A legerősebb bizonyosságom Istenről az, amit gyermekként édesanyámtól kaptam: Szeretet az Isten, Isten a Szeretet. Életvezetési útmutató is kapcsolódik hozzá, amit ő is az édesanyjától hallott, és ami generációról generációra belénk ivódott. A nagymamám szavait idézve ez így hangzik: Keveset beszélj másokkal, többet önmagaddal, legtöbbet Isteneddel.
Édesapám vallásossága egészen más jellegű volt. Erősen ragaszkodott a megszokott formákhoz és mindahhoz, amit gyermekként az 1940–50-es években szabályok és parancsolatok módján tanult meg.
Amikor gyermek voltam, titokban kellett tartanunk, hogy hittanórára járunk. Még a legjobb barátnőmnek sem mertem elmondani. Mindketten meglepődtünk, amikor az első hittanórán összetalálkoztunk a templomban. Ez 1976-ban történt… A templom hideg és rideg volt, nem értettem igazán, miről beszél az atya, mi történik a szentmisén, egyre több kérdésem és kételyem lett. A bérmálkozás után elmaradtam a templomból. Magával ragadott az adott kor „szelleme”…
Majd 2001 őszén valaki a kezembe adta Hamvas Béla Scientia Sacra című művét. Nagyon mélyre jutott bennem minden gondolat, amit megfogalmazott, szerettem volna jobban megérteni mindazt, amiről írt, ezért elkezdtem olvasni azokat az ókori műveket, amelyeket ebben a könyvében megemlített, és amihez hozzájutottam egy vidéki kis könyvtárban. Így aztán végül eljutottam a Szentíráshoz. Nem volt útmutatóm, hogy milyen sorrendben „jobb” olvasni a Szentírás könyveit, így hát naiv módon elkezdtem az elejétől a végéig. Végigolvastam, jegyzeteltem, aztán elolvastam még egyszer az elejétől a végéig. A második olvasáskor már más könyvek is a kezembe kerültek, például Walter Kasper Jézus a Krisztus című műve, ami egészen más szintre emelte az érdeklődésemet. Ekkor már gyakran elmentem a fonyódi templomhoz csak úgy… Aztán már a szentmisére is bemerészkedtem. Szerettem volna egyre többet megtudni az Igazságról, a Szeretetről, Istenről és az Egyházról. Tudtam, hogy a kép, ami bennem él, nagyon töredékes, és sok helyen torz. Kerestem a lehetőségét annak, hogy „direkt” módon belekerülhessek abba az áramlatba, ami megnyitja a horizontot előttem, ami szélesre tárja az ismeretek kapuját. Így találtam rá a Sapientiára egy pályaválasztási útmutatóban. Először csak az épületet néztem meg kívülről, vártam, milyen hatással lesz rám; aztán még egyszer visszamentem, és akkor már be is mentem. A tanulmányi osztályon Klári néni nagyon kedvesen elmondta a jelentkezés menetét és a feltételeket.
Egy egészen új világ nyílt meg előttem… Rádöbbentem, hogy az emberek tömegei számára az egyház szinte középkori elképzelések, tévhitek és téves meggyőződések torzóiként van jelen; az Egyház valódi élete, a II. Vatikáni Zsinat szelleme pedig vakfolt. A Sapientia előtt ez nálam is így volt.
Nagyon gazdagító, izgalmas és érdekes évek következtek. Remek tanárokkal, évfolyamtársakkal, iskolatársakkal. Nem tudom, hogy volt-e még egy olyan összetartó, jó csapat a Sapi életében, mint amilyen a miénk volt (remélem, volt és lesz is!). Szerzetesek és világiak együtt, közösen igyekeztünk kihozni mindenből a legjobbat. Nagyon sokat tanultunk együtt, egymástól. Rengeteg közös élmény köt össze bennünket. Még ha az élet másfelé is vitt bennünket, abban biztos vagyok, hogy mindannyiunk lelkében örökre ott maradnak azok az együtt töltött évek, az összetartozás élménye és a Sapientia mint otthon. Ha részletesebben szeretnék erről írni, többkötetes könyvet kellene írnom, mert annyi minden történt, oly sok közös élményben volt részünk, amit nem lehet pár oldalba belesűríteni.
A magánéletemben közben sok megrendítő helyzettel és nehézséggel kellett szembenéznem. 2004-ben, amikor elkezdtem a Sapientiát, a nővérem életveszélyes állapotba került, több hónapon keresztül feküdt intenzív osztályon. Pár év múlva, amire ő túljutott a betegségen, a szüleim lettek betegek. Egyik krízishelyzet a másik után következett, közben hosszú évek teltek el, de a Sapi végig az életem része maradt.
2004-ben kezdtem a hittanár-nevelő tanár és lelkipásztori munkatárs szakot, 2008-ban a hittanár-nevelő család- és gyermekvédő tanár szakot, majd 2014-ben teológus diplomával búcsúztam el a Sapientiától mint hallgató. Azóta szöveggondozóként működök közre a Sapientia egyes kiadványainak előkészítésében, így részesülve a főiskola küldetésében. A Sapientia küldetése így kicsit az én küldetésem is lett.
Abban bizonyos vagyok, hogy az Istennel való különös találkozások élménye, a Sapin töltött idő, az ott szerzett ismeretek segítettek abban, hogy ép lélekkel, ép ésszel tudjak helytállni a legkülönfélébb élethelyzetekben. A Sapientia 2004 óta az életem része, olyan hely, ami mindmáig közösséget, otthont ad nekem, ahol megtalálom a helyem.
A Sapientia fenntartói, rektorai, tanárai és munkatársai mindig is törekedtek arra, hogy a Sapientia korszerű, életszerű képzést adjon azoknak, akik a főiskolán tanulnak. Fontos tényező, hogy a lehetőségekhez mérten, de talán azon is túl, törekedtek arra, hogy az ehhez szükséges feltételeket biztosítsák. Ez így van most is. A gyorsan változó világunkban ez nem kis feladat! Példaértékű a Sapientia könyvtára, mind a könyvállománya, mind az ott dolgozók kedvessége, segítőkészsége. Folyamatosan korszerűsítik az informatikai háttérstruktúrát. A tanulmányi osztály jól szervezett, az ott dolgozó munkatársak segítőkészsége és figyelmessége nagy segítség a hallgatók és az oktatók számára. A képzéseken túl számtalan lehetőséget és programot kínál azok számára, akik egy-egy témában el szeretnének mélyülni. Úgy látom, hogy ez nagyon jó irány! Ezt az irányt kell tartani.
1. Mit jelent vagy jelentett számodra a Sapientiához tartozni?
A Sapientia az a hely, ami mindmáig közösséget, otthont ad nekem, ahol megtalálom a helyemet.
2. Mi a legnagyobb öröm, ami itt ért, és amit megosztanál velünk?
Számomra már nem vakfolt az Egyház, hanem a Szerető Isten közössége itt a földön.
3. Milyen javaslataid lennének a Sapientia jövőjének alakítását illetően?
Úgy látom, amint már erről írtam is, hogy a jelenlegi, csakúgy mint a korábbiak, nagyon jó irány! Ezt az irányt kell tartani. Ez nem kis feladat!
4. Mi a személyes célkitűzésed az elkövetkezendő évekre?
Szeretetben, békességben megélni az életet, soha el nem veszítve a Reményt. Tudjak nevetni, sírni, örülni, élni, majd békességben hazatérni Isten örök szeretetébe.
5. Van-e saját jelmondatod, gondolatod vagy kedvenc idézeted, amelyik elkísér az életben?
Szeretet az Isten, Isten a Szeretet.