Szekszárdon születtem, egy négygyermekes család legkisebbjeként. Három nővérem van, köztük és köztem több év korkülönbség, így bizonyos értelemben mindig egy kicsit különös helyzetben voltam. Egy nagy, összetartó családból érkezem: édesanyám oldalán tíz testvér volt, mi pedig harminchárman voltunk unokatestvérek. A nyári családi együttlétek – táborok, játékok, közös éneklések – meghatározó élményei voltak a gyerekkoromnak.
A családom tagjai vallásukat gyakorló katolikusok, így számomra a hit sokáig inkább természetes közeg volt, mintsem tudatos döntés. Ministráltam, jártam misére és hittanra, de Isten létezésére igazán csak gimnazistaként kezdtem el reflektálni. Addig ez inkább egy beleszületett életforma volt.
Pannonhalmára kerülésem nem az én döntésem volt: édesapám javaslatára jelentkeztem oda. Ő maga is egyházi iskolába járt, és fontosnak tartotta ezt az utat. Visszatekintve látom, hogy ez meghatározó fordulat volt az életemben. Ott találkoztam először igazán a szerzetesi élettel, és bár eleinte nem gondoltam erre hivatásként, lassan mégis elkezdett foglalkoztatni.
A gimnáziumi években különösen nagy hatással volt rám az osztályfőnököm figyelme és jelenléte, valamint a közös zsolozsmák tapasztalata. Sokszor magam sem tudtam megfogalmazni, mi vonz bennük, de a liturgia szépsége, a közös imádság ritmusa mélyen megérintett. Valami ekkor kezdett bennem formálódni.
Ezzel párhuzamosan egy másik szenvedély is megszületett bennem: a francia nyelv és kultúra szeretete. Egy tanárom hatására kezdtem el tanulni, és annyira magával ragadott, hogy végül meghatározó iránnyá vált az életemben. Ez vezetett el később Franciaországba is, ahol fiatalon, tizennyolc évesen egy bencés közösségben töltöttem időt. Ebbe az útba nagy reményekkel vágtam bele – csak egyirányú jegyet vásárolva –, de végül túl korainak bizonyult. A kulturális különbségek és az éretlenségem miatt idejekorán hazatértem. Mégis, ez az időszak maradandó nyomot hagyott bennem: sokat kaptam attól a közösségtől, és máig elkísérnek az ott szerzett tapasztalataim, élményeim.
Hazatérésem után, tizennyolc évesen léptem be a bencés rendbe Pannonhalmára. Ez a döntés sem egy hirtelen elhatározás volt, hanem inkább egy belső folyamat eredménye. Már korábban is foglalkoztatott a szerzetesi élet, olvastam a regulát, szerzetesi irodalmat, és egyre inkább éreztem, hogy ez az út az enyém lehet.
A teológiai tanulmányaimat Pannonhalmán kezdtem, majd később Párizsban folytattam, ahol a francia nyelv és a teológiai képzés új távlatokat nyitott számomra. Utólag azt mondhatom, hogy a gondolkodásmódomra, a teológiához való viszonyomra talán a párizsi évek voltak a legnagyobb hatással.
Később Rómába kerültem, ahol doktori tanulmányokat folytattam. Ez az időszak újabb fontos állomás volt: nemcsak egy új nyelvet kellett elsajátítanom, hanem egy másik kultúrába és egy egyetemesebb egyházi valóságba is bele kellett helyezkednem. Ez a tapasztalat tovább tágította a látókörömet, és segített abban, hogy saját utamat is tisztábban értsem.
A hivatásom alakulásában fontos szerepet játszottak azok az emberek, akikkel találkoztam. Tanárok, lelki kísérők, közösségi vezetők – mindannyian hozzátettek valamit ahhoz, aki ma vagyok. Különösen meghatározó volt számomra az a tapasztalat, hogy az Isten irgalom, és hogy nincs mit félnem Tőle. Ez a felismerés felszabadító volt, és mélyen formálta a hitemet.
A szerzetesi életben kezdetben nem a papság volt a célom. Testvérként képzeltem el magam, és ez egy tudatos döntés volt. Később azonban – egyfajta meghívásként – mégis a papság felé vezetett a Jóisten. Nem én választottam ezt, hanem inkább úgy éltem meg, hogy megszólítottak, és válaszoltam rá. Ez a tapasztalat máig meghatározza, ahogyan a szolgálatomra tekintek: nem elsősorban szerepként, hanem meghívásként.
A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolával való kapcsolatom fokozatosan alakult ki. Tanárként kapcsolódtam be, majd később vezetői feladatokat is kaptam. A rektori szolgálat nem volt könnyű időszak számomra, különösen a Covid-járvány idején, amikor sok bizonytalansággal kellett szembenézni. Mégis voltak benne olyan pillanatok, amelyek megerősítettek: különösen azok, amikor valódi közös gondolkodás jött létre tanárok és hallgatók között.
A Sapientia számomra elsősorban közösséget jelent. Annak a megtapasztalását, hogy különböző hátterű, gondolkodású emberek együtt kereshetik az igazságot. Ez nem mindig könnyű: számomra is kihívás volt megtanulni együtt élni a különbözőségekkel, elviselni a feszültségeket, és bizalmat szavazni másoknak akkor is, amikor nem ugyanúgy látjuk a dolgokat. Mégis úgy érzem, hogy ez az egyik legfontosabb tapasztalat, amit innen magammal viszek.
A szolgálatom különböző formákban bontakozik ki: tanításban, közösségvezetésben, lelki kísérésben. Számomra a megélt hit leginkább abban valósul meg, hogy kitartok azok mellett az emberek mellett, akiket az életemben magam mellé kaptam. A közösség vállalása – minden nehézségével együtt – ily módon a hit egyik legkonkrétabb formája.
Az eddigi életemre visszatekintve azt látom, hogy sokszor nem én alakítottam a történéseket, hanem inkább meghívásokra válaszoltam. Ezek a hívások nem mindig voltak könnyűek, sőt, gyakran inkább kihívást jelentettek, mintsem beteljesülést. Mégis ezek mentén formálódott az utam.
Van egy mondat Lukács evangéliumában (16,3), amely különösen közel áll hozzám: „kapálni nem tudok, koldulni szégyellek.” Ez a mondat számomra egyszerre hordoz iróniát és igazságot. Talán azt jelenti, hogy a korlátaim között is keresem a módját annak, hogyan lehetek mások javára – hogyan könnyíthetek egy kicsit az emberek terhein. És talán végső soron ez az, amit a hivatásomról ma mondani tudok: az a fontos, hogy ott legyek, ahol szükség van rám, és hogy amit kaptam, azt továbbadjam.
Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír