Milyen családból származol? Voltak-e a családban vallásos élményeid, tapasztalataid?
Kétgyermekes család elsőszülött gyermekeként nőttem fel Cegléden. A vallási hagyomány anyai ágon volt jelen a családunkban, dédnagyapám egyházfi volt, a szolgálati lakásuktól néhány percre volt a templom. A helyi katolikus általános iskolába jártam, majd az onnan alakult plébániai ifjúsági közösségbe, amely nagyon kedves „ültetőközege” volt életemnek. A rokonok sokszor emlegették, hogy a dédnagyanyámra ütök, az ő mély, vallásos hitét örököltem.
Kamaszként az akkor frissen indult egyházmegyei ifjúsági vezetőképzés jelentette az első komoly találkozást az aktív vallásgyakorlással, ott tapasztalhattam meg azt, hogy milyen sok más fiatallal együtt szervesen bekapcsolódni az egyházi életbe. Meghatározó találkozás volt ez a későbbi pályaválasztás szempontjából is. Kamasz (majd később főiskolás) éveimben rendszeresen közreműködtem a ceglédi egyházközség és a környező ifjúsági régió különböző gyermek- és ifjúsági programjainak szervezésében. A bibliai tékozló fiú történet idősebbik testvérének élményével voltam: mindig ottlétben, az atyai ház közelségében ⎼ akkoriban kevéssé tudtam volna elképzelni mást.
Mikor és hol hallottál először a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskoláról? Mi indított arra, hogy csatlakozz a főiskola közösségéhez?
Ehhez egy kevéssé felejthető történetem kapcsolódik. 2013 tele volt, a gimnáziumi osztálytársaimmal ültünk a menzán, arról beszélgettünk, hogy ki hová adja be a jelentkezését. Szerettem azt a helyet, a rozoga kollégiumot, ahol ettük a paradicsomlevest meg a répaszószos vadast, a többieket, ahogy a jövőről vajmi keveset tudva beszélgettünk filmekről, irodalomról, politikáról. Már vittük vissza a tálcáinkat, mikor mondtam a többieknek, hogy én tanárira fogom beadni a jelentkezésem. Ezt meghallotta az egyik kedves tanárom is ⎼ aki felé nagy tisztelettel és szeretettel voltam ⎼, s egy óvatlan pillanatban, amikor a tálcák már a konyhásnéniknél landoltak, félrevont, és szelíden, halkan, szinte suttogva, hogy mások ne is hallják, de én annál egyértelműbben, azt mondta: „Ne legyél tanár!” Metsző, visszhangos mondat volt. Zavarba jöttem, s azon tépelődtem, miért mondja ezt nekem? Kedves tanárom, akire felnéztem. Zokogtam hazafelé menet. Most akkor mégse legyek tanár?
Maga az irányultságom több helyről táplálkozott. Ültem egy-egy gimnáziumi órán, s unatkoztam. Azt gondoltam, hogy én ezt tudnám jobban csinálni. Akkorra már sokat foglalkoztam kisebbekkel, volt tapasztalatom különböző pedagógiai helyzetekben. Aztán az is érintett, hogy „kellenek még munkások a szőlőbe”. Azt gondoltam, nekem is ott a helyem. Február lett, a felvi.hu-t nézegettem, értesítést jelenített meg a rendszer: immáron lehet hittan⎼magyartanár szakra jelentkezni. 18 éves voltam, pezsgő életre vágytam. Budapestre, a nyüzsgő nagyvárosba. Így jelentkeztem a Sapientiára. Emlékszem, miután felvételt nyertem, igen aktív időszak kezdődött a gólyatáborral, az első találkozásokkal, a főiskolai élet változó színeivel. Úgy éreztem, ez nekem való.
Hogyan alakította az életedet az itt töltött időszak?
A Sapientián töltött idő, a megannyi különböző fakultás, tanáraim és a különböző találkozások sokat alakítottak rajtam. Olyan szellemi bázist kaptam, ahová a mai napig vissza lehet térnem, amely mélyen formálta gondolkodásomat. Az elején még kevéssé voltam tudatában, hogy tulajdonképpen milyen nagy ajándék is az, hogy teológiát tanulhattam. Hogy olyan kérdésekkel foglalkozhattam, amelyekkel máshol talán nem találkoztam volna. S az, hogy a teológia mellett többek között filozófiát, esztétikát, irodalmat, pszichológiát, szociológiát is tanulhattam, meghatározó jelentőségű volt. Kinyílt a világom. Még érzékenyebbé, nyitottabbá váltam, elmélyültebbé.
Volt-e olyan kulcsélmény, meghatározó lélekváltoztató pillanat, ami megerősített ebben a választásban? Hogyan alakult benned a saját hivatásképed a főiskola elvégzése után?
Már a tanárképzésem alatt, de aztán az utána következő időszakban is azt kerestem leginkább, hogy hogyan válhat az iskolai, nevelési színtér a kölcsönös egymásra figyelés és növekedés terévé. Tanítási gyakorlataim, és aztán később az általános iskolákban szerzett tanórai tapasztalataim viszont mintha pont az ellenkező irányba mutattak volna. Azt kezdtem érezni, hogy feszengek az iskolában. Hogy nem vagyok önazonos abban a közegben, ahová a képzésem vezetett. Előbb-utóbb arra jutottam, hogy annak a realitása, amit az órákon tapasztalok, nem tudja engedni azt a növekedést, mozgást és tágasságot, amire vágytam volna. Mércével találkoztam. Az ész szerepével. Nehezen alakítható rutinnal. Azt éltem meg, hogy a szív dolgai, a miértek nem szuszakolhatók bele a tanórai keretbe. Az erkölcsöt magára nem vonatkoztató játék, ünnep, szépség. Az lett a benyomásom, hogy az már nem fér oda. A sietségbe. Az illembe. A szabályba. Hogy mindaz, ami érintődés, elevenség, ámulat, játékosság, amikor én magam is azt érzem, megéri élnem – ami „belülálló” – paradox módon az marad kívül. A kötelező hit- és erkölcstanoktatás keretében tartott órák korlátai egyre inkább más formák keresésére késztettek. Úgy találtam, érdemes keresnem, hogy hol találhatom meg azt a közeget, ahol mindazt, ami igazándiból mozgat, kibonthatom.
