„Uram, hogy lássak” (Lk 18,41)
Azt, hogy mivel is szeretnék foglalkozni, vagy másképp, „mi leszek ha nagy leszek” témakör bennem mindig a legnagyobb és legfontosabb kérdések közé tartozott, a válaszhoz pedig egy igen hosszú út vezetett.
Római katolikus családban nőttem fel, és a legelső Isten-élményeim közé tartozik, ahogy ott ülök a debreceni Szent Anna-székesegyház karácsonyi betlehemes próbáin, melyekre minden évben jártam. Az Istennel való kapcsolatom valahol ezekben az években kezdődött. Kibontakozása 16 éves koromban indult, amikor elkezdtem járni a plébánia gimis ifjúsági hittan alkalmaira péntek esténként. Nagyon sokat növekedtem hitben, tudásban és a felebaráti szeretetben, hiszen a legjobb barátaimat ismertem meg itt.
Középiskolának én egy közgazdasági technikumot választottam, amit nagyon szerettem, ezért maradtam a szakmai éven is, és megcsináltam a pénzügyi-számviteli ügyintéző szakot. Még a vizsga előtt, februárban jelentkeztem egyetemre, mert tudtam, hogy én szeretnék diplomát szerezni és továbbtanulni. A kérdés már csak a következő volt: Hová szeretnék menni, és mit akarok tanulni? Valahogy olyan egyértelműnek vettem, hogy akkor ezen a pénzügyi területen folytassam az utamat, és azt is tudtam, hogy Budapestre szeretnék menni.
Azon a nyáron, mikor levizsgáztam és megkaptam a szakmai bizonyítványom, úgy döntöttem, szolgálni szeretnék egy kicsit, ezért hittantáborokban táboroztattam gyermekeket. Annyira felszabadultan és örömmel telve éreztem magam a foglalkozások közben, amelyek alatt az Isten végtelen szeretetéről beszéltem és tanítottam a gyermekeket, hogy úgy éreztem, nekem ezt kell csinálnom a jövőben, hittantanár szeretnék lenni. Na, hát ez egy éles váltás volt így július közepén úgy, hogy megkaptam az értesítést, hogy felvettek a Budapesti Gazdasági Egyetem pénzügy-számvitel szakjára. Természetesen nagyon boldog voltam, de ott motoszkált bennem, hogy mit tegyek. Istenhez fordultam, hogy segítsen nekem tisztán látni, hogy ha valóban Ő hívott el, és szeretné, hogy pályát váltsak, alkalmasnak talál engem a hittanári pályára, akkor mutassa meg a megoldást, ha lehet, mert úgy érzem, elvesztem. Végül arra jutottam, hogy elkezdem a BGE-t, és a februári leadási határidőig átimádkozom ezt a döntést.
Abban a félévben sokat imádkoztam és gondolkoztam. Egyre szorított a határidő, de nem sikerült előre haladni a döntésben. Majd február 13-án részt vettem a szokásos debreceni ifjúsági hittanon, de nem gondoltam, hogy ez az alkalom számomra ennyire meghatározó lesz. Ugyanis Máté evangéliumának azon fejezetét vettük, ahol az elásott talentumról van szó. Miközben a többiek elkezdtek a részletekről beszélgetni, én folyamatosan csak arra a szolgára tudtam gondolni, aki elásta a talentumát, amit az urától kapott. Tudtam, hogy Isten nekem mihez adott tehetséget, milyen „talentumokat” kaptam Tőle, és csak arra tudtam gondolni, hogy most jelenleg én vagyok az a szolga, aki elásta a talentumát, mert korántsem a képességeimnek megfelelő szakon vagyok. Szerettem a számvitelt, abban még talán jó is voltam, de tudtam, hogy a beszédkészségemet, előadókészségemet igazán csak a tanári pályán tudnám kibontakoztatni. Hazamentem az alkalomról, és egyből nekiálltam elkészíteni a felvételi jelentkezésemet, hiszen már csak két nap volt hátra a határidőig. Még a nyáron beszéltem egy hitoktatóval, aki számomra példaértékűen végzi hivatását, és azt mondta nekem, hogy ha hittanári pályát választok, akkor mindenképpen ajánlja számomra a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, mert ő is oda járt, és elképesztő élményei voltak, nagyon jó egyetemi közösség van ott. Számomra olyan meggyőző volt, hogy más olyan egyetemre nem is adtam be a jelentkezést, ahol lehet tanulni hittanárnak, csak a Sapientiára.
2025 szeptemberében kezdtem meg tanulmányaimat, és valóban igaza volt az ismerősömnek: nagyon jó barátságokat kötöttem itt, az évfolyamtársaimmal nagyon összetartóak vagyunk, és segítjük egymást a tanulásban. A tanáraimat is nagyon szeretem, nagyon hitelesen végzik hivatásukat, és ez számomra kulcsfontosságú, példaként állnak előttem. Amit a legjobban szeretek a hittanári képzésen az az, hogy mikor készülök egy-egy vizsgára, dolgozatra, akkor azt imádság formájában tudom tenni, mert az, Akiről tanulok, ott van velem tanulás közben. Úgy érzem, Isten valóban erre a pályára hívott, és örülök, hogy igent mondtam a hívására, mert ekkora örömmel még sosem mentem iskolába, mint most a Sapientiára.
Mit jelent vagy jelentett számodra a Sapientiához tartozni?
Számomra a Sapientiához tartozni olyan, mintha lenne egy második családom. Mindig érdeklődünk egymás felől, segítjük egymást a tanulásban, és úgy gondolom, számomra a Sapientia amellett, hogy tanárt képez belőlem, egyben az üdvösségem útján vezet.
Mi a legnagyobb öröm, ami itt ért és amit megosztanál velünk?
Az, amikor egy beadandó dolgozatom nagyon jól sikerült, és akkor megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor a belefektetett munkát, időt megáldja az Isten és megtapasztalhatom a gyümölcseit.
Milyen javaslataid lennének a Sapientia jövőjének alakítását illetően?
Én nagyon szívesen vennék részt egy félévben több Sapientia-napon, mert ilyenkor összegyűlik az egész egyetem, és kiváló előadásokon vehetünk részt, amelyek egészen jól kiegészítik azt a tudást, amiket a tanórákon sajátítunk el. Ezek a napok mindig hozzáadnak valami pluszt az eddigi ismereteimhez.
Mi a személyes célkitűzésed az elkövetkezendő évekre?
A célkitűzésem a jövőben az, hogy minél inkább bővítsem az eddigi ismereteimet a teológia és filozófia témaköreiben, és az, hogy olyan pedagógus váljék belőlem, aki hitelesen éli életét, tele van szeretettel és örömmel, amit tovább tud adni.
Van-e saját jelmondatod, gondolatod vagy kedvenc idézeted, amely elkísér azéletben?
Talán az, hogy bármilyen helyzetbe is kerülök az életemben, mindig magam előtt kell látnom a végső célt: az üdvösséget. Megpróbálom erre emlékeztetni magam mindennap, és így könnyebb a jót választani és másoknak segíteni.