A Sapientia megalapításának 25 éves évfordulója alkalmából A mi arcaink rovatban az iskola régebbi és újabb „arcai” mesélnek nekünk önmagukról, hitükről, a Sapientiához fűződő emlékeikről és érzéseikről. Ez alkalommal Rőder Tamásné Judit, a Családteológiai Intézet munkatársa, a Sapientia alumnireferense írását olvashatják.
Budapesten születtem 1951-ben, és azóta is ugyanazon a környéken élek. Kéthetes koromban keresztelt Nyíri Tamás – akkor még nem professzor –, aki nagybátyám osztálytársa és jó barátja volt.
Családunk jelmondata lehetett volna: „Túlélni” – illetve: „soha sehol senkinek”. Nagyapám 10 évig volt a Gulagon, édesapám fizetéséből a szűk családon kívül két nagymamámat is el kellett tartani. A szülői házból vallásos értékrendet, stílust, erkölcsi tartást, szellemi igényességet, hűséget és sok-sok humort hoztam magammal.
Általános iskolai éveim alatt még volt hittanoktatás az iskolában, a hitoktató atyák és kedvesnővérek sűrűn váltották egymást. Remek tanítók voltak: az életre készítettek fel bennünket az őskeresztény vértanúk történeteivel, és a rejtett imádság módjaival (nagy keresztvetés helyett hüvelykujjunkkal kis keresztet rajzoljunk a szívünk fölé az iskolai menzán étkezés előtt és után).
Izgalmas napokat szereztem a második osztályos tanító néninek és, persze, szüleimnek, amikor 1959 nagypéntek délután 3 órakor a nagyszünetben a hittanosokat letérdeltettem a dobogóra imádkozni…
Így kezdődött. 15 éves koromban alakult a Felső-Krisztinavárosi Plébánián egy modern hangvételű zenét játszó ének- és zenekar. A műveket a kórus tagjai írták, évente 1-2 előadást engedélyeztek. Minden „beat-mise” alkalom előtt felmentünk Esztergomba, ahol személyesen kellett a hozzájárulást kérni. Mi ezt akkor jópofa kirándulásként fogtuk fel – ma már tudom, hogy azért nem volt egészen veszélytelen vállalkozás.
Tanulmányaim befejezése után, 1974-ben kötöttem házasságot. Három gyerekünk született. Nemsokára új helyre költöztünk, a Zugligeti Szent Család Plébánia területére. Lakásunk szinte pontosan két plébánia között volt, így jártunk Pasarétre és Zugligetre is szentmisére.
1992-ben láttam az Új Ember hirdetésében, hogy a Ward Mária Hitoktatóképző újraindul. Elsők között jelentkeztem, hiszen régóta foglalkoztam gyerekekkel, vittem csoportokat hittantáborba, szerveztem szabadidős programokat, lelki napokat.
A hároméves tanfolyam elvégzése után taníthattam hittant: általános iskolákban és plébániákon is.
A Sapientia indulásakor Lukács László levélben kereste meg a 4,5 átlag felett végzett wardosokat, felajánlva a kiegészítő képzést, hogy főiskolai diplomát kaphassunk. Négy szemeszter után, 2002-ben végeztem. Mindig nagy szeretettel emlékszem tanárainkra: a Ward Mária Hitoktatóképzőn Török József egyháztörténész fantasztikus óráira, a biblikumot Gaál Endre, a dogmatikát Gál Ferenc, a kánonjogot és a morálist Tuba Iván, a fundamentális teológiát Lukács László tanította.
A Sapientián a már megismert professzorok helyett vagy mellett új oktatók előadásaira jártunk:
Székely János tanította a biblikumot, Papp Tamás a pedagógiát, Szalay Mária a pszichológiát, Lukács László a dogmatikát, Tuba Iván a morálist.
Igen aktív évek következtek: a Pasaréti Ferences Alapítvány igazgatói munkája mellett jártam óraadóként tanítani a Deutsche Schule-ba, Zugligetre, Pasarétre, a Tamási Áron Általános Iskolába.
2008-ban újra levelet kaptunk a Főiskolától: be lehet iratkozni az egyéves MA-képzésre. A „lifelong learning” szellemében kezdtem újra a tanulmányokat – ezúttal a megújult, csodaszép épületben a Piarista közben. Ismerős és ismeretlen is volt egyszerre minden: a régebbi tanárokkal örömmel találkoztunk. Számunkra, akik régen végeztek, az új, fiatal oktatók, a Neptun-rendszer és a korszerű tantermek az újdonság varázsával hatottak.
2009. július 4-én volt a diplomaosztás, és július 6-án született meg az első unokám.
Dr. Orosz Lóránt rektor atya azon a nyáron hívott dolgozni a Főiskolára.
Munkaköreim az évek (évtizedek) során így alakultak: karrieriroda, Öregdiák Szövetség ügyeinek intézése, később a Családteológiai Intézet munkájának segítése, pályázatok, alapítványi ügyek.
Amikor tavaly a 25 éves évfordulóra készültünk, nagy örömmel terveztem és szerveztem a „25 év – 25 kép” című kiállítást. Amíg a fényképeket válogattam, némi meghatottsággal szemléltem a főiskola régi és új tanárait, hallgatóit, az emlékezetes előadások, különféle találkozók, közösségi programok, kulturális rendezvények fotóit.
Hálás vagyok az Úrnak, hogy részese lehettem a főiskolai életnek. Köszönettel tartozom tanáraimnak, munkatársaimnak. Igaz barátokra leltem ezek között a falak között.
Puszta Sándor versével búcsúzom:
„Te voltál mindig, minden
életem első és utolsó sora.
Az első lépés,
a legvégső távlat:
az első és utolsó vacsora.
Az utolsó előtti is Te légy.”