Első kép: Mindkét templomillatú nagymamám mellett kitartó üldögélés hol csodálkozva, hol unatkozva a szertartásokon. Egyikkel svábul, másikkal magyarul szóltunk Istenhez. Azóta is, ha bemegyek egy templomba, otthon vagyok.
Második kép: Egy azóta jezsuitává lett káplán négyéves időszaka alatt feje tetejére fordított világ az istenkapcsolatomban. Merész kérdések és – egy serdülő számára – még elképzelhetetlenebb válaszok. Annak megtapasztalása, hogy Krisztus végérvényesen mennyire bennem van és én benne létezem.
Harmadik kép: Borsót szemezgetve a plébánia konyhájában az akkori plébánossal, egyszer csak derült égből villámcsapásként megkérdezte tőlem: Ani, nem akarsz hitoktató lenni? Ez volt a szikra.
Negyedik kép: Boltívek, hosszú folyosók, sok ember kisebb teremben jól elfért: az angolkisasszonyok Váci utcai rendházában kezdtem a hitoktatóképzőben, aztán elsőként beolvadtunk az akkor induló Sapientiába (esti tagozatosként). Itt később tágas terek, újítás alatt álló épület, nyitott kápolna várt minket. Pár évvel később visszajöttem a hittanár-nevelő szakot magasabb szintre emelni, és ezzel együtt egy másik szakot is elvégezni.
Ötödik kép: A Váci utcában még Székely János tanította a biblikumot. Összefüggésekre döbbentett rá, és láttam, milyen az, amikor valaki az elméjét a szívével össze tudja hangolni. Lukács Lászlónál írtam a szakdolgozatomat dogmatikából, és ő volt az, aki elfogadta (és értette), amikor humorral közelítettem meg a vizsgán az egyik dogmát.
Hatodik kép: A Sapientián azt éltem meg, mintha az agyamban egymás után nyílnának fel az addig lezárva tartott rekeszek, és meleg fény ömlene be. Addig sötétben élt részeimben világosság gyúlt, és össze tudta bennem rendezni az addig szétszórtan élő megtapasztalásokat, gondolatokat egy pont köré.
Hetedik kép: Világmegváltó beszélgetések a folyosón, a büfében, az utcán a csoporttársaimmal. Emberi beszélgetés a főigazgatói szobában. Olyan nagylelkű lelki ajándékot kaptam ott, hogy mindketten sírtunk.
Nyolcadik kép: A szerzeteselöljárók irodájában dolgozva immár tizenegy éve, úgy fogalmaznék: az összes magyar szerzetesrendet „megkaptam ajándékba”. Hogy értsem és érezzem, ez mit jelent, a Sapientia ágyazta meg.
Mit jelent vagy jelentett számodra a Sapientiához tartozni?
Biztos tájékozódási alapot az életemben.
Mi a legnagyobb öröm, ami itt ért és amit megosztanál velünk?
Csodás emberek megismerése.
Milyen javaslataid lennének a Sapientia jövőjének alakítását illetően?
Őrizze meg lelkiségének magját.
Mi a személyes célkitűzésed az elkövetkezendő évekre?
Megmaradni a szeretetben.
Van-e saját jelmondatod, gondolatod vagy kedvenc idézeted, amelyik elkísér az
életben?
„Az istendicsőítés aktusának tekintjük a halált: halálunkban Istent Istennek hirdetjük és magunkat pedig teremtménynek.” (a Boldogasszony Iskolanővérek Konstitúciójából)
Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír