A családi háttér: voltak-e a családban vallásos élményei, tapasztalatai?
Alapvetően vallásos családban nőttem fel, tartást és identitást adó székely környezetben. A szüleimtől örököltem az igazság szeretetét, a valóság mélyebb megértésének a vágyát. Amint megtanultam olvasni, állandóan olvastam, néha tanulás helyett is, és ez nemcsak a szépirodalomhoz vitt közel, hanem a keresztény üdvtörténet nagyjaihoz is. Bérmálkozásomkor találkoztam életet megváltoztatóan az élő Istennel, és nagyon hamar a szoros barátságával ajándékozott meg. Nagyon valóságos és élő volt számomra a jelenléte, szinte minden kívánságomat teljesítette, együtt dolgozhattam vele és teljesíthettem kéréseit. Olyan szeretve éreztem magam, mint ahogyan csak a végtelen és tökéletes Szeretet tud magával ragadni. Tizenöt éves lehettem, amikor ráébredtem, hogy ezt a szeretetet, amellyel az Isten folyamatosan elhalmoz engem, csak úgy lehet méltón viszonozni, ha én is mindenemet neki adom. Ekkor döntöttem a szerzetesi hivatás mellett, bár a domonkosságra találásom még néhány röpke évet váratott magára, hiszen 19 éves koromban léptem be a Domonkos Nővérek Kongregációjába. Annak a vágya érlelte ki bennem ezt a döntést, hogy beszéljek másoknak arról a fantasztikusan csodálatos Istenről, aki életem része lett. Meg akartam osztani a talált kincset mindazokkal, akik nem hittek benne, vagy nem tudták, hogy milyen jó a barátjának lenni. Talán ezek a vágyak vezettek arra, hogy mindenben Őt keressem, és Benne szemléljem és értelmezzem a valóságot. Ez vezetett az irodalom szeretetére, mely tanított a sorok és a felszín mögé látni, és később a filozófia szeretetére is, melyet útnak láttam arra, hogy nem hívőket is elvezessek az értelmes hit küszöbéig, és az Istennel való találkozásig.
Pozitív példák az istenkeresés útján
Mivel az Isten nagyon fiatalon megszólított és belopta magát a szívembe, az istenkeresésem már az Ő jelenlétében bontakozott ki, abban a szomjúságban, hogy egyre többet ismerjek meg belőle – sosem tud annyit adni magából, hogy azzal telítődni tudjunk. Úgy éltem meg, hogy az Ő jelenléte bennem felnyitotta szememet egy bennem levő végtelenre is, melyet egyedül Ő tud betölteni. Számomra az Isten egyre mélyebben fontos, nemcsak része az életemnek, hanem egyre mélyebb alapja, elengedhetetlen pillére, társam, vezetőm, vigaszom, bátorítóm és erőm… Nincsenek is elégséges szavak ahhoz, hogy leírjam mindazt, amit az évek során Ő jelentett és jelent nekem. Ahogy telnek szerzetesi életem évtizedei, úgy tapasztalom meg, hogy egyre nagyobb teret foglal le bennem Magának. Az egyik legnagyobb vágyam a vele való egységnek az örömét, az Ő jelenlétének bizonyosságát megosztani másokkal, hogy ők is megtapasztalhassák ezt, mert nincs ennél nagyobb és igazabb Szeretet.
Mikor és hol hallott először a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskoláról? Mi indította arra, hogy csatlakozzon a főiskola közösségéhez?
A Sapientia a harmadik felsőoktatási intézmény, amelyben tanítok, immár tizenöt éve. Nekünk, szerzeteseknek, viszonylag könnyű dolgunk van, amikor azt kérdezik, hogy kerültünk valahová: a válasz mindig az, hogy oda helyezett bennünket az elöljáró. Így kerültem én is a hódmezővásárhelyi konventből és a szegedi tanításból budakeszi rendházunkba, és a Sapientiára. Nem volt számomra kérdés, hogy továbbra is tanítani szeretném a szisztematikus filozófiát, hogy számomra ez egy lehetőség, hogy az Istenhez vezessek másokat. Többeket ismertem már akkor a Sapientia tanári karából, vezetőségéből, részben még a római tanulmányaim idejéből. Így szinte természetes volt, hogy csatlakozom az akkor már itt tanító rendtestvéreimhez. A Sapientia akkori rektora, Orosz Lóránt OFM testvér örömmel fogadott, körbevitt a tanszékeken, bemutatott a munkatársaknak; a Filozófia tanszéken befogadásra és nagyon kollegiális közegre találtam. Mindenki készséges és segítőkész volt, és szinte azonnal itthon éreztem magam. Olyan kollégákkal dolgozhatok együtt, akikkel valóban a krisztusi értékrend szerint egy irányba tekintünk.
