XIV. Leó pápa katekézise
Május 28-án délelőtt a Szentatya a Szent Péter téren tartotta az általános kihallgatást, melynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatot. Olasz nyelvű mai beszédének témája: A szamaritánus. „Arra vitt az útja, amikor meglátta, megesett rajta a szíve” (Lk 10,33b).
A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, üdvözölte a jelen lévő híveket, felhívást intézett az ukrajnai békéért, és tűzszünetre szólított fel a Gázai övezetben. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és apostoli áldással zárult.
Kedves testvéreim!
Folytatjuk elmélkedésünket az evangélium példabeszédeiről, melyek lehetőséget adnak arra, hogy változtassunk látásmódunkon és megnyíljunk a reményre. A reménytelenség néha abból fakad, hogy merev és zárt a látásmódunk, a példabeszédek viszont segítenek abban, hogy más szemszögből nézzük a dolgokat.
Ma egy jól képzett szakemberről, egy törvénytudóról szeretnék beszélni nektek, akinek azonban változtatnia kell a szemléletén, mert önmagára figyel, és nem vesz tudomást másokról (vö. Lk 10,25–37). Arról faggatja ugyanis Jézust, hogy miként „örökölheti” az örök életet: olyan kifejezést használ, amely arra utal, hogy az örök életre megkérdőjelezhetetlen jogot formál.
De kérdése mögött talán éppen figyelem iránti igény húzódik meg: az egyetlen szó, amelyről magyarázatot kér Jézustól, a „felebarát” kifejezés, mely szó szerint azt az embert jelenti, aki közel van.
Ezért Jézus elmond egy példázatot, mely utat nyit a kérdés átalakításához, ahhoz, hogy a „Ki szeret engem?” kérdéstől eljusson a „Ki szeretett? kérdésig. Az első egy éretlen kérdés, a második a felnőtt ember kérdése, aki megértette élete értelmét. Az első kérdést akkor mondjuk ki, amikor sarokba húzódunk és várakozunk, a második kérdés viszont arra késztet, hogy útnak induljunk.
A Jézus által elmondott példabeszéd helyszíne ugyanis éppen egy út, egy nehezen járható út, akárcsak az élet. Ezen az úton egy olyan ember jár, aki Jeruzsálemből, a hegyre épült városból halad lefelé Jerikóba, a tengerszint alatti városba. Ez a kép már előrevetíti, ami történhet: az történik ugyanis, hogy a férfit megtámadják, megverik, kirabolják és félholtan magára hagyják. Akkor él át ilyet az ember, amikor az élethelyzetek, az emberek – néha még azok is, akikben megbíztunk – mindent elvesznek tőlünk, és otthagynak az út közepén.
Csakhogy az élet találkozásokból áll, s ezekben a találkozásokban kiderül, kik is vagyunk. Ott vagyunk a másik előtt, a kiszolgáltatottsága és a gyengesége előtt, és eldönthetjük, mit teszünk: gondjainkba vesszük, vagy úgy teszünk, mintha semmi közünk sem lenne hozzá. Egy pap és egy levita ugyanazon az úton halad lefelé. Olyan emberek ők, akik a jeruzsálemi templomban teljesítenek szolgálatot, akik a szent térben laknak. Mégis, az istentisztelet bemutatása nem vezet automatikusan ahhoz, hogy együttérzők legyünk. Az együttérzés ugyanis mielőtt vallás kérdése lenne, emberség kérdése! Mielőtt hívők lennénk, emberségesnek kell lennünk.
Elképzelhetjük, hogy az a pap és az a levita, miután hosszan tartózkodtak Jeruzsálemben, sietnek hazafelé. Éppen az életünkben olyannyira jelen lévő sietség az, ami sok esetben megakadályozza, hogy együttérzők legyünk. Aki azt gondolja, hogy a saját útjának elsőbbséget kell élveznie, az nem képes arra, hogy megálljon a másikért.
De jön itt valaki, aki ténylegesen képes megállni: egy szamaritánus, aki tehát egy megvetett néphez tartozik (vö. 2Kir 17). Az ő esetében a szöveg nem említi meg az irányt, csak annyit mond, hogy úton volt. A vallásosság itt nem számít. Ez a szamaritánus egyszerűen azért áll meg, mert egy segítségre szoruló másik ember előtt álló ember.
Az együttérzés konkrét gesztusokon keresztül fejeződik ki. Lukács evangélista kitér a szamaritánus cselekedeteire, akit mi „irgalmasnak” nevezünk, de aki a szövegben egyszerűen csak egy ember: a szamaritánus közel megy a sérülthöz, mert ha segíteni akarsz valakin, nem gondolhatod, hogy távol maradhatsz, be kell vonódnod, be kell szennyezned magad, talán még meg is kell fertőződnöd; bekötözi a sebeit, miután olajjal és borral megtisztította; felteszi hátasállatára, vagyis magára vállalja, mert akkor segítesz igazán, ha hajlandó vagy átérezni a másik ember fájdalmának súlyát; elviszi egy szállásra, ahol pénzt, „két dénárt” költ rá, többé-kevésbé kétnapi munka árát; és vállalja, hogy visszatér, és ha kell, fizet még, mert a másik nem egy átadandó csomag, hanem valaki, akiről gondoskodni kell.
Kedves testvéreim, mikor leszünk mi is képesek megállni utunkon és együttérzők lenni? Akkor, amikor felismerjük, hogy az a sebesült ember az úton mindannyiunkat képvisel. És akkor az arra való emlékezés, hogy Jézus hányszor állt meg gondoskodni rólunk, még inkább képessé tesz bennünket az együttérzésre.
Imádkozzunk hát, hogy növekedjünk emberségben, hogy kapcsolataink igazabbak és együttérzésben gazdagabbak legyenek! Kérjük Krisztus szívétől annak kegyelmét, hogy egyre inkább az őt eltöltő érzelmek legyenek bennünk is!
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Ezekben a napokban gyakran gondolok az ukrán népre, melyet újabb, a civilek és az infrastruktúra elleni súlyos támadások értek. Szeretnélek biztosítani benneteket, hogy közel állok hozzájuk, és imádkozom az összes áldozatért, különösen a gyermekekért és a családokért. Ismételten nyomatékos felhívást intézek annak érdekében, hogy állítsák meg a háborút és támogassanak minden párbeszédre és békére irányuló kezdeményezést. Kérek mindenkit, hogy csatlakozzon imáinkhoz a békéért Ukrajnában és mindenütt, ahol az emberek háborútól szenvednek.
A Gázai övezetből egyre hangosabban emelkedik az Égig a gyermekeik élettelen testét magukhoz szorító anyák és apák sírása, akik folyamatosan kénytelenek máshová költözni, hogy némi élelmet találjanak és biztonságosabb menedéket keressenek a bombázások elől. Megismétlem a vezetőkhöz intézett felhívásomat: tartsanak tűzszünetet, engedjék szabadon az összes túszt, teljesen tartsák tiszteletben a humanitárius jogot!
Mária, Béke Királynője, könyörögj érettünk!
(Fordította: Tőzsér Endre)