Beszéd a keleti egyházak jubileumának résztvevőihez
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, béke veletek!
Eminenciás uram, excellenciás uraim, kedves papok, megszentelt férfiak és nők, fivérek és nővérek!
Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Azokkal a szavakkal köszöntelek benneteket, amelyeket a keresztény Kelet sok vidékén fáradhatatlanul ismételgetnek ebben a húsvéti időszakban, megvallva a hit és a remény középpontját. Örülök, hogy épp a remény jubileuma alkalmából láthatlak benneteket, hiszen a reménynek Jézus feltámadása a lerombolhatatlan alapja. Isten hozott benneteket Rómában! Örülök, hogy találkozhatom veletek, örülök, hogy pápaságom egyik első találkozóját a keleti híveknek szentelhetem.
Értékesek vagytok! Ahogy rátok nézek, eszembe jut, milyen sokféle helyről jöttetek, eszembe jut dicsőséges történelmetek, és eszembe jutnak a keserű szenvedések, amelyeket sok közösségetek átélt vagy átél. Szeretném megismételni, amit Ferenc pápa mondott a keleti egyházakról: „Olyan egyházak, amelyeket szeretni kell: egyedülálló spirituális és bölcsességi hagyományokat őriznek, és nagyon sokat tudnak nekünk mondani a keresztény életről, a szinodalitásról és a liturgiáról; gondoljunk az ókori atyákra, a zsinatokra, a monasztikus szerzetességre: felbecsülhetetlen kincsek az Egyház számára” (Beszéd a ROACO közgyűlésének résztvevőihez, 2024. június 27.).
Szeretném idézni XIII. Leó pápát is, aki először szentelt külön dokumentumot egyházaitok méltóságának, melyet mindenekelőtt az indokol, hogy „az emberiség megváltásának műve Keleten kezdődött” (vö. Orientalium dignitas apostoli levél, 1894. november 30.). Igen, „egyedülálló és kiváltságos szerepetek van, mint a születő Egyház eredeti környezetének” (Szent II. János Pál: Orientale lumen apostoli levél, 5). Jelentős dolog, hogy egyes liturgiáitok – melyeket ezekben a napokban különböző hagyományok szerint ünnepélyesen végeztek Rómában – még mindig az Úr Jézus nyelvét használják. XIII. Leó pápa pedig azt sürgette, hogy „a keleti liturgiának és fegyelemnek […] a jogos sokfélesége […] az Egyház nagy ékességére és hasznára váljék” (Orientalium dignitas apostoli levél). Akkori aggodalma nagyon időszerű, mert napjainkban sok keleti fivérünket és nővérünket – köztük többeket közületek, akik a háború és az üldöztetés, az instabilitás és a szegénység miatt kénytelenek elmenekülni hazájukból – az a veszély fenyeget, hogy Nyugatra érkezve nemcsak hazájukat, hanem vallási identitásukat is elveszítik. Így a nemzedékek kihalásával a keleti egyházak felbecsülhetetlen értékű öröksége is elvész.
Több mint egy évszázaddal ezelőtt XIII. Leó megjegyezte, hogy „a keleti rítusok megőrzése fontosabb, mint azt általában hiszik”, s ennek érdekében azt is előírta, hogy „bármely latin misszionáriust, legyen akár világi pap, akár szerzetespap, aki tanácsokkal vagy segítséggel bármelyik keletit a latin rítusba átviszi […], meg kell fosztani hivatalától, és abból ki kell zárni” (uo.). Elfogadjuk a felhívást a keresztény Kelet védelmére és előmozdítására, különösen a diaszpórában; itt, amellett, hogy – ahol lehetséges és célszerű – keleti körzeteket [circoscrizioni] állítunk fel, szükség van a latinok fogékonyabbá tételére. E tekintetben kérem a Keleti Egyházak Dikasztériumát, melynek köszönöm munkáját, hogy segítsen meghatározni azokat az elveket, szabályokat és irányelveket, amelyeken keresztül a latin pásztorok konkrétan támogathatják a diaszpórában élő keleti katolikusokat, hogy azok megőrizzék élő hagyományaikat és sajátosságaikkal gazdagítsák a környezetet, amelyben élnek.
Az Egyháznak szüksége van rátok! Milyen nagy mértékű az a hozzájárulás, amelyet a keresztény Kelet adhat ma nekünk! Mennyire szükségünk van arra, hogy visszanyerjük a misztérium iránti érzéket, mely oly elevenen van jelen liturgiáitokban, amelyek az emberi személyt a maga teljességében vonják be, az üdvösség szépségét éneklik, és ámulatot ébresztenek az emberi kicsinységet átölelő isteni nagyságon! És milyen fontos, hogy újra felfedezzük – a keresztény Nyugaton is – az Isten elsőbbsége iránti érzéket, a misztagógiának, a szüntelen közbenjárásnak, a bűnbánatnak, a böjtnek, a saját bűneink és az egész emberiség bűnei fájlalásának (penthosz) értékét, melyek a keleti lelkiségekre annyira jellemző magatartásformák! Ezért alapvető fontosságú, hogy megőrizzétek hagyományaitokat anélkül, hogy esetleg gyakorlati vagy kényelmi szempontok miatt felhígítanátok őket, s így meg ne rontsa a fogyasztói és haszonelvű szemlélet.