Főiskolás éveim alatt a Patrona Hungarie Egyetemi Szakkollégiumban voltam kollégista. Kollégiumi vezetőnk, Hári Ildikó szerzetesnővér révén olyan szakemberekkel, módszerekkel ismerkedhettem meg, akiket, s amelyeket máig meghatározónak tapasztalok személyes fejlődésemben. A pszicho- és bibliodráma, a meseterápia és a csoportdinamikai tréningmódszer szemlélete és eszköztára már akkor is nagy hatást gyakorolt rám. Úgy éreztem, hogy az a fókusz és tapasztalatszerzés, amelyet ezek közvetítenek számomra, nagyon fontos és önazonos. Hogy a segítségükkel történő tanulás provokál és az ismerősből való kilépésre késztet, növekedésre sarkall és felszabadít. Már kollégistaként is megfogalmazódott bennem, hogy szívesen tanulnám ezeket a módszereket. Hogy általuk hitelesen segíthetnék másoknak is a környezetemben. Olyan helyet kerestem, ahol ez a kollégiumban megtapasztalt önismereti munka és a spiritualitás is helyet kap. Ahol olyan szakemberekkel találkozhatok, akik személyes és szakmai fejlődésemet egyaránt segíthetik.
Végül így találtam rá az Útkeresés Háza közösségre, amely a Szent Ignác-i lelkiség eszközeivel foglalkozik fiatal felnőttek önismereti és hitéleti kísérésével. A közösség különböző lelkiségi műhelyeken, lelkinapokon, lelki kíséréseken, lelkigyakorlatokon és egyéb alkalmi programokon keresztül igyekszik segíteni a fiataloknak személyes útkeresésükben, erőforrásaik megtalálásában. A közösség életébe hat évvel ezelőtt személyesen kapcsolódtam be, immáron harmadik éve segítem az aktuális közösségi lelkigyakorlatos év megvalósulását. Ennek révén tapasztalatot szerezhettem abban, hogy hogyan lehet kortárs kísérőként, mintegy útitársként teret adnom a rám bízottak személyes fejlődéséhez, figyelembe véve az ő szükségleteiket, erőforrásaikat, korlátaikat. Időközben a Váci Egyházmegye ifjúságpasztorációs munkájába is bekapcsolódtam – jelenleg a Kovászoló ifjúsági vezetőképzés egyik szervezője vagyok. Ezáltal új, releváns formát kaptam ahhoz, hogy tanulmányaimat igazán kamatoztathassam. Hálás vagyok, hogy olyan lelkes fiatalokkal foglalkozhatom, akik aktívan vágynak tenni a közösségeikért – reményt keltő velük lenni.
1. Mit jelent vagy jelentett számodra a Sapientiához tartozni?
A Sapientiához tartozni számomra mindenekelőtt tanulási lehetőség – számos új, gazdagító tapasztalattal és ismerettel lettem teljesebb az itt töltött idő alatt, hálás vagyok tanáraimnak és csoporttársaimnak, hogy támogattak, személyes formálódásomnak fontos közeget adva ezáltal.
2. Mi a legnagyobb öröm, ami itt ért és amit megosztanál velünk?
Annak felismerése és megerősödése, hogy mindaz, ami számomra fontos, ahhoz mások is oda tudnak kapcsolódni, s ebben a közös kapcsolódásban élet születik.
3. Milyen javaslataid lennének a Sapientia jövőjének alakítását illetően?
Úgy találom, hogy talán az a legfontosabb a Sapientia jövőjét illetően, hogy figyelmes és mozgásban lévő legyen és maradjon. Figyelmes a Teremtőre, az Ő vágyára, s figyelmes tulajdonképpen a múltra-jelenre-jövőre egyaránt, hogy összhangban lehessen a gyökereivel s a lehetőségeivel, mindezt annak realitásával, ami jelenvaló. Jó, ha együtt tud mozogni és rugalmas tud lenni mindazzal és mindazokkal, ami és akik körbeveszik.
4. Mi a személyes célkitűzésed az elkövetkezendő évekre?
A Sapientiának köszönhetően az elmúlt években az Antalfai fejlesztő művészetterapeuta képzésben új irányra találhattam a szakmai fejlődésemet illetően. Izgalmas és transzformáló élmény volt újra iskolapadba ülni, tanulni és alkotni. Az elkövetkező években szeretnék a tanult módszerben elmélyülni, csoportokkal dolgozni, és ha időm engedi, még képződni – nagyon érdekelnek még más művészetterápiás módszerek is.
5. Van-e saját jelmondatod, gondolatod vagy kedvenc idézeted, amelyik elkísér az életben?
Nagyon szeretem Pilinszky Aranykori töredék című versét. Sokszor eszembe jut néhány sora, ami olykor old vagy megerősít, máskor emlékeztet és lelassulásra késztet, tulajdonképpen lehet egyfajta mottó: „Kimondhatatlan jól van, ami van. / Minden tetőről látni a napot.”