Beszéd a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz
Eminenciás uram, excellenciás uraim, hölgyeim és uraim, béke veletek!
Köszönetet mondok George Poulides úrnak, a Ciprusi Köztársaság nagykövetének és a diplomáciai testület dékánjának a szívélyes üdvözlő szavaiért, melyeket mindnyájatok nevében intézett hozzám, valamint fáradhatatlan munkájáért, melyet az őt jellemző határozottsággal, szenvedéllyel és szimpátiával végez, olyan tulajdonságokkal, amelyekkel kivívta valamennyi elődöm megbecsülését, akikkel szentszéki küldetésének ezen évei során találkozott, különösen a néhai Ferenc pápa megbecsülését.
Továbbá szeretném köszönetemet kifejezni a megválasztásomat követő számos jókívánságért, valamint az ezeket megelőző, Ferenc pápa halála miatt küldött részvétnyilvánításokért; ilyenek olyan országokból is érkeztek, amelyekkel a Szentszék nem tart fenn diplomáciai kapcsolatot. Ez a megbecsülés jelentős bizonyítéka, mely a kölcsönös kapcsolatok szorosabbá tételére ösztönöz.
Szeretném, ha párbeszédünkben mindig családiasság uralkodna – hiszen a diplomáciai közösség a népek egész családját képviseli –, és osztoznánk az élet örömein és fájdalmain, valamint az életet vezérlő emberi és szellemi-lelki értékeken. A pápai diplomácia ugyanis az Egyház katolicitásának kifejeződése, és diplomáciai tevékenységében a Szentszéket olyan lelkipásztori szándék mozgatja, amely nem kiváltságok keresésére, hanem az emberiség szolgálatában álló evangéliumi küldetésének erősebbé tételére ösztönzi. A Szentszék küzd a közömbösség minden formája ellen, és folyamatosan igyekszik felrázni az emberek lelkiismeretét, ahogyan tisztelt elődöm is fáradhatatlanul tette, mindig figyelve a szegények, a nélkülözők és a kirekesztettek kiáltására, valamint a korunkat jellemző kihívásokra, a teremtésvédelemtől a mesterséges intelligenciáig.
Mai jelenlétetek – amellett, hogy országaitok Apostoli Szentszék iránti figyelmének konkrét jele – ajándék számomra, mely lehetővé teszi, hogy hangsúlyozzam előttetek az Egyháznak azt a törekvését – és az én személyes törekvésemet –, hogy elérjük és átöleljük az igazságra, igazságosságra és békére vágyó és szoruló összes népet és embert ezen a földön! Bizonyos értelemben az Észak-Amerika, Dél-Amerika és Európa között élt életem tapasztalata ezt a határok átlépésére irányuló törekvést reprezentálja, hogy találkozzunk a különféle emberekkel és kultúrákkal.
Az Államtitkárság állandó és türelmes munkája révén szeretném hatékonyabbá tenni a párbeszédet veletek és országaitokkal, melyek közül sokakat volt már szerencsém meglátogatni életem során, különösen, amikor az ágostonosok általános perjele voltam. Bízom abban, hogy az isteni Gondviselés további alkalmakat ad arra, hogy találkozzam azokkal a valóságokkal, ahonnan érkeztetek, és megragadhatom a lehetőségét annak, hogy megerősítsem a hitben megannyi fivéremet és nővéremet szerte a világban, és új hidakat építsek az összes jóakaratú emberrel.
Szeretném, ha párbeszédünk során szem előtt tartanánk három kulcsszót, melyek az Egyház missziós tevékenységének és a Szentszék diplomáciai munkájának pilléreit jelentik.
Az első szó a béke. Sokszor úgy gondolunk rá, mint „negatív” szóra, vagyis háború- és konfliktusmentességre, mivel a szembehelyezkedés az emberi természet része, és mindig kísér bennünket, és túl gyakran arra késztet, hogy állandó „háborús helyzetben” éljünk: otthon, a munkahelyünkön, a társadalomban. A béke ekkor egyszerű szünetnek tűnik, pillanatnyi pihenőnek a viszályok között, mert bármennyire is igyekszünk, a feszültségek mindig jelen vannak, kicsit úgy, mint a hamu alatt parázsló, bármely pillanatban fellángolni képes parázs.
A keresztény szemléletben – akárcsak más vallások látásmódjában – a béke mindenekelőtt ajándék: Krisztus első ajándéka: „Az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). De aktív, bevonó ajándék, mely kulturális háttértől és vallási hovatartozástól függetlenül mindannyiunkat érint és küzdelemre hív, s mindenekelőtt önmagunkon való munkát követel. A békét a szívünkben és a szívből kiindulva építjük, azáltal, hogy kiirtjuk magunkból a gőgöt, felhagyunk az érdekérvényesítéssel, és odafigyelünk a beszédmódunkra, hiszen nemcsak fegyverekkel, hanem szavakkal is lehet sebezni és ölni. Ezen a téren alapvető fontosságúnak tartom a vallások és a vallásközi párbeszéd lehetséges hozzájárulását a béke előmozdításához. Ez természetesen megkívánja, hogy teljes mértékben tiszteletben tartsák a vallásszabadságot minden országban, mivel a vallási tapasztalat az emberi személy alapvető dimenziója, amely nélkül nehéz, ha nem lehetetlen elérni a szívnek azt a megtisztulását, amely a békés kapcsolatok létrehozásához szükséges.
