TÓTH ÁRPÁD: ÚJ TAVASZIG VAGY A HALÁLIG
Új-Tátrafüred
Most, hogy megint útfélre estem,
Eltünődöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten?
Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.
Borult egek kevés azúrral,
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Pár ájult nóta, tépett húrral.
Egy-két vad mámor nyoszolyája,
Egy-két asszony jó, meleg szája; -
Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.
Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.
Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.
Nyomukban, mint fekete bundás,
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Hallgatva ballag a lemondás.
S mégis, a csönd-paplanú télben,
Nagy nyugalom évadját élem -
Érzem, az Isten gondol vélem.
Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.
Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.
Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.
Halállal szemközt
Megújulás, új kezdet, gyógyulás – vagy végleges búcsú, lezárás, elmúlás. Ennek a két lehetséges iránynak az elágazásánál születik a vers. Drámai, súlyos, egyben felemelő élménye a múlt és jövő közti nyugvóponton való szemlélődésnek, mely egyik oldalról a meglehetősen lehangoló visszatekintés, másik oldalról a két eséllyel bíró előretekintés ablakát tárja ki. Számvetés a múlttal, a jelen állapot rögzítése, és a jövő latolgatása. Ilyen formában haladunk a vers idejében is: múlt, jelen, jövő tengelyén.
E szemlélődés alkalmául az útfélre esettség állapota szolgál. Ha útfélre esünk, akkor kikerülünk az élet sodrásából, áramából, a cselekvés, a tevékenység lendületéből. A költőt a betegség veti útfélre. E passzivitást nevezhetjük a lélek telének, a mozdulatlanság, tétlenség, szunnyadás téli állapotának. Ám a lélek e téli csendjében a tűnődés ajándékában részesülhetünk.
Nagy téma merül fel e tűnődésben: mi volt az élet? A vers első felében mintegy lajstromba veszi a költő a múltat: „Mi volt? Ez volt”. S egy szomorú lista következik, amelyben több a hiányzó, mint a meglévő dolog. Az igazi értékek hiányoztak: a fény, a szabadság és a remény. A múlt látványa sötét. Szépből, jóból is csak töredékesen jutott ki: futó szenvedélyek, rövidre szabott örömök. Milyen jó lenne utunk végén olyan életre visszatekinteni, amelyben mélyre ható, hosszan tartó, tiszta érzések és szenvedélyek bontakoztak ki! Amelyet fakó robot helyett szeretettől, lelkesedéstől, örömtől színes alkotó munka tett termékennyé. Amelyben nem kellett megalázó hajbókolással kilincselni a lehetőségek felé. A költő múltba tekintése szomorú számvetés. Az élet kevés jót hozott, s azt is csak felvillantotta, szűkmarkúan adta. Ezen már nem lehet változtatni. „Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.”
E vers szépségének egyik forrása, hogy egy olyan témát, amelyen gyötrődni, kétségbe esni lehetne – mértéket vesztve –, rendkívüli fegyelemmel, szűkszavúsággal, mondhatni, takarékosan tár elénk. Szenvelgés, parttalan fájdalom helyett pontos, tiszta érzések kapnak hangot. Ettől lesz elbírható, átélhető, sőt megtisztító hatású a vers.
A deprimált hangulatú visszatekintés után megállapodunk a jelenben, a jelen csendjében. A vers kezdetén az útfélen állva látjuk a költőt: az úton zajlik, robog az élet, de ő kívül áll rajta. Aztán a „roppant hegyek közt” látjuk meg újra – immár ülve. A havasok a világ fölé emelkednek, innen rátekinthet az ember a völgyek életére. Ez a magasság a felülemelkedés, a kívülről szemlélés élményét nyújtja, ugyanakkor a roppant hegyek között porszemnek tűnik az ember. Tágabb dimenzió nyílik meg; ezek között a méretek, arányok és erők között oly kicsinyek vagyunk, s tisztábban láthatjuk önmagunkat. Ebben a tágas dimenzióban, a világtól távol érkezik a költő a különös határhoz: mögötte élete eddig lefolyt része, előtte pedig az elmúlás lehetősége.
