Jászberényből indul az utam. Egy olyan családból származom, ahol a hit elsősorban nem a szüleim nemzedékében volt meghatározó, hanem inkább az apai nagyszüleim életében élt elevenen. A nagymamám és a nagypapám vittek templomba, általuk kerültem kapcsolatba a ministrálással is. Náluk a vallásosság a mindennapok természetes része volt – nem különálló, hanem az életet átszövő valóság.
A szüleim generációjában ez a folytonosság már kevésbé volt jelen. Így az én választásom bizonyos értelemben újrakezdés is lett: egy személyes döntés, amely nem egyszerűen örökség, hanem tudatos elköteleződés. A családom elfogadja ezt az utat, még ha sokszor nehéz is számukra elképzelni, mit jelent a szerzetesi élet. Idővel azonban egyre inkább megnyíltak felé, és ma már van kapcsolódásuk ehhez a világhoz.
A hivatásom felé vezető út nem volt egyenes. Gimnazistaként kerültem Pannonhalmára, ahol először tapasztaltam meg közelről a szerzetesi közösséget. Ez mélyen megérintett, mégsem döntöttem azonnal. Fontos volt számomra, hogy ne egyik burokból lépjek át egy másikba: szerettem volna világot látni, egyetemista lenni, megtapasztalni más életformákat is.
Így kezdődött egy hatéves egyetemi időszak Budapesten. Szociológiát, történelmet és filozófiát tanultam – három olyan területet, amelyek máig meghatározzák a gondolkodásomat. Nem a megélhetés, hanem az érdeklődés vezetett. Megvolt az a szabadságom, hogy azt tanulhattam, ami valóban foglalkoztatott. A szociológia rendszerszemlélete, a történelem időtávja és a filozófia mélyebbre ásó kérdései mind beépültek abba, ahogyan ma a világra és az Egyházra tekintek.
Ezzel párhuzamosan egy másik, talán még fontosabb folyamat zajlott bennem: az önismeret és az Isten-keresés útja. Ebben az időszakban a Sapientián működő hivatástisztázó műhely – az „Iránytű” – is fontos kapaszkodót adott számomra. Meghatározóak voltak az ignáci lelkigyakorlatok és azok a tapasztalatok – elsősorban az Útkeresés Éve elnevezésű önismereti és spirituális program jóvoltából –, amelyek által lassan világossá vált számomra, hogy a hivatás nem kívülről érkezik, hanem belülről formálódik. Egy ponton egészen egyszerűen így fogalmazódott meg ez bennem: mindenekelőtt meg kellene tanulnom imádkozni. Tehát nem egyetlen pillanatban született meg a döntés, hanem egy intenzív folyamat végén, amikor végül igent mondtam arra, hogy belépjek a bencés közösségbe.
A pannonhalmi évek új szakaszt nyitottak az életemben. A közösség, az imádság és a renden belüli életritmus egyszerre adott keretet és mélységet. 2016-os beköltözésemtől számítva egy hatéves képzési idő után tettem örökfogadalmat 2022 augusztusában.
Közben a tanulás is folytatódott. A teológiában különösen a szinodalitás kérdése kezdett foglalkoztatni: hogyan érthető meg az Egyház közösségi természete a II. Vatikáni Zsinat tanítása és e tanítás befogadásának a fényében. A doktori munkámban is ezt a kérdést vizsgálom, különösen a Szentlélek szerepét és a liturgia összefüggéseit kutatom, de rendkívül érdekel a szinodális vízió latin-amerikai megvalósulása is a zsinat óta eltelt hatvan esztendőben.
Rómában töltött időm különösen fontos állomása volt a képzési utamnak. Egyszerre volt kihívás és ajándék: kilépni a megszokott keretek közül, és közben egy tágabb egyházi valóságba belehelyezkedni. Sokszor éltem meg azt, hogy tanulom az Egyház „nyelvét” egy másik kultúrában, és közben magamat is egyre jobban megértem.
A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolával még egyetemistaként kerültem kapcsolatba, később pedig a képzésem meghatározó helyszíne lett. Hallgatóként azt tapasztaltam meg, hogy itt a teológia nem pusztán tananyag, hanem közös út. Kérdések, párbeszéd és együtt gondolkodás tere. Különösen erős élmény volt számomra, amikor különböző területek oktatói együtt tanítottak egy témát – és megmutatták, hogy a különböző nézőpontok nem gyengítik, hanem gazdagítják az igazság keresését.
Ma már oktatóként én is ennek a közös útnak vagyok a részese. A tanítást nem egyszerűen tudásátadásnak élem meg, hanem kísérésnek: annak a lehetőségnek, hogy a hallgatók saját kérdéseikkel találkozzanak. Különösen fontosak számomra azok a pillanatok, amikor egy-egy beszélgetés során látom, hogy valami megmozdul bennük – amikor a tanulás valódi belső folyamattá válik.
A közösség élménye végigkíséri az egész életemet. Nemcsak szerzetesi értelemben, hanem emberi kapcsolatokban is: barátságokban, közös élményekben, egymást formáló találkozásokban. Számomra a Sapientia – ahogyan minden más szolgálati helye az életemnek – nem egyszerűen intézmény, hanem közösség, ahol együtt lehet formálódni.
A szolgálatom ma több irányban bontakozik ki. Tanítok, lelki kísérést végzek, és fiatalokkal foglalkozom. Különösen erős élmény számomra a kamaszokkal való munka: azok a helyzetek, amikor bizalommal fordulnak hozzám, amikor megosztják kérdéseiket vagy nehézségeiket. Ezekben a találkozásokban mindig újra felismerem, hogy valójában az a legfontosabb, hogy emberi életekkel foglalkozzak, és a velük együtt járásban teljes valómban jelen legyek. A szolgálatomban sokszor azt is megélem, hogy mivel nem vagyok pap, bizonyos feladatokat nem tudok egyedül ellátni. Ez azonban nem hiányként jelenik meg számomra, hanem éppen az együttműködés tapasztalatává válik: a másokra utaltság így a hivatásom egyik fontos alappillére.
A következő években a legfontosabb feladatom, hogy a doktori disszertációt befejezzem, és hogy tovább mélyüljek abban, amit most végzek: az oktatásban, a közösségi életben és az emberi kapcsolatokban.
A 26. zsoltár egyik mondata különösen közel áll hozzám: „Szeretem, Uram, házad szentélyét és a sátrat, ahol dicsőséged lakik.” Ez a „ház” számomra egyszerre konkrét és tágas: Pannonhalma, a közösség, a Szent Márton Bazilika, mindennapi imádságom tere – és mindazok a helyek, ahol a közösségem szolgálattal bíz meg.
Ha visszatekintek az eddigi utamra, azt látom, hogy nem egyetlen döntés formálta, hanem sok apró igen. Nem egy előre kijelölt pálya volt, hanem egy lassan kibontakozó válasz. És talán éppen ez adja az egységét: az a keresés, amely végül hivatássá érett.