Ezzel a mindannyiunk által végzendő munkával minden konfliktus és romboló hódítási szándék gyökerestől felszámolható. Ehhez párbeszédre irányuló őszinte akaratra is szükség van, melyet az a vágy vezet, hogy találkozzunk ahelyett, hogy összecsapnánk egymással. Ennek távlatát szem előtt tartva nagyobb teret kell adni a multilaterális diplomáciának és azoknak a nemzetközi intézményeknek, amelyeket elsősorban a nemzetközi közösségen belül esetlegesen felmerülő nézeteltérések orvoslására kívántak létrehozni. Természetesen arra irányuló akaratra is szükség van, hogy felhagyjunk a pusztító és öldöklő eszközök gyártásával, hiszen – ahogy Ferenc pápa a legutóbbi Urbi et Orbi áldáskor felolvasott húsvéti üzenetében emlékeztetett – „semmilyen béke nem lehetséges valódi leszerelés nélkül, [és] annak követelménye, hogy minden nép gondoskodjon önnön védelméről, nem válhat általános fegyverkezési versennyé” (Húsvéti üzenet, 2025. április 20.).
A második szó az igazságosság. A békére való törekvés megköveteli az igazságosság gyakorlását. Amint már említettem, nevemet elsősorban XIII. Leóra gondolva választottam, aki a Rerum novarum kezdetű első nagy szociális enciklikát közzétette. A mai korszakváltásban a Szentszéknek hallatnia kell a hangját a számos egyenlőtlenséggel és igazságtalansággal szemben, amelyek többek között méltatlan munkakörülményekhez és mind megosztottabb és konfliktusokkal terhelt társadalmakhoz vezetnek. Ezért erőfeszítéseket kell tenni a globális egyenlőtlenségek orvoslására, hiszen a jólét és nélkülözés tekintetében mély szakadékokat láthatunk a kontinensek között, az országok között, sőt magukon a társadalmakon belül is.
A kormányzás felelősségét viselőknek a feladata, hogy harmonikus és békés civil társadalmakat építsenek. Ezt mindenekelőtt azzal lehet megtenni, hogy a férfi és a nő stabil szövetségén alapuló családba fektetünk be, „mely bár kicsi, mégis valódi, minden civil társadalmat megelőző társas közösség” (XIII. Leó: Rerum novarum enciklika [1891. május 15.], 9). Továbbá mindenkinek olyan környezet megteremtésén kell fáradoznia, amelyben minden ember méltósága védelmet élvez, különösen a legkiszolgáltatottabbaké és legvédtelenebbeké, a magzatoktól az idősekig, a betegektől a munkanélküliekig, legyenek azok állampolgárok vagy bevándorlók.
Az én élettörténetem egy olyan állampolgáré, aki bevándorlók leszármazottja, s aki maga kivándorolt. Életünk során valamennyiünkkel megtörténhet, hogy egészségesek vagyunk vagy betegek, foglalkoztatottak vagyunk vagy munkanélküliek, a szülőföldünkön élünk vagy idegen földön: méltóságunk azonban mindig ugyanaz marad, az Isten által akart és szeretett teremtmény méltósága.
A harmadik szó az igazság. Igazán békés kapcsolatokat nem lehet építeni – a nemzetközi közösségen belül sem – igazság nélkül. Ahol a szavak kétértelmű jelentéstartalmakat kapnak, és ahol a virtuális világ – a valóság megváltozott érzékelésével – ellenőrizetlenül átveszi az uralmat, ott nehéz hiteles kapcsolatokat építeni, mivel elvesznek a kommunikáció objektív és valós előfeltételei.
Az Egyház a maga részéről sosem zárkózhat el attól, hogy kimondja az igazságot az emberről és a világról, még akkor sem, ha olyan egyenes beszédmódhoz kell folyamodnia, amely kezdetben meg nem értést válthat ki. Az igazság azonban sohasem szakítható el a szeretettől, melynek gyökerénél mindig a minden ember életéért és javáért való aggódás áll. Azt is tudnunk kell, hogy a keresztény szemléletben az igazság nem elvont és életidegen elvek leszögezése, hanem találkozás magának Krisztusnak a személyével, aki a hívők közösségében él. Így az igazság nem eltávolít bennünket egymástól, hanem épp lehetővé teszi számunkra, hogy nagyobb elszántsággal nézzünk szembe korunk kihívásaival, mint amilyen a migráció, a mesterséges intelligencia etikus használata és szeretett földünk megőrzése. Ezek a kihívások mindenkinek az elkötelezettségét és együttműködését igénylik, mert senki sem gondolhatja, hogy egyedül képes szembenézni velük.
Kedves nagykövetek, szolgálatom egy különösen is a reménynek szentelt jubileumi év közepén kezdődik. Ez a megtérés és a megújulás időszaka, és mindenekelőtt kedvező lehetőség arra, hogy magunk mögött hagyjuk a viszályokat, és új útra induljunk, azzal a reménnyel, hogy egymással összefogva – mindenki a saját érzékenységének és felelősségi körének megfelelően – olyan világot építhetünk, amelyben mindenki megvalósíthatja emberségét igazságban, igazságosságban és békében. Kívánom, hogy ez mindenütt megtörténhessen, kezdve a legnagyobb megpróbáltatásokat elszenvedő helyekkel, mint amilyen Ukrajna és a Szentföld.
Köszönöm munkátokat, melyet annak érdekében végeztek, hogy hidakat építsetek országaitok és a Szentszék között, és teljes szívemből áldalak meg benneteket, családjaitokat és népeiteket. Köszönöm!
[Áldás]
És köszönöm munkátok, melyet végeztek!
(Fordította: Tőzsér Endre)