A művészet minden körülmények között a művész saját életérzését, valóságlátását fejezi ki, miközben a sokaság érzelmi reakciók és gondolati reflexiók nélküli közegében a művész úgy helyezkedik el, hogy közben kívülről tekint a valóságra. Ezt a külső megfigyelést és átélést nevezhetjük ihletnek, amely egyszerre igényli a valósággal való odaadó találkozást és az abban való idegenség érzetét.
Amikor például A Kék Lovas expresszionista művészcsoport többek között Vaszilij Kandinszkij kezdeményezésére megalakult, egy világégés, az I. világháború tapasztalata határozta meg az általános közgondolkodást. Az országok és a polgárok egyaránt a háború utáni helyreállítás igyekezetében éltek. Ezek az expresszionista festők azonban olyan művészi eszközökhöz nyúltak, amelyek korábban csak nyomokban léteztek. A helyreállítás igyekezetének erőterében valami alapvetően új keletkezését érzékelték. Ezt az újat új és rendkívül provokatív formákkal és technikákkal mutatták be. Bátorságuk a belső ihletre való kockázatos odafigyelésben mutatkozott meg, és az önkifejezés vállalásában az általános trenddel szembeni idegenségben.
A hívő ember pozíciója hasonló a művészéhez. Amíg hite nem szárad ki és nem merevedik bele az öröklött rutinok fönntartásába, bár elkötelezetten benne áll ebben a világban, beszennyezi kezét a vérben és sárban, ezzel együtt, ezzel párhuzamosan kívül is áll, mert nem e világból való. Ihletettsége által, amelynek forrását a Szentlélekkel azonosítja, olyat lát és olyat fejez ki ebben a világban, amely több, más, mélyebb a sokak által látott valóságnál. Ennek az ihletnek a követésében és az ihletett belátások kifejezésében a keresztények bátorsága rokon a művészekével.
A keresztény hívő úgynevezett eszkatologikus fenntartással viseltetik a jelen világgal szemben. Nem áll sem fölötte, sem kívüle. Egészen benne áll, de nem azonosul vele. Miközben benne él a családjában, tudja és képviseli, hogy nem a család a csúcsérték, hanem a jézusi szeretet gyakorlata és képviselése. Bár kiveszi részét a szegények és kiszolgáltatottak segítésében, és síkra száll a strukturális bűnökkel szemben, tudja, hogy a végső igazságosság ebben a világban soha nem valósulhat meg, a búza és a konkoly végső szétválasztása a parúzia Krisztusának tiszte (vö. Mt 13,24–43).