Az igazi ajándék nem szorítható be semmiféle logikába, még a teo-logikába sem. Inkább könnyed poétikát, teo-poétikát igényel, életünk legelemibb dolgairól dúdolt halk dallamot. Olyan költői szavakara áhítozik, melyek nappali életünk kijelentésein és dolgain belül, azok mögött rejtőznek. Nappali szavaink igazságok, éjszakai igazságaink meditációk. (Caputo, Hoping 187)
A remény szent évének végefelé a világban körülnézve aligha van okunk a reményre. A remény zarándokaiként a betlehemi jászoltól indultunk el. Annak a titoknak ihletében, hogy Isten megtestesült, sorsközösséget vállalt az emberiséggel. Amíg ő ezt a közösséget fel nem bontja, amíg ő nem hagyja magára az embert, addig van remény. A reménytelenségben is.
A 2025-ös év azonban még az előzőnél is sötétebb. Háború Ukrajnában és a Közel-Keleten, világháborús kilátások a nagy hegemóniák közötti növekvő feszültségek miatt. És magasfeszültségű társadalmi viszonyok a politikában. Pattanásig feszülten élünk, ahol minden csepp az utolsó.
John D. Caputo amerikai filozófus-teológus, a dekonstrukció és a radikális teológia legkiemelkedőbb képviselője a Remény a remény dacára című könyvében (2015) az Istennel való találkozás ajándékáról és az arról való megszólalásról beszél. Az ajándék természete szerint szétfeszíti a kategóriákat, túlmutat a korlátokon, maradandó meglepetés. Az isteni ajándék, Isten mint ajándék is ilyen természetű. Minden megnyilatkozása, amit fel akarnánk fogni, szelíden leinti logikánkat és kategóriáinkat. Ha el akarnánk mondani, hogy mit kaptunk és kicsoda ő számunkra, akkor költészetre és halk dallamokra van szükségünk.
A remény nem tény, nem állítás, és még kevésbé program. A remény együttlét. Azoknak a reményeknek dacára, amelyek konkrétumokat, eredményeket ígérnek, amelyek meg kívánnak nyugtatni. Az isteni ihletek valódi reménye a közösség szeretete, a barát hűsége és a hitves irgalma.
Fotó: Máté-Tóth