A pápa homíliája a székfoglaló szentmisén a Lateráni Keresztelő Szent János-bazilikában és a hívek köszöntése a bazilika erkélyéről
Szeretettel köszöntöm a jelen lévő bíboros urakat, külön is a bíboros helynököt, a segédpüspököket, az összes püspököt, a kedves papokat – plébánosokat, plébánoshelyetteseket és mindazokat, akik különféle címeken együttműködnek közösségeink lelkipásztori ellátásában –, valamint a diakónusokat, a szerzeteseket, a szerzetesnőket, a hatóságokat, és köszöntelek mindannyiatokat, kedves hívek.
Róma egyháza nagy történelem örököse, mely Péter, Pál és számtalan vértanú tanúságtételében gyökerezik, és egyedülálló küldetéssel rendelkezik, melyet jól kifejez e székesegyház homlokzatának felirata: Mater omnium Ecclesiarum, ’az összes egyházak anyja’.
Ferenc pápa gyakran biztatott bennünket arra, hogy gondolkodjunk el az Egyház anyai dimenziójáról (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 46–49, 139–141; Katekézis, 2016. január 13.) és az Egyház sajátos tulajdonságairól: gyengédség, áldozatkészség és meghallgatási képesség, mely lehetővé teszi, hogy ne csak segítséget nyújtsunk, hanem gyakran elejét is vegyük a szükségleteknek és várakozásoknak, még mielőtt azok jelentkeznének. Olyan tulajdonságok ezek, amelyek reményeink szerint mindenütt növekedni fognak Isten népében, itt, a mi nagy egyházmegyei családunkban is: a hívekben, a lelkipásztorokban, elsőként bennem. A hallott olvasmányok segíthetnek bennünket abban, hogy elgondolkodjunk rajtuk.
Az Apostolok cselekedetei (vö. ApCsel 15,1–2.22–29) arról számol be, hogy az első közösség miként nézett szembe azzal a kihívással, hogy az evangélium hirdetése során a pogány világ felé is nyisson. Ez nem volt könnyű folyamat: nagy türelmet és kölcsönös meghallgatást igényelt; ez mindenekelőtt az antiochiai közösségen belül történt, ahol a testvérek párbeszédet folytatva – sőt vitázva – közösen eldöntötték a kérdést. De aztán Pál és Barnabás felmentek Jeruzsálembe. Nem egyedül döntöttek: keresték a közösséget az anyaegyházzal, és alázattal mentek oda. Ott találták őket – hogy meghallgassák őket –, Pétert és az apostolokat. Így kezdődött el az a párbeszéd, amely végül a helyes döntéshez vezetett: felismerték és figyelembe vették az újonnan megtérők nehézségeit, s ezért megegyeztek abban, hogy nem rónak rájuk túlzott terhet, hanem arra szorítkoznak, hogy a legszükségesebbet kérik tőlük (vö. ApCsel 15,28–29). Így az, ami problémának tűnhetett, mindenki számára kedvező alkalommá vált arra, hogy elgondolkodjanak és növekedjenek.
A bibliai szöveg azonban többet mond, meghaladja az esemény – bár gazdag és érdekes – emberi dinamikáját.
Ez derül ki azokból a szavakból, amelyekkel a jeruzsálemi testvérek fordulnak – írásban – az antiochiaiakhoz, tájékoztatva őket a meghozott döntésekről. Ezt írják: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk” (vö. ApCsel 15,28). Azt hangsúlyozzák tehát, hogy az egész ügyben a legfontosabb meghallgatás, mely minden mást lehetővé tett, Isten szavának a meghallgatása volt. Így arra emlékeztetnek, hogy a közösséget mindenekelőtt „térden állva”, imádsággal és megtérésre való folytonos igyekezettel építjük. Valójában csak ilyen törekvésben hallhatja meg mindenki magában a Lélek hangját, aki így kiált: „Abba, Atya!” (Gal 4,6), s hallhatja és értheti meg – ennek következtében – a többieket mint testvéreket.
Az evangélium is megismétli ezt az üzenetet (vö. Jn 14,23–29), azt mondja, hogy az élet döntéseiben nem vagyunk egyedül. A Lélek támogat bennünket, megmutatja a követendő utat, „tanítva” és „emlékeztetve” bennünket mindarra, amit Jézus mondott nekünk (vö. Jn 14,26).
Először is, a Lélek megtanítja nekünk az Úr szavait, mélyen belénk vésve azokat, a bibliai képnek megfelelően, mely szerint a törvény már nem kőtáblákra lesz írva, hanem a szívünkbe (vö. Jer 31,33); ez az ajándék segít bennünket abban, hogy növekedjünk, egészen odáig, hogy „Krisztus levelévé” (vö. 2Kor 3,3) váljunk egymás számára. És pontosan így van: annál inkább képesek vagyunk hirdetni az evangéliumot, minél inkább hagyjuk, hogy az meghódítson és átalakítson bennünket, lehetővé téve, hogy a Lélek ereje megtisztítson bennünket lényünk legmélyén, hogy szavainkat egyszerűvé, vágyainkat őszintévé és tisztává, tetteinket nagylelkűvé tegye. És itt lép a színre a másik ige: emlékezni, vagyis visszafordítani szívünk figyelmét arra, amit megéltünk és megtanultunk, hogy mélyebben behatoljunk annak jelentésébe és gyönyörködjünk szépségében.