Munkája/tanulmányai során milyen örömökben, megható pillanatokban volt része?
Nagyon szerettem a filozófiát tanulni, Rómában a Pápai Gergely Egyetemen a filozófiai kar mindhárom ciklusán nagyon jó tanáraim voltak, nagy szomjúságot nyitottak bennem a filozófiára, a megérteni vágyásra. Nekik is köszönhetem, hogy nagyon szeretek tanítani. Szeretem felszítani a gondolkodás lángját azok elméjében, akik egy-egy tárgy erejéig rám bízzák magukat. Szeretek interaktív órákat tartani, együtt gondolkodni, kérdésről kérdésre együtt keresni válaszokat, eljutni fontos felismerésekig. Szeretem, ha úgy megyünk ki a teremből, hogy milyen jó volt ezekről a kérdésekről beszélgetni, és milyen jó lenne többet tudni minderről. Természetesen ez nem adatik meg minden alkalommal, és nem is minden hallgatót sikerül ide bevonzani, de az nagy öröm, amikor azt élem meg egy-egy órán, hogy együtt mozdulunk a hallgatókkal, hogy elkezdenek ébredezni a kérdéseik. Ilyenkor nagyon jó beszélgetéseink alakulnak. Keresztényként nem elégedhetünk meg azzal, hogy a hitünk tanítását „csak úgy” elfogadjuk, törekednünk kell megérteni, hogy az Egyház mit miért tanít úgy, ahogyan. Hogy amit hiszünk, az nem mond ellent az értelemnek, rációnak. A filozófia nagyon jó közege tud lenni annak, hogy az értelmünk eljusson Isten létének megismerésére, egyfajta intellektuális bizonyosságra arról, hogy a létet ajándékba kaptuk tőle, hogy nem a vak véletlen produktuma vagyunk, hanem Valaki akarta és akarja, hogy legyünk, és hogy személyes kapcsolatra hív bennünket önmagával. Ezzel a filozófia eljut egy kapuhoz, amely a Transzcendens, Abszolút, Örök Szeretetre nyílik, akit mi Istennek nevezünk, ám a kapu túloldalán, ha merünk átlépni rajta, már a teológia van. A filozófia itt átadja a helyet a teológiának, mert szeretni azt tudjuk, akit egyre jobban ismerünk, mint ahogy megismerni is azt tudjuk mélyebben, akit igazán szeretünk – a filozófia átengedi a teológiának azt, hogy mélyebb ismeretre vezessen az Istenről, aki kinyilatkoztatta magát nekünk. Ez az az út, amelyre magam is szeretném rávezetni a hallgatókat a Sapientián.
Mit jelent vagy jelentett az Ön számára a Sapientiához tartozni?
Az a reményem, hogy a Sapientia lelki szempontból mindig olyan marad, amilyennek ideérkezésemkor megtapasztaltam: egy olyan szakmai, akadémiai környezetet, amelyet nem az egymásra taposás révén való előrehaladás ambíciója motivál, hanem az örömhír átadása, az élő Istennel való találkozás facilitálása, a hittartalom megértésének segítése. Kollégákat, akikkel lehet együtt gondolkodni, akkor is, ha nem mindenben értünk feltétlenül egyet. Olyan tanár-diák kapcsolatokat, melyek a tanítás mellett életvezetési segítésre is nyitottak hallgatóink felé. Igyekszünk többet adni, mint pusztán tudást – szemléletmódot, világlátást, mélyebb megértést, hit és ész egységét, keresztény tartást, és erényekre nevelést is.
Van-e saját jelmondata, gondolata vagy kedvenc idézete, amelyik elkíséri az életben?
Hosszú ideje tanári jelmondatom és ars poeticám egy Plutarkhosz-idézet: „Az emberi elme nem megtöltendő edény, hanem felszítandó tűz.” Ez vezet a tanításban, ezt keresem fiatalokkal és felnőttekkel beszélgetve, ez az, amit továbbadni szeretnék – ahogy változik a társadalom és benne a felnövekvő generációk, ez egyre nagyobb kihívásnak bizonyul, de ez talán még jobban motivál, hogy ne adjam fel. Kevés olyan öröm van, mint a kitartóan küzdő gondolkodás gyümölcse, a megértés intellektuális öröme.
Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír