Konsztantyin Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek – csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes, szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem, se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.
És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...
(Fordította: Lator László)
A vers címe, és a szövegben kétszer visszatérő ugyanezen sor az ősz csodálatát, a szépsége, varázsa fölötti ámulatot fejezi ki. A költő folyamatosan mozog a versben, különböző helyeket keres fel, miközben a külvilág szemlélésén, leírásán keresztül egyre közelebb jut saját érzéseihez.
Több helyszínen többféle hangulatát, megnyilvánulását éli meg az őszi természetnek, amelyet valamiféle tünékenység, búcsúzó, szomorkás, bánatos hangulat jellemez. A tájak, a látványok leírásába időről időre bevonja a lélek állapotának, hangulatának érzékeltetését is. A ködös kora reggel, a búcsúzó fények és madarak az emberi lelket is álmossá, bánatossá babonázzák. Az álomszerűségnek, elvarázsoltságnak ezt az érzetét erősíti meg a vers második fele, amelyben a hajdani fájdalmakról, veszteségekről is úgy beszél mint „álomlátásokról”, és az élet maga is „jelenésként”, látomásszerűen ragyog fel.
Különös szépsége a versnek, hogy a ködös, homályos, álmatag táj bemutatásába számos helyen a tűz, a ragyogás látványát szövi bele. Álmos az erdő, de benne „felgyúlnak a fák”; kókadtak a virágok, de a halál érintésére „még fénylőbben vágynak tündökleni”; a természet tárgyai – fák, ágak, levelek – dermedtek már, mint a tetemek, de a virradat csóvát vet rájuk, tüzes fényben ragyogtatja fel látványukat. Az elmúlástól légies, áttetsző berek pedig „bíborban ég”. Egyfelől a közelgő elmúlás borzongása hatja át az embert – kihűlés, lemeztelenedés, elcsendesedés –, másfelől a tűz fénye, melege. A mulandóság tünékeny fátylai mögött még fellobban valami az élet tüzes erejéből, vagy talán éppen az őszi lecsupaszodás, elcsendesedés szükséges ahhoz, hogy az élet áthatóbb fényei fellángoljanak. Hogy többet értsünk, mélyebbre lássunk. Hiszen a vers utolsó harmadában, amikor már a személyes érzések kerülnek a középpontba, ugyanezzel az élménnyel találkozunk: a veszteségek már távoliak, rájuk borult a felejtés jótékony palástja, már homályosak, álomszerűek – valóban megtörténtek? velem történtek? –, nem élesek és gyötrők. Könnyet fakasztanak még, de ez már nem kínzó zokogás, rikoltó kín, ez már békés könnyfátyol, amely mögött felragyog az élet „megfejtett édes” jelként. Vagyis a megszelídült fájdalmon, a megbékélésen át megértünk valamit az élet értelméből, igazi mivoltából. Ezt nyújthatja számunkra az ősz.
A költő lelki alkatánál fogva vonzódik ehhez az évszakhoz. Kedvtelve barangol az őszi tájakon, erdőben, kertben, vízparton. Megelevenednek előttünk sétái, melyek során megragadják lelkét az őszi látványok. Meghatározó élménye az utolsó fellobbanás érzete. A végső nyugalom, a teljes visszahúzódás előtt még felragyog a dolgok szépsége, az enyészet fakuló színei mintegy kiemelik a látványt. A vers szókészletében egyfelől az őszi lankadtság, bágyadtság nyer kifejezést: tűnődő, búcsúzó, hűlő, álmos, kókadt, meztelen, hallgatag, alvó, ólmos. Másfelől, ennek a hangulatnak a hátterén a tűz megannyi megnyilvánulása tárul elénk, ahogy fentebb már kiemeltük. A költő hosszasan, változatosan festi elénk e kettősséget, hogy ezzel mintegy ágyat vessen a végső, szívbe markoló üzenetnek. Ahogy az őszi álomra hajló természetben még egy végső lobbanásban feltárul előttünk a szépség, úgy látunk meg valamit az élet igazi arcából a múlttá szelídült fájdalmak finom fényénél. Az emberi lélekben ugyanaz a kettősség él, mint a természetben. A bánatban, a könnyezésben mélyebbre látunk, közelebb jutunk a megértéshez. Nem annyira megtudunk, mint inkább megsejtünk valamit, ráérzünk valamire, felvillan előttünk az értelem, a jelentés. Ritka percek ajándéka ez az ember számára, különleges, kiváltságos pillanatoké. Az évszakok közül talán az ősz tud leginkább ilyen pillanatokat teremteni számunkra, mivel ez az a különleges időszak, amikor egy röpke időre egyszerre éljük át az élet kiteljesedését, érett pompáját és az elmúlás sejtelmét. E kettő együtt, ez a kettős érzet – amikor az élet, a szépség fölötti gyönyörködést átitatja a búcsúzás, a mulandóság érzése – az egyik legmegragadóbb emberi tapasztalat. Az ősz, amely a tomboló élet és a teljes nyugalom közt húzódik mint egy híd, a legfélelmesebb, egyben legtöbbet ígérő emberi utat tárja elénk: titokzatos végső utunkat az elmúlás felé.
A költő leírja, hogy lelkében mi születik meg az őszi természet hatására. „Csöndes, szelíd harmónia” borul rá, s íme ismét az őszi tájra is jellemző ellentét: ebben a szelíd csöndben gyönyörrel teljes álmokat lát. Különösnek találom itt a gyönyör szót. Milyen messze érezzük a hervadó táj bágyadtságától a gyönyört, mely tüzes és eleven – s mégis: éppen e szelíd, csöndes harmónia hozhat szépséges álmokat, tiszta, mély vágyakat, kívánásokat.
Kegyelmi állapot az, amelyben veszteségeink, sebeink már nem gyötrelmet, vádaskodást keltenek bennünk. Már csak olyanok, mint az „álomlátások”, sértő éleiket puhán bepólyálja a felejtés, s talán a megbocsátás, az elfogadás is. A költő még ennél is többet fedez fel a megsajduló veszteségekben, „édes aromák”-nak nevezve őket. Aroma – finom íz, amely élvezetessé teszi az ételt. Veszteség, fájdalom – az élet aromája, amely értékesebbé teszi azt?
Az ősz egy-egy pillanattal, egy-egy órával ajándékoz meg bennünket. Ennek megfelelően a békénk, amit benne meglelünk, ugyancsak kurta. A lelki béke, a belső megnyugvás: ajándék. Mert benne „ragyog az élet fénylő jelenésként, ragyog, mint megfejtett édes jelek...”. Újfent egy íz. A színek világából az ízérzetek közé érkezünk. A vers utolsó sora titokzatos kissé, ahogy maga az álmodozó, rejtőzködő évszak is. Miféle jelek fénylenek fel a béke kurta pillanataiban? Mit tudunk meg, mit értünk meg a végső kérdésekre szánt válaszokból? Mit pillantunk meg, hova látunk az őszi ködön át? A zamatos őszi gyümölcsök a létezés – a földi, majd az örök létezés – lehetséges édességét ízleltetik meg velünk. Az ősz íze nem fanyar, az ősz üzenete nem lehangoló.
„Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!”