkeringésébe mint öregdiák. Örülnék, ha a jövőben gyakrabban részt vehetnék a főiskola életében és rendezvényein.
Van-e saját jelmondatod vagy kedvenc idézeted, ami kíséri a mindennapjaidat?
Papszentelési jelmondatomat a Szentírásból (a Rómaiakhoz írt levélből) választottam: „A szeretet legyen tettetés nélkül.” Ehhez igyekszem tartani magam, és örülök, ha a mindennapjaimban én magam is megtapasztalhatom ezt a fajta szeretetet.