Ezzel kapcsolatban arra a nagy odaadást igénylő útra gondolok, amelyen a római egyházmegye ezekben az években jár, és amely a meghallgatás különböző szintjein valósul meg: a környező világ felé, hogy befogadjuk annak kihívásait, és a közösségeken belül, hogy megértsük a szükségleteket s az evangelizáció és a szeretet bölcs és prófétai kezdeményezéseit mozdítsuk elő. Ez nehéz út, mely még folyamatban van, és amely egy nagyon gazdag, de egyben nagyon összetett valóságot igyekszik felölelni. Méltó azonban ennek az egyháznak a történetéhez, hiszen ez az egyház sokszor megmutatta már, hogy képes „nagyban” gondolkodni, fenntartás nélkül bátor projektekbe vágni, és kihívásokkal teli, új helyzetekkel szemben is kockáztatni.
Ennek jele az a nagyszerű munka, amellyel az egész egyházmegye – épp ezekben a napokban – mindent megtesz a jubileumért, a zarándokok fogadásával, a velük való törődéssel és számtalan más kezdeményezéssel. A megannyi erőfeszítésnek köszönhetően a város úgy jelenik meg az ide érkezők – néha messziről érkezők – számára, mint egy nagy, nyitott és befogadó ház, és mindenekelőtt mint egy hívő, meleg családi otthon.
A magam részéről kifejezem azon vágyamat és iparkodásomat, hogy úgy lépjek be erre a hatalmas munkaterületre, hogy amennyire csak tudok, mindenkit meghallgassak, hogy együtt tanuljunk, együtt értsünk meg és együtt döntsünk: „veletek vagyok keresztény és értetek vagyok püspök”, ahogy Szent Ágoston mondta (vö. 340. beszéd, 1). Kérlek benneteket, segítsetek ennek megvalósításában az imádságra és a szeretetre való közös erőfeszítésben, emlékezve Nagy Szent Leó szavaira: „Minden jó, amit szolgálatunk teljesítése során véghezviszünk, Krisztusnak a műve, és nem a miénk, akik nélküle semmit sem tehetünk, hanem ővele dicsekszünk, akitől munkálkodásunk minden hatékonysága származik” (Sermo 5 de natali ipsius, 4).
E szavakhoz zárásként szeretném hozzátenni Boldog I. János Pál szavait, aki 1978. szeptember 23-án azzal a sugárzó és derűs arccal, amely már akkor a „mosoly pápája” becenevet érdemelte ki számára, ezekkel a szavakkal köszöntötte új egyházmegyéjének családját: „Szent X. Pius – mondta –, amikor pátriarkaként Velencébe érkezett, a Szent Márk-templomban így kiáltott fel: »Mi lenne velem, velenceiek, ha nem szeretnélek benneteket?« Valami hasonlót mondok a rómaiaknak: biztosíthatlak, hogy szeretlek benneteket, hogy csak szolgálatotokra kívánok lenni, és rendelkezésetekre kívánom bocsátani szegényes erőimet, azt a keveset, amim van, és ami vagyok” (Homília a római székfoglalás alkalmából, 1978. szeptember 23.).
Én is kifejezem nektek egész szeretetemet, azzal a kívánsággal, hogy osztozzam – közös utunkon – örömeitekben és bánataitokban, fáradozásaitokban és reményeitekben. Én is felajánlom nektek „azt a keveset, amim van, és ami vagyok”, és Szent Péter és Pál, valamint megannyi más testvérünk közbenjárására bízom, akiknek életszentsége megvilágította ennek az egyháznak a történelmét és ennek a városnak az utcáit. Szűz Mária kísérjen bennünket és járjon közben értünk!
XIV. Leó pápa szavai, melyeket a lateráni bazilika központi erkélyéről mondott Róma városának megáldásakor az eucharisztikus ünneplés végén:
Béke veletek!
Kedves testvéreim, Róma közössége, nagy örömömre szolgál, hogy ma este itt lehetek veletek ezen a liturgikus cselekményen, amelynek keretében megünnepeltük székfoglalásomat Róma új püspökeként. Köszönöm mindnyájatoknak!
Éljük meg hitünket, különösen ebben a jubileumi évben, reményt keresve, de azon is igyekezve, hogy mi magunk olyan tanúságtétel legyünk, mely reményt ad a világnak. Annak a világnak, amely oly sokat szenved, oly sok fájdalmat él át a háborúk, az erőszak, a szegénység miatt! Tőlünk, keresztényektől, az Úr azt kéri, hogy mindig ilyen élő tanúságtétel legyünk. Éljük meg hitünket, érezzük át szívünkben, hogy Jézus Krisztus jelen van, és legyünk tudatában, hogy ő mindig kísér bennünket utunkon!
Köszönöm nektek, hogy velem tartotok! Menjünk mindnyájan együtt! Mindig számíthattok rám, aki veletek vagyok keresztény és értetek vagyok püspök. Köszönöm mindenkinek!
[Áldás]
Jó estét kívánok mindenkinek! Éljünk mindig ezzel az örömmel! Köszönöm!
(Fordította: Tőzsér Endre)