Homília a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában
Az imént hallott szentírási szakasz [Róm 1,1–6.8–9.11–12.14–15] annak a gyönyörű levélnek az eleje, amelyet Szent Pál a római keresztényeknek írt, s amelynek üzenete három nagy témát érint: kegyelem, hit és igazságosság. Miközben a népek apostolának közbenjárására bízzuk ennek az új pápaságnak a kezdetét, gondolkodjunk el együtt az ő üzenetén.
Szent Pál mindenekelőtt azt mondja, hogy Istentől kapta a meghívás kegyelmét (vö. Róm 1,5). Vagyis felismeri, hogy a Krisztussal való találkozása és szolgálata azzal a szeretettel függ össze, amellyel Isten megelőzte őt, amellyel új életre hívta, amikor ő még távol volt az evangéliumtól és üldözte az Egyházat. Szent Ágoston – aki szintén megtérő volt – ugyanerről a tapasztalatról beszél, amikor azt mondja: „Mit választhatnánk mi, ha mi magunk nem lettünk volna előbb kiválasztva? Valóban, ha előbb nem szerettek bennünket, akkor nem is tudunk szeretni” (Sermo 34,2). Minden hivatás gyökerénél Isten áll: az ő irgalma, jósága, mely olyan hatalmas, mint egy anyáé (vö. Iz 66,1214), aki természetes úton, saját testén keresztül táplálja gyermekét, amikor az még képtelen maga táplálkozni (vö. Szent Ágoston: Zsoltármagyarázatok, 130,9).
Pál azonban ugyanebben a szakaszban „hitbeli engedelmességéről” is beszél (Róm 1,5), s itt is azt osztja meg, amit megélt. Az Úr ugyanis azzal, hogy megjelent neki a damaszkuszi úton (vö. ApCsel 9,1–30), nem fosztotta meg őt szabadságától, hanem meghagyta neki a választásnak a lehetőségét, az erőfeszítés, a belső és külső küzdelmek eredményeként megszülető engedelmességnek a lehetőségét, melyet ő fel is vállalt. Az üdvösség nem varázsszóra jön, hanem a kegyelem és a hit misztériuma révén, Isten megelőlegezett szeretete és az ember bizakodó és szabad ragaszkodása révén (vö. 2Tim 1,12). Amikor tehát hálát adunk az Úrnak a meghívásért, amellyel Saul életét átalakította, kérjük tőle, hogy mi is ugyanúgy tudjunk válaszolni hívásaira, és tegyen bennünket annak a szeretetnek a tanúivá, amely „a nekünk ajándékozott Szentlélek által kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5). Kérjük, hogy tudjuk az ő szeretetét ápolni és sugározni, hogy egymás felebarátaivá váljunk (vö. Ferenc pápa: Homília Szent Pál megtérése főünnepének második esti dicséretén, 2024. január 25.), a szeretetnek ugyanabban a versengésében, amely a Krisztussal való találkozástól kezdve arra késztette az ősi üldözőt, hogy „mindenkinek mindenévé” legyen (vö. 1Kor 9,19–23), akár a vértanúhalálig. Így számunkra is, mint számára, a test gyengeségében mutatkozik majd meg az Istenbe vetett, megigazulást adó hit ereje (vö. Róm 5,1–5).
Ez a bazilika évszázadok óta egy bencés közösség gondjaira van bízva. Amikor a szeretetről mint az evangélium hirdetésének forrásáról és hajtóerejéről beszélünk, hogyan ne emlékeznénk meg arról, hogy Szent Benedek a Regulájában állandóan a testvéri szeretetre biztatott a kolostorban és vendégszeretetre mindenki iránt (Regula, 53., 63. fejezet)?
Befejezésül pedig azokat a szavakat szeretném felidézni, amelyeket több mint ezer évvel később egy másik Benedek, XVI. Benedek pápa intézett a fiatalokhoz: „Kedves barátaim – mondta – Isten szeret bennünket. Ez életünk nagy igazsága, s ez ad értelmet minden másnak […]. Létünk eredeténél Isten szeretetterve van”, és a hit arra késztet, hogy „nyissuk meg szívünket a szeretet eme misztériuma előtt, és olyan emberekként éljünk, akik felismerték, hogy Isten szereti őket” (Homília a fiatalokkal tartott imavirrasztáson, Madrid, 2011. augusztus 20.).
Itt van minden küldetés egyszerű és egyetlen gyökere, az én küldetésemnek, a Péter utódaként és Pál apostoli buzgóságának örököseként rám bízott küldetésnek is. Adja meg nekem az Úr a kegyelmet, hogy hűségesen válaszoljak az ő hívására!
(Fordította: Tőzsér Endre)