Beszéd a média munkatársaival való találkozón
Jó napot kívánok!
[Angolul] Jó napot kívánok, és köszönöm a csodás fogadtatást! Azt mondják, nem nagy dolog, ha az emberek a [beszéd] elején tapsolnak… Ha a végén is ébren vannak, és még mindig tapsolni akarnak, na az… Nagyon köszönöm!
[Olaszul] Fivéreim, nővéreim! Üdvözöllek benneteket, a sajtó képviselőit a világ minden tájáról. Köszönöm a munkátokat, amelyet végeztetek és végeztek ebben az időszakban, mely az Egyház számára alapvetően kegyelmi idő.
A hegyi beszédben Jézus azt hirdette, hogy „boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9). Ez a boldogmondás mindannyiunkat kihívás elé állít, titeket pedig közelről is érint. Mindannyiunkat arra hív, hogy másfajta kommunikációt folytassunk, olyat, amely nem mindenáron keresi a konszenzust, nem használ agresszív szavakat, nem veszi át a versengés modelljét, sosem választja el az igazság keresését attól a szeretettől, amellyel alázatosan keresnünk kell azt. A béke mindannyiunkkal kezdődik: azzal, ahogyan másokra nézünk, ahogyan másokat hallgatunk, ahogyan másokról beszélünk; s ebben az értelemben alapvető fontosságú az, ahogyan kommunikálunk: nemet kell mondanunk a szavak és képek háborújára, el kell utasítanunk a háború paradigmáját.
Ma hadd hangsúlyozzam, hogy az Egyház szolidáris azokkal az újságírókkal, akiket bebörtönöztek azért, mert megpróbálták elmondani az igazságot, és ezekkel a szavakkal kérem ezeknek az újságíróknak a szabadon bocsátását. Az Egyház azoknak az embereknek a bátorságát ismeri el ezekben a tanúkban – gondolok itt azokra, akik életüket veszélyeztetve is beszámolnak a háborúról –, akik védik az emberi méltóságot, az igazságosságot és a népek tájékoztatáshoz való jogát, mert csak a tájékozott népek tudnak szabad döntéseket hozni. A bebörtönzött újságírók szenvedése kérdőre vonja a nemzetek és a nemzetközi közösség lelkiismeretét, és mindannyiunkat arra szólít fel, hogy védjük meg a véleménynyilvánítás és a sajtószabadság értékét.
Köszönöm, kedves barátaim, hogy szolgáljátok az igazságot. Azért voltatok Rómában ezekben a hetekben, hogy beszámoljatok az Egyházról, annak sokszínűségéről és egységéről. Figyelemmel kísértétek a nagyhét szertartásait; közvetítettétek a Ferenc pápa halála miatti gyászt, ámde ő a húsvét fényében távozott tőlünk. Ugyanez a húsvéti hit vezetett be bennünket a konklávé szellemébe, mely különösen fárasztó napokat jelentett számotokra; s ez alkalommal is sikerült beszámolnotok Krisztus szeretetének szépségéről, amely mindannyiunkat egyesít, és egyetlen néppé tesz, melyet a Jó Pásztor vezet.
Nehéz időket élünk, melyeket mindannyian nehezen élünk meg és nehezen kommunikálunk, de amelyek elől nem szabad elfutnunk. Épp ellenkezőleg, azt kérik – különböző szerepeinkben és szolgálatainkban – mindannyiunktól, hogy sose engedjünk a középszerűségnek. Az Egyháznak el kell fogadnia az idő kihívását, s ugyanígy nem létezhet kommunikáció és újságírás az időn és a történelmen kívül. Ahogy Szent Ágoston emlékeztet bennünket, aki azt mondta: „Éljünk jól, és az idők jók lesznek. Mi vagyunk az idők” (311. beszéd).
Köszönöm tehát, amit azért tettetek, hogy kilépjetek azokból a sztereotípiákból és közhelyekből, amelyekkel a keresztény életet és az Egyháznak az életét gyakran értelmezzük. Köszönöm, hogy sikerült megragadnotok annak lényegét, amik vagyunk, és azt minden eszközzel továbbadtátok az egész világnak.
Napjainkban az egyik legfontosabb kihívás egy olyan kommunikáció előmozdítása, amely képes arra, hogy a kivezessen bennünket a „bábeli toronyból”, melyben néha vagyunk, kivezessen a szeretetlen, gyakran ideológiai vagy pártos beszédmódok zűrzavarából. Ezért fontos a szolgálatotok annak fényében, hogy milyen szavakat használtok és milyen stílusban kommunikáltok.
A kommunikáció ugyanis nem csupán információk átadása, hanem egy kultúrának, a párbeszéd és a konfrontáció tereként szolgáló emberi és digitális környezeteknek a megteremtése. A technológiai fejlődést tekintve pedig ez a küldetés még szükségesebbé válik. Itt különösen a mesterséges intelligenciára gondolok, a maga óriási lehetőségeivel, mely azonban felelősséget és megfontoltságot igényel, hogy az eszközöket mindenki javára fordítsuk, hogy azok az emberiség javát szolgálják. És ezt a felelősséget mindenki viseli, életkorának és társadalmi szerepének függvényében.
Kedves barátaim, idővel jobban meg fogjuk ismerni egymást. Együtt mondhatjuk, hogy valóban különleges napokat éltünk át. Megosztottuk, megosztottátok őket a kommunikáció minden eszközével: a tévében, a rádióban, az interneten, a közösségi médiában. Szeretném, ha mindannyian elmondhatnánk e napokról, hogy feltárták előttünk emberségünk egy csipetnyi titkát, s hogy ezek a napok szeretet és béke utáni vágyat ébresztettek bennünk. Ezért megismétlem ma nektek Ferenc pápa felhívását, melyet a tömegkommunikációs eszközök világnapjára küldött legutóbbi üzenetében fogalmazott meg: fegyverezzük le a kommunikációt minden előítélettől, haragtól, fanatizmustól és gyűlölettől; tisztítsuk meg az agresszivitástól! Nem harsány, erőfitogtató kommunikációra van szükségünk, hanem olyanra, amely képes meghallgatni, képes képviselni a gyengék hangját, akiknek nincs hangjuk. Fegyverezzük le a szavakat, s ezzel segítjük lefegyverezni a földet! Egy lefegyverzett és lefegyverző kommunikáció lehetővé teszi számunkra, hogy másfajta világképet közvetítsünk, és emberi méltóságunkkal összhangban cselekedjünk.
Ti élen jártok azzal, hogy beszámoltok a konfliktusokról és a békére irányuló reményekről, az igazságtalanság és a szegénység helyzeteiről, valamint sokaknak egy jobb világért végzett csendes munkájáról. Ezért kérem, hogy tudatosan és bátran a békés kommunikáció útját válasszátok.
Köszönöm mindnyájatoknak! Isten áldjon meg benneteket!
(Fordította: Tőzsér Endre)