Ősi és mindig új lelkiségeitek gyógyító hatásúak. Bennük az emberi nyomorúság drámai átérzése összeolvad az isteni irgalmon való ámulattal, s ekképpen gyalázatosságaink ne kétségbeesést váltsanak ki, hanem arra ösztönözzenek, hogy befogadjuk annak kegyelmét, hogy gyógyult, átistenült és mennyei magasságokba emelt teremtményekké váljunk. Ezért vég nélkül dicsérnünk kell az Urat és szüntelenül hálát kell adnunk neki. Veletek együtt imádkozhatjuk Szíriai Szent Efrém szavait, és mondhatjuk Jézusnak: „Dicsőség neked, aki keresztedből halálon átvezető hidat csináltál. […] Dicsőség neked, aki halandó emberi testet vettél fel, és azt minden halandó számára az élet forrásává változtattad” (Beszéd az Úrról, 9). Azt az ajándékot kell kérnünk, hogy az élet kínlódásai között mindig meg tudjuk látni a húsvét bizonyosságát, és ne veszítsük el bátorságunkat, hanem emlékezzünk arra – ahogy egy másik nagy keleti atya írta –, hogy „a legnagyobb bűn az, ha nem hiszünk a feltámadásból fakadó energiákban” (Ninivei Szent Izsák: Aszketikus beszédek, I, 5).
Ki énekelhetné hát nálatok hangosabban a remény szavait az erőszak szakadékos mélységeiben, nálatok hangosabban, akik közelről ismeritek a háború borzalmait, olyannyira, hogy Ferenc pápa egyházaitokat vértanú egyházaknak nevezte (Beszéd a ROACO közgyűlésének résztvevőihez, 2024. június 27.)? Így igaz! Mennyi erőszak a Szentföldtől Ukrajnáig, Libanontól Szíriáig, a Közel-Kelettől az etiópiai Tigréig és a Kaukázusig! És mindezen borzalmak felett, megannyi fiatal életének lemészárlása felett – melyeknek felháborodást kellene kiváltaniuk, mert az emberek azok, akik meghalnak a katonai hódítás nevében – egy felhívás hangzik el: nem annyira a pápáé, hanem Krisztusé, aki megismétli: „Béke veletek!” (Jn 20,19.21.26). És konkrétabban is megfogalmazza: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja” (Jn 14,27). Krisztus békéje nem a konfliktus utáni síri csend, nem erőszak alkalmazásának eredménye, hanem ajándék, amely az emberekre tekint, és újraindítja életüket. Imádkozzunk ezért a békéért, mely kiengesztelődés, megbocsátás, bátorság az előrenézéshez és az újrakezdéshez.
Hogy ez a béke terjedjen, én minden erőfeszítést meg fogok tenni. A Szentszék rendelkezésre áll, hogy az ellenségek találkozhassanak és egymás szemébe nézhessenek, hogy a népek újra reménykedhessenek és megkaphassák azt a méltóságot, amelyet megérdemelnek, a béke méltóságát. A népek békét akarnak, s én – szívemmel a kezemben – azt mondom a népek vezetőinek: találkozzunk, folytassunk párbeszédet, tárgyaljunk! A háború sosem elkerülhetetlen, a fegyvereket le lehet és le kell tenni, mert nem megoldják, hanem szaporítják a problémákat; mert az ír történelmet, aki békét vet, nem pedig aki áldozatokat szed; mert a többiek elsősorban nem ellenségek, hanem emberek: nem gyűlölendő gazemberek, hanem megszólítandó személyek. Elutasítjuk az erőszakos beszédmódokra jellemző manicheus szemléletet, mely a világot jóra és rosszakra osztja.
Az Egyház fáradhatatlanul fogja ismételni: Le a fegyverekkel! És szeretnék hálát adni Istennek azokért, akik csendben, imádságban, felajánlással a békét szövögetik; és a keresztényekért – keleti és latin keresztényekért –, akik, különösen a Közel-Keleten, kitartanak földjeiken, akik erősebbek, mint annak kísértése, hogy elhagyják otthonukat. A keresztényeknek meg kell adni a lehetőséget, nem csak szavakban, hogy földjeiken maradhassanak a biztonságos léthez szükséges összes jogokkal. Kérlek benneteket, dolgozzatok ezen!
És köszönöm nektek, kedves fivérek és nővérek Keleten, ahonnan Jézus, az igazságosság napja felkelt, hogy „a világ világossága” vagytok (vö. Mt 5,14). Továbbra is ragyogjatok a hittől, a reménytől és a szeretettől, de mástól semmitől! Egyházaitok legyenek példaképek, és pásztoraitok tisztességgel mozdítsák elő a közösséget, különösen a püspöki szinódusokon, hogy azok a kollegialitás és a hiteles társfelelősség helyei legyenek! Legyen gondotok arra, hogy átlátó legyen a javak kezelése, hogy Isten szent népe iránti alázatos és teljes odaadásról tegyetek tanúságot anélkül, hogy kitüntetésekre ácsingóznátok, a világi hatalmakhoz dörgölőznétek vagy saját imázsotokhoz ragaszkodnátok. Új Teológus Szent Simeon jó példával szemléltette ezt: „Ahogyan kioltja az égő kemence lángját az ember, ha port szór a kemence tüzére, ugyanígy az e világi dolgok miatti aggodalom s a jelentéktelen, értéktelen dolgokhoz való mindenféle ragaszkodás elveszi a kezdetben lángra gyúlt szív melegét” (Gyakorlati és teológiai fejezetek, 63). A keresztény Kelet ragyogása ma rendkívül megköveteli a minden e világi függőségtől és a közösségvállalással ellentétes minden hajlamtól való mentességet, hogy hűségesek legyetek az engedelmességben és az evangéliumi tanúságtételben.
Köszönöm ezt nektek, és szívemből adom rátok áldásomat. Kérlek benneteket, imádkozzatok az Egyházért, és forduljatok erős közbenjáró imáitokkal az Úrhoz szolgálatomért. Köszönöm!
(Fordította: Tőzsér Endre)