Beszéd a keresztény iskolatestvérekhez szerzetes intézményük jóváhagyásának háromszázadik évfordulója alkalmából
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, békesség veletek!
Tisztelt bíboros úr, kedves fivéreim és nővéreim, Isten hozott benneteket!
Nagyon örülök, hogy fogadhatlak benneteket az In apostolicae dignitatis solio bulla kihirdetésének háromszázadik évfordulóján. XIII. Benedek pápa ezzel a bullával hagyta ugyanis jóvá intézményeteket és regulátokat (1725. január 26.). Ez egybeesik annak hetvenötödik évfordulójával, hogy XII. Piusz pápa De La Salle Szent Jánost a tanárok védőszentjévé, „minden nevelő mennyei patrónusává” nyilvánította (vö. Quod ait apostoli levél, 1950. május 15., AAS 42 [1950/12] 631–632).
Három évszázad után is jó látni, hogy jelenlétetekhez továbbra is egy gazdag és hatalmas nevelési valóság frissessége kapcsolódik, amellyel a világ különböző tájain még mindig lelkesedéssel, hűséggel és áldozatkészséggel szentelitek magatokat a fiatalok képzésének.
Ezeknek az évfordulóknak a fényében szeretnék veletek együtt elgondolkodni történelmetek két olyan aspektusáról, amely véleményem szerint mindannyiunk számára fontos: az egyik az aktuális eseményekre való odafigyelés, a másik a közösségben való tanítás szolgáló és misszionáriusi dimenziója.
Intézményetek kezdeti időszaka ma is nagyon „időszerűnek” tűnik. De La Salle Szent János azzal kezdte, hogy válaszolt Adrian Nyelnek, egy világi hívőnek a segítségkérésére, aki nehezen tudta fenntartani az ő „szegények iskoláit”. Alapítótok Isten jelét ismerte fel az ő segítségkérésében, elfogadta a kihívást, és munkához látott. Így, saját szándékait és várakozásait félretéve, egy új tanítási rendszert hozott létre: az ingyenes, mindenki előtt nyitott keresztény iskolákét. E pedagógiai forradalom általa bevezetett újító elemei közé tartozott: az osztályok és nem egyéni tanulók tanítása; tanítási nyelvként a latin helyett a francia nyelv bevezetése, amelyen mindenki tudott; a vasárnapi tanórák, melyeken a hétköznap dolgozni kényszerülő fiatalok is részt vehettek; a családok bevonása az iskola tevékenységébe, a ma is érvényes „nevelési háromszög” elve szerint. A felmerülő problémák tehát ahelyett, hogy elkedvetlenítették volna, arra ösztönözték, hogy kreatív válaszokat keressen, és új, gyakran feltáratlan utakra merészkedjen.
Mindez bizony elgondolkodtathat bennünket, és hasznos kérdéseket is felvet. Melyek a mai ifjúság világában a legsürgetőbb kihívások, melyekkel szembe kell néznünk? Milyen értékeket kell előmozdítanunk? Milyen erőforrásokra számíthatunk?
Korunk fiataljai, mint minden kor gyermekei, tele vannak élettel, energiával, érzelmekkel, elgondolásokkal. Ez abból is látszik, milyen csodálatos dolgokra képesek, méghozzá sok területen. Ámde ők is segítségre szorulnak, hogy ezzel a bennük lévő hatalmas gazdagsággal összhangban növekedhessenek, és leküzdhessék azt, ami – bár másképp, mint a múltban – akadályozhatja egészséges fejlődésüket.
Ha például a 17. században a latin nyelv használata jelentett sokak számára leküzdhetetlen kommunikációs akadályt, ma más akadályokkal kell szembenézni. Gondoljunk csak az elszigetelődésre, mely egyre nagyobb felszínesség, individualizmus és érzelmi instabilitás által jellemzett kapcsolati modelleket eredményez; vagy gondoljunk a relativizmus által meggyengített gondolkodási minták terjedésére; vagy olyan életritmusok és életmódok térhódítására, amelyekben nincs elég hely a meghallgatásra, a gondolkodásra és a párbeszédre, sem az iskolában, sem a családban, néha még saját társaik körében sem, az ebből fakadó magányossággal.
Ezek erőfeszítést igénylő kihívások, de De La Salle Szent Jánoshoz hasonlóan mi is ugródeszkává tehetjük őket új utak felfedezéséhez, új eszközök kifejlesztéséhez és olyan új beszédmódok elsajátításához, amelyekkel továbbra is megérinthetjük a tanulók szívét, segítve és ösztönözve őket, hogy bátran nézzenek szembe minden akadállyal, hogy Isten tervei szerint a legjobbat adják magukból az életben. E tekintetben dicséretes az a figyelem, amelyet iskoláitokban a tanárok képzésére és olyan nevelő közösségek létrehozására fordítotok, amelyekben a tanítási igyekezetet mindenkinek a hozzájárulása gazdagítja. Bátorítlak benneteket, hogy folytassátok ezeket az utakat.
De szeretném megemlíteni a laszalliánus valóság egy másik aspektusát is, melyet fontosnak tartok: ez pedig a szolgálatként és misszióként megélt tanítás mint megszentelődés az Egyházban. De La Salle Szent János nem akarta, hogy a keresztény iskolák tanárai között papok is legyenek, hanem csak „testvérek”, hogy minden erőfeszítésetek Isten segítségével a tanulók nevelésére irányuljon. Szerette azt mondani, hogy „a ti oltárotok a tanári asztal”, s ezzel a korabeli Egyházban egy addig ismeretlen valóság létrejöttét segítette létrejönni: a világi tanárok és katekéták valóságát, akik közösségben élnek, valódi „intézményes szolgálattal” vannak megbízva, a nevelve evangelizálás, és az evangelizálva nevelés elvének megfelelően (vö. Ferenc pápa: Beszéd a Keresztény Iskolatestvérek általános káptalanjának résztvevőihez, 2022. május 21.).
Így az iskolának a karizmája, melyet ti a tanítás negyedik fogadalmával vállaltok, amellett, hogy a társadalomnak nyújtott szolgálat és a tevékeny szeretet értékes megnyilvánulása, ma is annak a papi, prófétai és királyi hivatalnak az egyik legszebb és legékesszólóbb konkrét megélése, amelyet a keresztségben mindannyian megkaptunk, amint azt a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai hangsúlyozzák. Így nevelési valóságaitokban a szerzetesek – megszenteltségük által – prófétai módon azt a keresztségből fakadó szolgálatiságot teszik láthatóvá, amely különbségtétel nélkül mindenkit arra sarkall (vö. Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 44), hogy a maga állapotának és feladatainak megfelelően „élő tagként […] hozzájáruljon az Egyház növekedéséhez és folytonos megszentelődéséhez” (uo. 33).
Ezért kívánom, hogy a laszalliánus hivatások száma növekedjen, hogy ösztönözzétek és mozdítsátok elő őket iskoláitokban és azokon kívül, és hogy a nevelés minden más szereplőjével összefogva hozzájáruljanak ahhoz, hogy az iskoláitokba járó fiatalokban az életszentség örömteli és gyümölcsöző útjait ébresszék.
Köszönöm mindazt, amit tesztek! Imádkozom értetek, apostoli áldásomat adom rátok és az egész laszalliánus családra.
(Fordította: Tőzsér Endre)