A csongrád-csanádi Eperjesen születtem, tanyai iskolában tanító pedagógus szülők gyermekeként. Első generációs értelmiségiek voltak mindketten, akik a hatvanas–hetvenes évek légkörében igyekeztek helytállni hivatásukban és családi életükben. Édesapám 1956-os szerepvállalása miatt a pályájuk nem volt mentes a nehézségektől: egy időre félre kellett húzódniuk, így – az azóta már eltűnt – tanyavilág lett az otthonunk.
A hit megélésének első élményei édesanyámhoz és anyai nagymamámhoz kötődnek. A vallásosság a családban csendesen, személyes tanúságtételként volt jelen, nem intézményes keretek között. Katolikusnak tartottam magam, de ez inkább örökölt hovatartozás volt, mint tudatosan megélt hit. Szegedi gimnazista éveim alatt rendszeresen felkerestem Wagner Viktória szociális testvért Kiskundorozsmán. Csendes jelenléte, figyelme és egyszerűsége formált – szavakkal és példával. Ennek ellenére akkoriban még nem beszélhetnék saját rendszeres szentségi életről.
Érettségi után nem vettek fel az egyetemre. A jogi pálya érdekelt, több helyre jelentkeztem, sikertelenül. Így fizikai munkás lettem a vízügynél, egy Tisza menti szivattyútelepen dolgoztam. Ez az év életem egyik legszebb időszaka lett. A munka, a természet közelsége és az a családias légkör, amely körülvett, egyértelművé tette bennem az igényt az Istennel való szorosabb kapcsolatra.
Ez az érlelődés Miskolcon teljesedett ki, ahol a műszaki egyetem gépészmérnöki karán folytattam tanulmányaimat. Itt kezdtem el rendszeresen szentmisére járni – immár saját elhatározásból. Egy szakmai gyakorlat során folytatott beszélgetések döbbentettek rá arra, milyen keveset tudok valójában arról, amiben hiszek. Ez indított arra, hogy tudatosan keressek egy egyetemistáknak szóló közösséget. A miskolci minorita templomban találtam rá erre. Rövid idő alatt hatvan-hetven fős fiatal társaság vett körül. Színdarabokat játszottunk, időseket látogattunk, közösségi programokat szerveztünk. Az egyetem utolsó éveiben már inkább ez a közeg határozta meg az életemet; ekkor vált a hit valóban személyesen megélt valósággá számomra.
A szerzetesség gondolata ekkor már ott volt a levegőben. Ferences ismerősök, a rendbe belépő évfolyamtárs, Szent Ferenc alakja – mindez lassan bennem is kijelölt egy új irányt. A diploma után két évvel, 1987-ben jelentkeztem a ferences rendbe.
A teológiai évek alatt egyre inkább az egyházjog kezdett foglalkoztatni. Erdő Péter tanított bennünket a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen; világos gondolkodása és szakmai igényessége nagy hatással volt rám. Egy konkrét ügy kapcsán mélyebben beleástam magam egy jogi kérdésbe, ebből született később a teológiai licenciadolgozatom is.
Elöljáróm javaslatára 1997-ben Rómába kerültem kánonjogból doktorálni. Nem volt könnyű az indulás: harmincas éveim közepén, szerény olasz nyelvtudással érkeztem az Örök Városba. De az ott töltött négy és fél év szakmailag és emberileg is meghatározó lett. Nemcsak a jogi tudásom mélyült el, hanem megtapasztaltam az Egyház egyetemességét, és egy másik kultúra gondolkodásmódját is.
2002-ben tértem haza, és szinte azonnal bekapcsolódtam a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola munkájába. A kezdeti évek a lelkesedés időszaka voltak a frissen visszakapott épületben. Tanítani kezdtem egyházjogot, és hamar kiderült, hogy – talán éppen a családi hátterem miatt – a pedagógusi szerep nem idegen tőlem.
A papi szolgálatban több terület is közel áll hozzám, de különösen a gyóntatás vonzott – és vonz mind a mai napig. Abban a csendes találkozásban, ahol valaki Isten irgalmára bízza az életét, mindig valami lényeges történik.
A Sapientia életében fontos időszak volt az esti tagozatos hittanári képzés felfutása a kétezres évek elején. Sok elkötelezett, vallásos ember érkezett, akik egyetemi szintű pedagógiai végzettséget szerettek volna szerezni. Ők nemcsak diplomát kerestek, hanem lelki közösséget is. Az ő igényükből született meg például a rendszeres szentmise bevezetése. Ez nem adminisztratív döntés volt, hanem válasz egy valós belső igényre. Az idők azóta változtak, de a lelki dimenziót ma is a főiskola élete egyik legfontosabb részének tartom.
Rektori szolgálatom idején elsődleges feladatomnak a szerzetesrendek közötti együttműködés megerősítését tekintettem a főiskolán. Ehhez társultak kisebb, mégis jelképes lépések – az arculat kialakítása, padok elhelyezése az aulában, a közösségi terek formálása. Voltak nehézségek is – személyi változások, lassan induló kapcsolatok, feszültségek –, de ezek minden vezetői időszak természetes velejárói.
Amit hiányként éltem meg – és bizonyos értelemben ma is annak érzek –, az a tantestület egységességének hiányai. Jó lett volna, ha többen tudnak a főiskolán tartósabban, akár részmunkaidőben jelen lenni, mert egy erősebb, stabilabb mag köré könnyebb közös gondolkodást és kezdeményezéseket építeni. Ez nem pusztán szerzetesi kérdés: a világi oktatók jelenléte és elkötelezettsége ugyanilyen meghatározó, és sokat köszönhetünk azoknak, akik hosszú távon velünk maradnak. Meggyőződésem, hogy a Sapientia a magyar szerzetesség számára még inkább lehetne találkozási és összefogó pont. Voltak időszakok, amikor ez természetesebben működött, máskor kevésbé. Inkább lehetőségként tekintek erre: a főiskola a jövőben is betöltheti azt a szerepet, hogy a magyar szerzetesség egyik szellemi és lelki találkozási pontja legyen – olyan térként, ahol szerzetesek és világiak együtt gondolkodnak.
Ha visszatekintek, azt látom: az út nem egyenes vonal volt. Tanyavilágból indult, műszaki egyetemen folytatódott, szerzetesi közösségen és római tanulmányokon át vezetett, majd vissza a tanításhoz és szolgálathoz. A hivatás nem egyik napról a másikra lett egyértelmű, hanem lassan, találkozások és felismerések által érlelődött. Hatvanöt éves leszek. Az elkövetkezendő évekre egy nagy, látványos tervem van: szeretnék szépen megöregedni.
Régóta elkísér János evangéliumának mondata: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Fiatalon kaptam ajándékba, és azóta is kulcsmondat számomra.
És van egy másik, egyszerűbb tapasztalati igazság is: a Jóisten görbe vonalakkal is tud egyenesen írni.
Talán, ha végignézek az eddigi utamon, ennél tömörebben nem is lehetne összefoglalni.
Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír