A Sapientia megalapításának 25 éves évfordulója alkalmából A mi arcaink rovatban az iskola régebbi és újabb „arcai” mesélnek nekünk önmagukról, hitükről, a Sapientiához fűződő emlékeikről és érzéseikről. Ezúttal Gyulai Kornélia Mária művészetterápiás hallgatónk írását adjuk közre.
Budapest közeli faluban, vallását gyakorló, katolikus nagycsaládban nőttem fel, ahol megtartottuk a keresztény kultúrkörre alapozott szokásokat, hagyományokat. Többnyire aktívan részt vettünk a közösség életében. Kisgyermekkoromban ennek ellenére gyakran úgy éreztem, hogy más az, amit hallok, és más, amit tapasztalok. A „papoktól” inkább féltem, és legtöbbször nem is értettem őket, mégis abban bizonyos voltam, hogy van Valaki, akihez szólhatok. Még akkor is, ha csak halkan, vagy magamban beszéltem, tudtam, hogy az a Valaki meghallja.
Emlékszem egyszer egy esetre, ami hosszabb időre némi zavart okozott az Istennel való kapcsolatomban. Valami nagyon rossz történt velem, és ez annyira bántott, hogy kértem Istent, hallgasson meg, és vegye el az életem, vigyen magához. Aztán aludtam rá egyet, és másnap megijedve visszavontam a kérést. Ezután sokáig attól rettegtem, hogy mi van akkor, ha Isten meghallotta, és teljesíti a kérésemet.
Ennek a tapasztalatnak a hatásai a következő években tovább nőttek bennem, és hatottak hitéletemre, hiszen, ha akkor meghallgat Isten, az azt bizonyítja, hogy van Isten, viszont akkor meghalok. Ha nem teljesíti a kérésemet, akkor meg lehet, hogy nincs is, és fölösleges bármit is kérnem, de élek.
Ez volt az, ami talán gyökere lehetett a hitbéli bizonytalanságomnak, és annak, hogy egy pár évre elhagytam „Ezt” az Istent, és kerestem magamnak egy, az akkori időben nagyon divatos másikat, akit vagy amit nevezhetünk Univerzumnak, a Nagy Egésznek, Mindenségnek, vagy esetleg Buddhának, stb. Valahogy lazább volt, könnyebb volt, legalábbis abban az időben ezt éreztem. Óvodapedagógusként is így könnyebb volt az ünnepeket megtartani, ilyen „semlegesen”, az állami óvodában, hiszen sokféle családból jöttek a gyermekek, és mindenkinek meg kellett felelni, még a fenntartónak is. Leginkább úgy, mint „az okos lánynak”, a Mátyás királyról szóló meséből. Adjon is, meg ne is; legyen is, meg ne is. Mindenesetre a hitem végig megmaradt egy transzcendens világban.
Ezek az évek, új tapasztalatok sok felismerést hoztak, de feloldozást nem. Ez volt az egyik legfontosabb hozadéka, így újból elindultam a távolból visszafelé, Isten felé. Ez már felnőttkori, saját döntésem volt, a Szentlélek működött bennem.
Sok kanyar, és még több önismeret után, pár nappal a jelentkezési határidő előtt került az utamba, egészen „véletlenül” (aki a Szentlélek) a Sapientia hirdetése az Antalfai fejlesztő művészetterapeuta szakról. Szinte gondolkodás nélkül jelentkeztem. Végtelenül vonzott a lehetőség, hogy ez olyan, a művészet eszközeit felhasználó, komplex módszer, ami egészen máshogy közelít az egyénhez, problémákhoz, nehézségekhez, mint amikről eddig tanultam, hallottam.
Mindez tanulmányaim megkezdése után elég hamar be is igazolódott, hiszen végtelen sok száraz elmélet helyett sokkal inkább megmozgatott, tapasztalatot, módszert adott, tágította az addigra eléggé beszűkült látásomat, teremet, mely ennek köszönhetően azóta is bővül.
Ezt csak megerősítették az első előadások egyikén, dr. Guba András SchP atyától hallott szavak, melyben arról beszélt, hogy ezen a képzésen igazából nem arra kíváncsiak, hogy milyen a memóriánk, és mit tudunk bemagolni, hanem sokkal inkább arra, hogy a hallottak hogyan hatnak ránk, milyen a saját tapasztalásunk, élményeink, és ezt hogyan tudjuk beépíteni, átadni, mit tudunk hozzáadni.
Abban a pillanatban én nem csak hallottam, éreztem, hanem tudtam is, hogy jó helyen vagyok, megérkeztem, amit a többi előadó és előadás is csak megerősített.
Az egyik legfontosabb tankönyv (Antalfai Márta: Alkotás és kibontakozás. A Katarzisz Komplex Művészetterápia elmélete és gyakorlata, Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány, 2016), amiben dr. Antalfai Márta a művészetterápia tematikáját kidolgozta, és ami tanulmányainkat összefoglalja, rendszerezi, egy zseniálisan megalkotott mű, amely ezen a téren megkerülhetetlen, kihagyhatatlan.
A képzési napok hétvégente zajlottak, pénteken és szombaton, melyből az egyik elmélet, a másik pedig gyakorlat, ahol minden módszerről, eszközről, magáról a terápiás folyamatról képet, saját élményt kaptunk. Vagyis önismeret, önismeret, önismeret, mélyen átszőve Istennel való kapcsolódással, mely nélkül én nem tudok valódi önismeretről beszélni.
Aztán a szép, lélekmelengető történetem hirtelen nagyon is kemény, hideg, rideg, szorongató és nehéz lett. Hosszú vizsgálati folyamat végén megkaptam az diagnózist: myeloma multiplex nevű betegségem van, ami tulajdonképpen csontvelőrák. Mit mondjak, igencsak mély, sötét és félelmetes volt a kút, amibe zuhantam. Valahogy nem volt ez így rendben. Kapok egy csodás lehetőséget az élettől, ami egy egészen új utat nyit előttem, szinte a fellegekben járok, amikor a Sapientiára megyek, ugyanakkor életem egy más területén bezár egy mély gödörbe?
Hogy van ez?
És miért?
Közben előadások, beadandók, gyakorlat, és hetente kemo (már amikor nem kaptam el valami egyéb betegséget)! Mindezek ellenére, minden saját élményű gyakorlati napon valami formálódott, alakult, változott, és lassan, lassan megnyilvánult! Igen, Isten gondoskodó SZERETETE. Ezeken az alkalmakon, az iskola biztonságot adó keretei között megtapasztalhattam, hogy egy pillanatra sem hagyott magamra. Huszonöt évi kemény önismereti munka után végre megtaláltam a helyem! Abbahagyhattam a miértek kérdezését és a válaszok keresését. A tanulmányaim nyomán az akkori legfontosabb felismerésem az volt, hogy: én nem tudom és nem értem, hogy mi miért történik, de Isten tudja, és nekem ennyi ELÉG!
Ez az „elég” sok mindenre vonatkozott, és ennek nyomán, köteleimet ledobálva szinte repültem a suliba, a nehézségek ellenére is könnyedén, végre szabadon, békességgel, Istenben való hittel és bizalommal. A tanulmányok és az alkotások összhatása nyomán a tudatalatti mélyéből felszínre kerültek olyan elfeledett, elnyomott, „nemakarom” részeim, melyek figyelmet kértek, és arra vártak, hogy a helyükre kerüljenek, feldolgozódjanak, vagy átalakuljanak. Mindezt végre Istent nem kihagyva tehettem. Talán még egyszer sem dolgoztam magammal ilyen intenzíven.
Emlékszem, amikor először vettem a kezembe agyagot úgy, hogy becsukott szemmel hagyhattam, hogy a kezem formáljon bármit. Megrendítő volt, hogy nem kellett megfelelni, hasonlítani másokhoz, hiszen ezekben az alkotó folyamatokban nem a produktumon van a hangsúly, hanem sokkal inkább az oda vezető úton.
Ezt a folyamatot végtelen nagy hozzáértéssel, tapasztalattal, tudással támogatta csoportvezetőnk, Quirin Ágnes, akinek munkája meghatározó volt tanulmányaim során.
Ide sorolhatnám még Tornay Krisztina M. Petra SSND-t is, aki adott egy (majdnem) „mindentlátó szemüveget”! Olyan kérdéseket tett föl, amelyekre nem lehetett egy csettintéssel, pár koppantással a billentyűzeten válaszolni, hanem el kellett hozzá csendesedni, és lelkem mélyében kutakodni, vagy éppen alkotásokat elemezni, könyveket bújni. Sosem felejtem el, hogy ő nyitotta fel a szememet a Szépre, arra, amit eddig sosem láttam így, csak felszínesen. Onnantól ez a szó megtelt tartalommal, Isten végtelen szeretetével. Bennük férfi és női princípiumok öltöttek testet, és általuk titkok kerültek felszínre.
Ez a tanulmányaimon keresztül megjelent gazdagság bekúszott a hétköznapjaimba is. Így tudtam megszervezni a saját csoportot tartós betegségben érintetteknek, aminek történéseiből, tapasztalataiból a dolgozatot is írtam, és kórházi tartózkodásom alatt beadni a szakdolgozatomat. Az áprilisi transzplantáció után készültem a záróvizsgára, ami szintén egy meghatározó esemény volt. Világéletemben rosszul tudtam vizsgázni, túlfeszültem, és nem bíztam magamban, ám az itteni vizsgán valami megváltozott. Életemben először átadtam az irányítást Istennek, és a sok készülés után azt mondtam, hogy ha a fejlődésemhez arra a tapasztalatra van szükségem, hogy ne jusson eszembe semmi, és megszégyenüljek, akkor én azt szeretettel elfogadom; ám ha arra, hogy jól sikerüljön, én azt is nagy örömmel, szeretettel fogadom. És láss csodát, életemben először talán minden eszembe jutott, könnyedén ment, kitűnő lett a bizonyítványom. Ebben leginkább az segített, hogy a Sapientián tapasztaltak, átéltek hatására közelebb kerültem Istenhez, magamhoz.
Megtisztelve érzem magam, hogy tagja lehettem az első olyan hallgatói körnek, akik ebben az iskolában Antalfai fejlesztő művészetterápiát tanulhattak.
Nem egészen egy évvel vagyok a diploma után, és aktívan szervezem azokat a területeket, ahol mások javára fordíthatom a megszerzett tudást, tapasztalatot. Ilyen az imacsoportokban, amelyeknek tagja vagyok, az alkotáson keresztüli ima, találkozások Istennel, az Ő szeretetével; a nyári oratóriumban alkotó napok megszervezése, levezetése.
Ha a Sapientiára gondolok, most is érzem, hogy milyen sokféle húrt pendített meg a lelkemben, mely hátralévő életemben is bizonyosan csodás dallamokat fog játszani.
Ezek után gondolom senkit nem lep meg a cím: Lélekhárfa – avagy a Sapientia mint pengető.