Ha a Sapientiát egy szóval kellene jellemeznem, akkor ez a szó számomra: hivatásformáló.
Rendszeresen előfordul, hogy amikor a hétköznapi beszélgetések során megemlítem, hogy teológiát tanulok a Sapientián, meglepett arc néz vissza rám. Pedig mi sem természetesebb annál, hogy az ember el akar mélyülni abban, ami alapjaiban határozza meg a hétköznapjait és az életét. „Bölcsőkeresztényként” számomra már egy ideje egyértelmű volt az elmélyülés fontossága, de eredetileg nem a Sapientiához vezető úton indultam el: a bennem folyamatosan növekedő természetes kíváncsiság hatására és az akkori barátnőm invitálására elkezdtem bibliaórára járni. Ezek a bibliaórák rendre felemelőek és lelkesítőek voltak. Minden alkalommal tanultunk valami újat: egy összefüggést bibliai szereplők között vagy egy képet, amely segít megérteni az Isten Igéjét. Mindemellett azonban szépen lassan figyelmeztető jeleket vettem észre: a barátnőm egyre kevésbé akart részt venni az egyházi eseményeken, többé nem járt misére, és az Egyházra hivatkozva még az unokaöcsém keresztelőjére sem volt hajlandó eljönni. Egyre negatívabb egyházkép alakult ki benne, amellyel nem tudtam azonosulni. Ennek fényében – mérnöki diplomámhoz híven – elkezdtem latolgatni a lehetőségeket, és alaposabban megvizsgálni ezeknek a bibliaóráknak a hátterét, amelyeken a barátnőm akkor már nálam „előrébb” járt.
Ebben a vizsgálódási folyamatban nagy segítségemre volt egy személyes beszélgetés Fábry Kornél püspök atyával: az ifjúsági bizottság tanulmányi napjain vettem részt, így alkalmam volt a vacsora során komolyabban beszélni vele a témáról. Kornél atya egy hasonlatot mondott el: ha egy szalvétát háromszögbe hajtunk, majd kihajtogatjuk, két oldalról a középre tartó átlókat kapunk. A szalvéta bal széle a bűn következtében az ember és Isten közé került kezdeti távolságot jelképezi. A bal oldali átló (kinyilatkoztatás) és az alsó vízszintes él (emberiség) a próféták és a hagyomány továbbadása révén fokozatosan közelednek egymáshoz, és középen, Jézus eljövetelénél találkoznak. Hogy azután a kettő ismét el ne távolodjon egymástól, Jézus elküldte a Szentlelket, aki az Egyházon keresztül megtartja az embereket az igaz hitben. A hasonlatot az alábbi ábra szemlélteti.
Ennek a hasonlatnak a nyomán aztán szépen lassan építkezni tudtam: gyűlni kezdtek az érvek a bibliaórákkal és az azokat szervező közösséggel szemben. A vizsgálódási folyamat oda vezetett, hogy egy alkalommal „ultimátumot” kaptam. Egy hétfő estére egyszerre két helyre voltam hivatalos: a bevezető alkalmak utáni első rendes bibliaórára, illetve egy zsidó széderestre, egy távoli rokonom meghívására. Tisztában voltam a választás súlyával, és hosszú mérlegelés után a zsidó széderest mellett döntöttem. A széderest óriási élmény volt, mivel megtapasztalhattam az utolsó vacsora rituális elemeit első kézből, olyan formában és nyelven, ahogy Jézus idejében is zajlott. A döntésemnek azonban megvolt a következménye. A barátnőmmel egyre távolabb kerültünk egymástól, majd néhány héttel később végleg vége lett a kapcsolatunknak.
Tudtam, hogy ezekből a sebekből időbe telik felgyógyulni, de az is világos volt számomra, hogy valamilyen formában újra kell kezdenem a tanulást. Beláttam, hogy ha valóban szekta volt ez a közösség, akkor sok mindent újra kell huzaloznom az Istenről és a kereszténységről alkotott képemben.
Amikor ezekkel az eseményekkel párhuzamosan felkértek egyházmegyei ifjúsági referensnek, végképp fontossá vált számomra, hogy a helyes tudás birtokában legyek. Ezért hamar megegyeztünk az atyákkal abban, hogy elkezdek egy teológiai képzést. Így mind a külső, mind a belső motiváció megvolt ahhoz, hogy beadjam a jelentkezésemet a Sapientia esti katekéta-lelkipásztori munkatárs képzésére.
A sikeres felvételt követő nyáron szerettem volna lélekben is felkészülni az új irányra, így amikor a fiatalokkal Rómába mentünk zarándoklatra, én onnan egyenesen Taizébe utaztam egy hétre, és jelentkeztem a csendes elvonulásra, amely szabadon választható a résztvevők számára. Ennek az elvonulásnak a pozitív hatását a lelki ráhangolódás mellett tökéletesen bizonyítja az a tény, hogy ez idő alatt született meg az az ötletem, amelyből mára a főállású vállalkozásom nőtt ki: a kinyitható imazsámoly első terve. Az egész onnan indult, hogy láttam a többi résztvevőt a hátizsákjukban imazsámolyokkal – kifelé lógó lábakkal –, és megfogalmazódott bennem, hogy milyen jól meg lehetne oldani ezt a problémát összecsukható lábakkal. A kivitelezéshez minden adott volt: a családi házunk műhelye és egy 3D-nyomtató, amellyel konzolokat tudtam készíteni a precíz pozicionáláshoz. Azóta a műhely egy lézergravírozóval is kiegészült, így személyre szabottan készítek termékeket, amelyek segítik az elmélyülést és a feltöltődést mások számára, mindezt praktikus mérnöki kivitelezéssel, ezzel a meglévő diplomám sem „veszett kárba”.
Amikor ezt követően elkezdtem ifjúsági referensként tevékenykedni, szembesültem azzal, hogy az elképzeléseim messze állnak a valóságtól: mindig is szerettem szervezni, és vágytam egy helyi, vidéki ifjúsági közösségre; amikor lehetőségem nyílt ennek elindítására, úgy gondoltam, minden adott a sikerhez. Hamarosan azonban kiderült, hogy ez sokkal nagyobb falat, mint azt elsőre gondoltam: a szervezői munka és a kezdeti lelkesedés ellenére a fiatalok elmaradtak, és nem tudtam visszahozni őket. A sapientiás tanulmányaim viszont rávilágítottak azokra a háttérben zajló fejlődési folyamatokra, amelyek miatt a vidéken élő fiatalok inkább el akarnak távolodni az otthonuktól, mintsem odakötni magukat egy helyi közösséghez. Ezek megértése segített tisztábban látni a saját helyzetemet, és úgy alakítani a szervezői munkát, hogy ne a széllel szemben haladjak, hanem azt kihasználva, kis korrekciókkal navigáljam a „vitorlást”.
Jól látható, mennyire egybeestek a különböző folyamatok: az ifjúsági referensi felkérés a fiatalok vezetésére, egy szekta okozta hitbeli próbatétel, illetve egy ötlet, amelynek köszönhetően az autóiparból kilépve egy teljesen új irányba indulhattam el. Most, két évvel a sapientiás tanulmányaim megkezdése után nagy hálát érzek, amikor eszembe jutnak az évfolyamtársaim és a tanáraim, akik eddig elkísértek ezen az úton. Nehéz szavakba önteni, mennyi élménnyel gazdagítottak ez idő alatt. Köszönöm!