Nagy László: Tűz
Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!
A tavaszi természet meghatározó őseleme a tűz, az a tüzes erő, amely a szunnyadó földből kitörő ezerféle élet kibújását, szárba szökkenését, növekedését, erősödését hajtja. Április a csodák hónapja: mindennap kibomlik, kipattan, kitárul valami a növényvilágban. S kevés vers van, amely gazdagabban és érzékletesebben „festené” meg a tüzet, amely a tavaszi növekedés kirobbanó erejét is szimbolizálja. Maga a vers, a vers „teste” – a szöveg – is egy nagy lobogó tűzrakás szavakból, egyetlen hosszú mondat. A fellobbanó melléknevek, főnevek lángnyelveiben egyre magasabb szinten érzékeljük a tűz jelenlétét, munkáját az emberi életben, s a szétfutó, hajladozó szó-lángok újabb és újabb oldalról érzékeltetik, hogy milyen a tűz. Nézzük hát, miként emelkedünk egyre feljebb, s egyúttal miként érintjük a tűz háromféle vonatkozását.
Az első szint – a földi. A tehetetlenül nyugvó anyag, a mozdulatlan test a tűz erejétől lendül mozgásba, jön működésbe. A tűz mint energia, hajtóerő jelenik meg. Ebben a tüzes színekben pompázó költeményben a tűz megmutatkozásának minden szintjén meghatározó a színek szerepe, jellemző ereje. A földi szinten a tehetetlenséget szimbolizáló fekete kontrasztjaként lobban fel a narancs-piros energiaforrás. A tűzrakás alján vagyunk, mint egy katlanban, kohóban izzik a tűz, és energiaként mozgat. Az élet: mozgás, a mozgást égés teszi lehetővé.
A második szint – a szellemi. Itt a tűz szellemi hajtóerőként, belső inspirációkét, ihletként jelentkezik. A tűzrakás erős, felnyúló lángnyelvei közt járunk. A költő pontosan ragadja meg azt a szellemi folyamatot, amikor megszületik egy gondolat, felismerés, amikor ihletet kapunk valaminek a kimondására, megfogalmazására: az ihlet, ahogy a felismerés, a megértés, a rádöbbenés, a kitalálás is a mindenségben gyökerezik. Nem belőlünk, hanem „szellemi gyökereinken” keresztül a mindenségből érkezik az üzenet. A költő, a művész a legihletettebb. Talán több, erősebb gyökérrel kapaszkodik a mindenség talajába. Olyan, mint a madár, szólnia kell. Az ihlet belső kényszerítő erő, tűz, amely arra indítja őt, hogy „a sorsot kimondja”. Kimondja, amit megérez, meglát a világ, a mindenség jelenségeinek, törvényeinek, összefüggéseinek mélységéből. A látás és a szólás fájdalommal jár – értelmezhetjük a vérző madár képét. Ezen a második szinten a tűz két színben jelenik meg: a vér pirosában, és a „virrasztó” ige sárga fényében, melyekkel a tűz két újabb minőségét tárja elénk a költő. A tűz, ami éget, s ezáltal fájdalmat okoz; a tűz mint fény, a lámpában, mécsesben sugárzó világosság, ami utat mutat. A költő, a művész ihletből fakadó szava, „igéje” útmutatás, ébren tartó fény lehet az ember számára. Ezen a szinten már szabályozni kell a tüzet, hogy ne váljon pusztítóvá. Hiszen azok, akik olyan szavak kimondására kaptak ihletet, amelyek az igazságot tárják elénk, gyakran elégtek. Költők, próféták. Ám nem ez a küldetésük, hanem hogy világítsanak, mint a lámpás. Hűségesen és egyenletesen.
A harmadik szint – a lelki. Ezt a részt bontja ki legrészletesebben a költő. A lélek tüze az ifjúsághoz kapcsolódik, hiszen ez a tűz a hitet, lendületet, lelkesedést, érzelmi szárnyalást, szenvedélyt jelenti, mely tulajdonságok leginkább az ifjú embert jellemzik. A tüzes lélek eleven, örömmel teli, a föld – az anyag, az anyagi – fölé emelkedni képes. A vers ezen részében a földi színtér a józanság tere, ahol cselekedeteinket a megfontolt számítás vezeti: mi mennyit ér, mit érdemes megvenni, és eladni. Ez a világ hűvös, hideg. Ismét bővül eggyel a tűz érzékelésének köre: a tűz mint hő, mint melegség. A versnek ebben a szakaszában a hideg-meleg ellentéte áll a középpontban. Amit nem fűt át a lélek melege, a lelkesedés, az öröm, a szenvedély tüze, az hideg, mint a jég.
A vers jellemző színe itt a piros, nem is akármilyen, hanem „tündér-piros”, amely csodálatosan érzékelteti, hogy a lélek tüze által egy olyan szférába emelkedhetünk, amely szabad a föld, az áru, a számító kereskedés, az érdekközpontúság világától. A tündérek nem földi lények, többnyire a levegőben élnek, repülnek, légiesek, tünékenyek. Vannak is, meg nem is, láthatók is, meg nem is. Ide vágyik emelkedni a vers írója: fel, a magasba, az égi világba. A vers egy kis lángjával ismét bővül a tűzről formálódó képünk. A tűz az öröm kifejeződése is. A piros bál forgatagában a tánc, a lendület, a szédület öröme száll. Ez már a tűzrakás csúcsa. A legapróbb, ellibbenő lángocskák, amelyek eltáncolnak a levegőbe. Itt a könnyedség uralkodik.
Április tüzes hónap. Az élet a mélyből kifelé, a földről felfelé törekszik; a zártság kinyílik; ami várakozott, elindul. Lelkünkben is így táplálja a belső tűz – a késztetés, a vágy, az akarat, a motiváció – az új tartalmak születését, az elindulást, a megvalósítást. Ez a belső állapot már több, mint március reményteljes, vágyakozó csírázása, ez már az erőteljes, határozott, célratörő megvalósulás.
A tűz lángjain a magasba emelkedünk. Mindazt, ami lehúz, mozdulatlanná tesz, elnehezít, örömtől, repüléstől megfoszt, hideggé, közönyössé, számítóvá alakít, a bennünk élő tűz – fény, hő, és erő – képes legyőzni. A gyönyörű tűz. Gyönyörű – ebben a tűz minden tulajdonsága együtt van, hiszen a gyönyörűség ragyogó, forró és erős.