A Sapientiára kerülésemet életem csodái között tartom számon. Személyes meghívás révén kerültem ide, melyet a Pszichológia tanszék akkori vezetője kezdeményezett. Sosem felejtem el az élményt, amikor Lukács László, az alapító Rektorunk maga hívott fel telefonon az „állásajánlattal”. S amikor megrendülten rábólintottam, még nem tudtam, hogy az életnek egy hatalmas ajándékára mondtam igent.
A Sapientia számomra nem csupán a jó légkör, az elfogadás, a barátságok és nagy nevetések helyszíne lett, hanem szakmai fejlődésem előmozdítója is. Tanszékvezetőmet, Horváth-Szabó Katalint nem csupán vezetőként, hanem mentorként és szakmai mesteremként is tisztelem a mai napig. Ő az a személy, aki a pszichológia tudományát hiteles és magas szintű szakmaisággal művelte, és a szakmai igényességet úgy követelte meg a beosztottaitól is, hogy közben hatalmas bizalmat szavazott nekünk. Ő tanított meg csapatban dolgozni, és a tanszékünkön azóta is minden feladatot szoros együttműködésben, egymást inspirálva és segítve vállalunk és végzünk. E csapatmunka során a személyes kapcsolódás és barátság is megerősödött a mindenkori oktatóinkkal. Tudjuk, hogy mindenben számíthatunk egymásra.
A pszichológiát azért jó egyházi intézményben oktatni, mert rengeteg párhuzam található Jézus tanítása és a modern kutatások eredményei között; ezek az összefüggések itt megfogalmazhatók, és a hallgatóink megértik őket. Megerősítő élmény a tudomány szemszögéből is rálátni, hogy a kereszténység tanítása az emberről és az emberi boldogságról mennyire hiteles.
A hallgatókkal való interakció a nem hitéleti képzéseinken és tanfolyamainkon is nagy élményt jelent. Rengeteget tanulok a meglátásaikból, közkinccsé tett tapasztalataikból, kérdéseikből.
Tisztelem a hallgatóinkat, nagyon értékes emberek.
Sokan mondják, hogy a Sapientia épületébe belépve szinte a „falakból áradóan” megéreznek egy jó légkört, a „jó itt lenni” élményét. Én hiszek Jézusnak, amikor azt mondja, hogy Ő ott van mindazok lelkében, akik hívják és beengedik őt az életükbe. Mi más okozhatná a Sapientia jó légkörét, mint az ott dolgozó-tanuló emberek lelkében jelen lévő Szentlélek?
Mit jelent vagy jelentett számodra a Sapientiához tartozni?
A Sapientia nem munkahely, hanem közösség és hivatás számomra. Életem nagy ajándéka, hogy e közösség tagja lehetek.
Mi a legnagyobb öröm, ami itt ért és amit megosztanál velünk?
Mindennapos örömöm az, hogy a kollégákkal és hallgatókkal megélt „hétköznapi” interakciók is élményszerűek. Erre csak egy példa, hogy rengeteget beszélgetünk és nevetünk a tanszéki folyosó konyhájában, és úgy kell egymást „kilökdösnünk”, hogy el ne késsünk az óránkról.
Kiemelt élményeim a különböző tanszékekhez tartozó kollégákkal való közös gondolkodás, a közösen vállalt feladatok hihetetlenül gyümölcsöző eredményeihez köthetők. Amikor ketten-hárman leülünk, hogy megbeszéljünk egy szakmai kérdést, biztos lehetek benne, hogy pillanatok alatt rengeteg új összefüggés, meglátás, „heuréka-élmény” lesz a gyümölcse az együtt-gondolkodásnak.
Milyen javaslataid lennének a Sapientia jövőjének alakítását illetően?
Ha megmaradunk a hiteles Krisztus-követés útján, akkor lesz jövőnk.
Mi a személyes célkitűzésed az elkövetkezendő évekre?
Tanszékünkön az oktató és kutatómunkánk elmúlt két évtizedében – a képzéseinkhez illeszkedő – specifikus tudást halmoztunk fel. Jó lenne, ha ezek egy részét publikálni tudnánk, hiánypótló műveket hozva létre pl. valláspszichológiából.
Van-e saját jelmondatod, gondolatod vagy kedvenc idézeted, amelyik elkísér az életben?
Két kedves sor jelent sokat nekem, és mivel nem tudok választani közülük, mindkettőt idézem.
„Lelkem szorosan átölel téged, és a jobbod szilárdan tart engem.” (62. zsoltár, 9.)
„Hogyha golyóznak a gyerekek, az isten köztük ott ténfereg.” (József Attila: Isten)