XIV. Leó pápa május 9-én, péntek délelőtt tizenegy órakor szentmisét mutatott be a választó bíborosokkal a Sixtus-kápolnában. Az ünnepélyes latin nyelvű liturgián az olvasmány (Jel 21,9b–14) angolul, a szentlecke (1Pét 2,4–9) spanyolul, az evangélium pedig (Mt 16,13–19) olaszul hangzott el.
Az alábbiakban a Szentatya angolul és olaszul elmondott teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Először röviden angolul szeretnék szólni, a többit pedig majd olaszul mondom.
Szeretném megismételni a válaszos zsoltár szavait: „Új dalt éneklek az Úrnak, mert csodás dolgokat művelt.” És valóban, nemcsak velem, hanem mindannyiunkkal. Bíboros testvéreim, ma, ezen a délelőtti misén arra kérlek benneteket, hogy ismerjük fel azokat a csodákat, amelyeket az Úr tett, azokat az áldásokat, amelyeket az Úr továbbra is mindannyiunkra áraszt Péter szolgálatán keresztül.
Ti hívtatok arra, hogy hordozzam ezt a keresztet és részesüljek ebben a küldetésben, én pedig tudom, hogy mindannyiatokra számíthatok, hogy velem együtt jártok, hogy Egyházként, Jézus barátainak közösségeként, hívőkként továbbra is hirdessük az örömhírt, hirdessük az evangéliumot.
Innentől olaszul:
„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Ezekkel a szavakkal Péter, akit a Mester a többi tanítvánnyal együtt a benne való hitéről kérdez, azt az örökséget foglalja össze, amelyet az Egyház kétezer éve az apostoli utódlás révén őriz, elmélyít és továbbad.
Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, vagyis az egyetlen Megváltó és az Atya arcának kinyilatkoztatója. Benne Isten, hogy közelivé és elérhetővé tegye magát az emberek számára, egy kisgyermek bizakodó szemében, egy fiatalember eleven elméjében, egy férfi érett vonásaiban nyilatkoztatta ki magát nekünk (vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22), sőt Jézus a feltámadás után dicsőséges testével jelent meg övéinek. Így a szent emberség olyan modelljét mutatta meg nekünk, amelyet mindannyian követhetünk, egy minden korlátunkat és képességünket meghaladó örök rendeltetés ígéretével. Válaszában Péter mindkettőt megragadja: Isten ajándékát és azt az utat, amelyet követni kell, hogy engedjük magunkat általa átalakítani; ezek az üdvösség egymástól elválaszthatatlan dimenziói, melyek az Egyházra vannak bízva, hogy hirdesse az emberi nem javára. Ránk vannak bízva, akiket ő azelőtt választott ki, mielőtt anyánk méhében alakot öltöttünk volna (vö. Jer 1,5), akik a keresztség vizében újjászülettünk, és akiket korlátainkkal nem törődve és érdemeink nélkül ide vezetett és innen elküldött, hogy az evangéliumot minden teremtménynek hirdessük (vö. Mk 16,15).
Azután Isten azzal, hogy szavazataitok által meghívott engem az első apostol utódának, rám bízza ezt a kincset, hogy az ő segítségével hűséges kezelője legyek (vö. 1Kor 4,2) az Egyház egész misztikus testének javára; hogy az Egyház egyre inkább hegyre épült város legyen (vö. Jel 21,10), az üdvösség bárkája legyen, mely a történelem hullámain keresztül hajózik, világítótorony legyen, mely bevilágítja a világ éjszakáit.
És mindez nem annyira struktúráinak nagyszerűsége vagy épületeinek pompája miatt – mint amilyen műemlékekben most vagyunk –, hanem tagjainak életszentsége révén, annak a népnek életszentsége révén, „amelyet Isten megszerzett, hogy hirdessétek annak csodálatra méltó tetteit, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg titeket” (1Pét 2,9).
Annak a beszélgetésnek az elején azonban, amelyben Péter megvallja hitét, egy másik kérdés is elhangzik: „Az emberek – kérdezi Jézus – kinek tartják az Emberfiát?” (Mt 16,13) Ez nem triviális kérdés, sőt szolgálatunk egyik fontos aspektusát érinti: a valóságot, amelyben élünk, a maga korlátaival és lehetőségeivel, kérdéseivel és meggyőződéseivel.
„Az emberek kinek tartják az Emberfiát?” (Mt 16,13) Ha arra a jelenetre gondolunk, amelyen elmélkedünk, két lehetséges választ találhatunk erre a kérdésre, melyek két viselkedésmódra utalnak.
Először is ott van a világ válasza. Máté hangsúlyozza, hogy Jézusnak az ő kilétéről folytatott beszélgetése övéivel Fülöp Cezáreájának gyönyörű városában zajlik, mely tele van fényűző palotákkal, varázslatos természeti környezetben, a Hermon lábánál, de amely kegyetlen hatalmi körök székhelye, árulások és hűtlenségek színhelye is. Ez a kép egy olyan világról beszél, amely Jézust teljesen jelentéktelen személynek tartja, legfeljebb egy különös alaknak, aki szokatlan beszéd- és viselkedésmódjával csodálkozást képes kiváltani. És így, amikor jelenléte zavaróvá válik az őszinteség és erkölcsösség általa támasztott igénye miatt, ez a „világ” nem habozik elutasítani és megsemmisíteni őt.
Aztán ott van a másik lehetséges válasz Jézus kérdésére: az egyszerű embereké. Számukra a Názáreti nem „sarlatán”: ő egy igaz ember, aki bátor, aki jól beszél és igaz dolgokat mond, mint Izrael történelmének más nagy prófétái. Ezért követik őt, legalábbis addig, amíg ezt túl nagy kockázat és kellemetlenségek nélkül tehetik. De csak embernek tekintik, s ezért vészhelyzetben, kínszenvedésének idején ők is elhagyják, és csalódottan távoznak.
Ami e két viselkedésmóddal kapcsolatban feltűnő, az időszerűségük. Olyan eszméket testesítenek meg ugyanis, amelyeket – talán másképpen megfogalmazva, de lényegében azonos módon – könnyen megtalálhatunk sok ma élő ember ajkán.
Ma is sok helyütt a keresztény hitet abszurd dolognak tartják, gyenge és kevésbé értelmes embereknek való dolognak; olyan helyeken, ahol más biztosítékokat részesítenek előnyben vele szemben, mint például a technológiát, a pénzt, a sikert, a hatalmat, az élvezetet.
Ilyen közegben nem könnyű tanúságot tenni és hirdetni az evangéliumot, ahol a hívőket kigúnyolják, elutasítják, megvetik, vagy legfeljebb elviselik. És mégis, éppen ezért, ezek olyan helyek, ahol sürgősen szükség van a misszióra, mert a hit hiánya gyakran olyan drámákat hoz magával, mint az élet értelmének elvesztése, az irgalmasság elfelejtése, a személy méltóságának – legdrámaibb formákban történő – megsértése, a család válsága és megannyi más seb, amelyektől társadalmunk szenved, és nem is keveset.
Ma sem hiányoznak olyan helyek, ahol Jézust, bár emberként tisztelik, egyfajta karizmatikus vezetővé vagy felsőbbrendű emberré fokozzák le, s ez nemcsak a nem hívők, hanem a megkereszteltek körében is előfordul, akik így – ezen a szinten – tényleges ateizmusban élnek.
Ez a ránk bízott világ, amelyben – ahogy Ferenc pápa oly sokszor tanította – arra kaptunk meghívást, hogy tanúságot tegyünk a Megváltó Krisztusba vetett örömteli hitünkről. Ezért számunkra is elengedhetetlen, hogy megismételjük: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16)
Ezt mindenekelőtt a vele való személyes kapcsolatunkban kell megtennünk, a mindennapi megtérés elkötelezett útján. De aztán Egyházként is, azáltal, hogy együtt éljük meg az Úrhoz való tartozásunkat, és mindenkinek elvisszük az örömhírt (vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 1).
Ezt mindenekelőtt magamnak mondom, mint Péter utódának, amikor megkezdem küldetésemet a Rómában élő egyház püspökeként, mely egyháznak az a feladata, hogy szeretetben vezesse az egyetemes Egyházat, Antiochiai Szent Ignác híres kifejezése szerint (vö. Levél a rómaiaknak, Üdvözlet). Ő, akit bilincsben vezettek e város felé, közelgő halálának helyszínére, ezt írta az itteni keresztényeknek: „Akkor leszek igazán Jézus Krisztus tanítványa, amikor testemet nem látja majd a világ.” (Levél a rómaiaknak, IV, 2) Arra gondolt, hogy felfalják majd a vadállatok a cirkuszban – és ez így is történt –, de szavai általánosabb értelemben egy olyan teendőre utalnak, amely mindenkinek feladata az Egyházban, aki hatalmat gyakorol: eltűnni, hogy csak Krisztus maradjon, kicsivé válni, hogy őt megismerjék és megdicsőítsék (vö. Jn 3,30), minden erőnkkel azon lenni, hogy mindenki találjon alkalmat arra, hogy megismerje és megszeresse őt.
Isten adja meg nekem ezt a kegyelmet, ma és mindenkor, Máriának, az Egyház anyjának szerető közbenjárására!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: https://www.magyarkurir.hu/xiv-leo/xiv-leo-elso-homiliaja-az-egyhaz-vilagitotorony-legyen-mely-bevilagitja-vilag-ejszakait