Szívében a borús múlt emlékével a jövőre nézve fogalmazódnak meg a kérdései. Mire számíthatok? A jövő is ilyen sötét, vagy másképpen lesz? Milyen fájdalmas szembenézés! Életünk azon pontjain lesz osztályrészünk, amikor a sötétségből jövünk, és a jövőt még nem látjuk. Ülünk, és várunk. S a múltban gyökerező jelen válasza apatikus. A kedv és a vágy elerőtlenedik, s a lemondás lesz úrrá. A képszerűség erejével mélyen átélhetővé válik ez a lelkiállapot: szétszéled a nyáj – elkószálnak, elkallódnak a vágyak –, nem irányulnak, haladnak határozottan egy cél felé. Pásztoruk már nem az akarat, hanem a lemondás. Fekete bundában, süvegben, botra hajló hallgatag öreg ember. Csodálatosan kifejező kép.
Mennyi melankólia, ború, mélabú, sokalljuk is tán. De a költő tudja a mértéket, s két apró kötőszóval átfordítja a vers hangulatát, s egyben a lelkiség is más minőségbe lép.
„S mégis.” E két szócska elég a fordulathoz. A tél „csönd-paplanú”, amely a meleg ágy nyugalmat ígérő, pihentető védelmét sugallja. A hó gyapjúként fed be, erősítve a melegség és védettség érzetét. Eddig a téli est a hideg hegyek közt párhuzamban állt a kevés melegséget adó, komor múlttal, és a szív jelenbeli állapotával. Most azonban olyan közeggé válik, amelyben a legmélyebb emberi megtapasztalásban lehet részünk: „érzem, az Isten gondol vélem”.
Az élet völgyében és útjain maga küszködött a költő a kényszerűségekkel, hiányokkal, torz szenvedélyekkel, és a hideg magaslatokon ülve is maga szemlélte önmagát szembenézve halálával. Most azonban egy másik tekintet oltalmába kerül. S ekkor már fekszik. „Megadva, békén, resten.” Látszólag teljesen passzívan, ám valójában az önátadás magas rendű aktivitásában. Hármas ajándékot kap az önátadásban: Isten nézi őt, gondol véle, tűnődik a sorsán. Vagyis törődik vele. Ebből fakad a „nagy nyugalom”, amit megél, s ebből születnek a szívében az új érzések, ismét egy nagyszerű képpel érzékeltetve. A bokrokon virágzás után érnek be a bogyók, ahogy az emberben is tapasztalat, átélés, szenvedés fakaszt érett termést. S e termések zamatosak, ízesek. Ekkor már jó érzés lengi be a vers légkörét. Az elfogadás jó érzéséé. Nem a lemondásé, hanem az elfogadásé.
A jövő két lehetőséget rejt: kitavaszodást vagy végleges elmúlást. Ezért kapcsolódik februárhoz ez a vers. Tél és tavasz határához, a hátra és előre tekintés kettős feladatához, a számvetéshez.
A költő szembenézése bátor, és ismét szűkszavúan pontos: „új tavaszig vagy a halálig”. Ez már Isten kezében van. (Isten nevének használata is változik, ahogy a versben haladunk: a hétköznapi, profán felkiáltástól – „uramisten” –, az Istent személyként való megszólításig.) Ha idáig el tudunk jutni, ha készek vagyunk bármit elfogadni Isten kezéből, akkor éljük meg az igazi szabadságot és békességet.
A beérő termés „setét”, ám zamatozó, a felfakadó érzések hűvösek, de jók. Ez is nagyon pontos kép. Nem piros, lédús gyümölcsök érnek be, hanem zamatos sötét bogyók, ami egészen másféle minőséget sugall. Az ősz, a tél érlelte e terméseket. Nem a forró vágyak, érzelmek szülték, hanem a szenvedés, az élet és önmagunk őszinte látása. A bátor számvetés.
Az önátadás újjászületés. Ezt éli meg a beteg költő, amikor megsejti Isten rá irányuló figyelmét, s az önakarat feszítettségéből a teljes elfogadás békességébe lép át. Lehet, hogy új tavasz, lehet, hogy a halál következik számára, de már nem is ez a legfontosabb. Hanem hogy mindez Isten kezében van.
Fotó: Merényi Zita