Katekézis az általános kihallgatáson
2025-ös jubileumi katekézissorozat: Jézus Krisztus, a mi reménységünk – II. Jézus élete, 6. – Példabeszédek, 2. A magvető – „Sok mindenre tanította őket példabeszédekben” (Mt 13,3a)
Kedves testvéreim!
Örömmel üdvözöllek beneteket ezen az első általános kihallgatásomon. Ma folytatom a Ferenc pápa által elkezdett jubileumi katekézissorozatot, melynek témája: Jézus Krisztus, a mi reménységünk.
Folytatjuk az elmélkedést Jézus példabeszédein, melyek segítenek visszanyerni a reményt, mert megmutatják, hogyan működik Isten a történelemben. Ma egy kissé különleges példabeszédnél szeretnék elidőzni, mert ez egyfajta bevezetés az összes példabeszédhez. A magvető példabeszédére gondolok (vö. Mt 13,1–17). Bizonyos értelemben ebben a történetben azt ismerhetjük fel, hogy miként kommunikál Jézus, s ebből sokat tanulhatunk arra vonatkozóan is, hogy miként hirdessük ma az evangéliumot.
Minden példabeszéd egy a mindennapi életből vett történetet mond el, mégis valami többet akar közölni velünk, mélyebb értelemre utal. A példabeszéd kérdéseket vet fel bennünk, arra hív, hogy ne álljunk meg az elénk tárt képnél. Az elmesélt történet vagy a felvázolt kép előtt feltehetem magamnak a kérdést: hol vagyok én ebben a történetben? Mit mond ez a kép az én életemnek? A példabeszéd jelentésű parabola szó ugyanis a görög paraballein igéből származik, ami azt jelenti, hogy elédob.
A példabeszéd egy olyan szót dob elém, amely provokál, arra késztet, hogy rákérdezzek magamra, kérdőre vonjam magamat.
A magvetőről szóló példabeszéd Isten igéjének dinamikájáról és az általa kiváltott hatásokról beszél. Valójában az evangélium minden szava olyan, mint egy az életünk talajába vetett mag. Jézus sokszor használja a mag képét, különböző jelentésekkel. Máté evangéliumának tizenharmadik fejezetében a magvetőről szóló példabeszéd egy sor további rövid példabeszédet vezet be, némelyikük pontosan arról szól, ami a talajban történik: a búza és a konkoly, a mustármag, a mezőn elrejtett kincs. Mi tehát ez a talaj? A szívünk, de a világ, a közösség, az Egyház is. Isten igéje ugyanis minden valóságot megtermékenyít és provokál.
Az elején azt látjuk, amint Jézus kimegy a házból, és nagy tömeg gyűlik köréje (vö. Mt 13,1). Szava lenyűgöz és kíváncsivá tesz. Az embereket nyilvánvalóan sokféle helyzet jellemzi. Jézus szava mindenkihez szól, de mindenkiben másképp működik. Ez a közeg lehetővé teszi, hogy jobban megértsük a példabeszéd értelmét.
Egy meglehetősen különös magvető megy ki vetni, aki nem törődik azzal, hova esik a mag. Oda is veti a magokat, ahol nem valószínű, hogy gyümölcsöt teremnek: az útra, a kövek közé, a bokrokba. Ez a viselkedés meghökkenti a hallgatót, és azt a kérdést szüli benne: hogyan lehetséges ez?
Mi hozzászoktunk, hogy számba vegyük, megszámoljuk a dolgokat – néha szükség is van rá –, de a szeretetre ez nem áll! Az, ahogyan ez a „tékozló” magvető veti a magot, annak a képe, ahogyan Isten szeret bennünket. Való igaz, hogy a mag sorsa attól is függ, hogy a talaj miként fogadja, a talajnak milyen az állapota, de ebben a példabeszédben Jézus mindenekelőtt azt mondja, hogy Isten mindenféle talajra veti igéjének magját, bármilyen állapotban legyünk is: van, amikor felületesebbek és szétszórtabbak vagyunk, van, amikor elragad bennünket a lelkesedés, van, amikor az élet gondjai nyomasztanak, de olyan is van, amikor rendelkezésre állunk és befogadóak vagyunk. Isten bizakodó, és reméli, hogy előbb-utóbb kihajt a mag. Ő így szeret bennünket: nem vár arra, hogy a legjobb talajjá váljunk, mindig nagylelkűen adja nekünk igéjét.
Talán éppen azért ébred bennünk vágy arra, hogy jobb talajjá legyünk, mert látjuk, hogy ő bízik bennünk. Ez az Isten nagylelkűségének és irgalmának szikláján nyugvó remény.
Azzal, hogy Jézus elmondja, hogyan válik gyümölcstermővé a mag, önnön életéről is beszél. Jézus a szó, ő a mag. És a magnak, hogy gyümölcsöt teremjen, meg kell halnia. Ez a példabeszéd tehát azt üzeni nekünk, hogy Isten hajlandó „tékozolni” értünk, és Jézus kész meghalni annak érdekében, hogy átalakítsa életünket.
Van Gogh gyönyörű festménye jut eszembe: A magvető naplementekor. Ez a tűző napon dolgozó magvetőt ábrázoló kép a földműves fáradságos munkájáról is beszél nekem. Szíven üt, hogy a magvető mögé Van Gogh a már érett gabonát festette. Ez kimondottan a remény képének tűnik számomra: így vagy úgy, de a mag meghozta gyümölcsét. Nem tudjuk pontosan hogyan, de így történt. A jelenet középpontjában azonban nem a magvető áll – őt oldalt látjuk –, hanem az egész festményt a nap képe uralja, talán azért, hogy arra emlékeztessen bennünket, hogy Isten irányítja a történelmet, még ha időnként hiányzónak vagy távollevőnek tűnik is. A nap az, ami felmelegíti a talajt, és megérleli a magot.
Kedves testvéreim, milyen élethelyzetben ér el bennünket ma Isten igéje? Kérjük az Úrtól annak kegyelmét, hogy mindig befogadjuk ezt a magot, az ő szavát. Ha pedig azt vesszük észre, hogy nem termékeny talaj vagyunk, ne csüggedjünk, hanem kérjük őt, hogy dolgozzon még rajtunk, hogy jobb talajjá váljunk!
A Szentatya felhívása a Gázai övezet lakosságának érdekében
Egyre aggasztóbb és elszomorítóbb a helyzet a Gázai övezetben. Megismétlem sürgető felhívásomat, hogy engedjék be a humanitárius segélyeket, és vessenek véget az ellenségeskedésnek, amelynek szívszaggató árát a gyermekek, az idősek és a betegek fizetik meg.
A Szentatya szavai az általános kihallgatás végén:
Nem fejezhetjük be találkozónkat anélkül, hogy ne emlékeznénk meg nagy hálával szeretett Ferenc pápánkról, aki éppen egy hónapja tért meg az Atya házába.
(Fordította: Tőzsér Endre)