XIV. Leó homíliája a szentelendőkhöz Sarlós Boldogasszony ünnepén
Május 31-én szombaton, a Boldogságos Szűz Mária látogatásának (Sarló Boldogasszony) olaszországi ünnepén a Szentatya, ünnepélyes misét mutatott be a vatikáni Szent Péter-bazilikában. A szertartás keretében tizenegy diakónust szentelt áldozópappá, akik közül heten a római nagyszemináriumnak, négyen pedig a Redemptoris Mater egyházmegyei papnevelő intézetnek a növendékei. A Szentatyával együtt miséztek: Baldassare Reina bíboros, a Szentatya általános helynöke a római egyházmegyében, a bíborosok, a segédpüspökök, az érintett szemináriumok elöljárói és a szentelendők plébánosai. Homíliájában a pápa hangsúlyozta, hogy a papok Isten papi népéhez tartoznak, papságuk nem kiváltság, ők egy sebzett Egyház a sebzett világhoz küldött képviselői.
Kedves testvéreim!
A mai nap nagy öröm napja az Egyház számára és mindannyiatok, szentelendők számára, családotokkal, barátaitokkal és a képzés évei alatt útitársaitokkal együtt. Ahogy a papszentelés szertartásásának szövege több helyen is kiemeli, alapvető a kapcsolat a között, amit ma ünneplünk és Isten népe között. Az isteni öröm mélysége, bősége, sőt időtartama, melyben most osztozunk, egyenesen arányos azokkal a kötelékekkel, amelyek köztetek, szentelendők és a nép között léteznek és növekedni fognak, amelyből jöttök, amelynek részei maradtok, és amelyhez küldetést kaptatok.
Erre a szempontra szeretnék most kitérni, mindig szem előtt tartva, hogy a pap identitása a Krisztussal, az örök főpappal való egységtől függ.
Isten népe vagyunk. A II. Vatikáni Zsinat elevenebbé tette ennek tudatát, mintegy előre figyelmeztetve egy olyan időszakra, amikor az egymáshoz tartozás gyengülni fog, és az Isten iránti érzék ritkább lesz. Létetekkel arról tesztek tanúságot, hogy Isten nem fáradt bele abba, hogy összegyűjtse gyermekeit, bármilyen sokfélék legyenek is, és hogy dinamikus egységbe forrassza őket. Ez nem egy heves cselekvés, hanem arra a szelíd szellőre jellemző cselekvés, amely a csüggedés órájában visszaadta a reményt Illés prófétának (vö. 1Kir 19,12). Isten öröme nem csap zajt, de ténylegesen megváltoztatja a történelmet, és közelebb visz bennünket egymáshoz. Ennek egyik ragyogó képe a visitatio misztériuma, melyet az Egyház május utolsó napján szemlél. Szűz Máriának és rokonának, Erzsébetnek a találkozásából születik a Magnificat, a kegyelem által meglátogatott nép éneke.
Az imént hallott olvasmányok segítenek értelmezni azt, ami közöttünk is végbemegy. Először is az evangéliumban [Jn 17,6.14–19] úgy tűnik, Jézust nem sújtja le a közelgő halál, nem töri össze a megszakadó vagy befejezetlen kapcsolatok miatti csalódás. Épp ellenkezőleg, a Szentlélek megerősíti ezeket a fenyegetett kapcsolatokat. Az imádságban ezek a halálnál is erősebbé válnak. Ahelyett, hogy saját személyes sorsára gondolna, Jézus az Atya kezébe helyezi az itt a földön szőtt kötelékeket. Ennek mi is részei vagyunk! Az evangélium ugyanis olyan kapcsolatokon keresztül jutott el hozzánk, amelyeket a világ megpróbálhat, de le nem rombolhat.
Kedves szentelendők, ti is Jézushoz hasonlóan fogjátok fel helyzeteteket! Istenhez való tartozásunk – Isten szolgái, Isten népe vagyunk – a földhöz köt bennünket: nem egy eszményi, hanem a valóságos világhoz. Jézushoz hasonlóan hús-vér emberek azok is, akiket az Atya utatokon elétek küld.
Nekik szentelitek magatokat, anélkül, hogy elszakadnátok tőlük, anélkül, hogy elszigetelnétek magatokat, anélkül, hogy a kapott ajándékot egyfajta kiváltságnak tartanátok. Ferenc pápa sokszor óvott bennünket ettől, mert az önmagunk körül forgás kioltja a misszionáriusi szellem tüzét.
Az Egyház lényegénél fogva a külvilág felé fordul, miként Jézus élete, kínszenvedése, halála és feltámadása is a külvilág felé irányul. Minden misében magatokévá teszitek majd az ő szavait: „értetek és mindenkiért”. Istent senki sem látta. Ő hozzánk fordult, kilépett önmagából. A Fiú ennek exegézisévé, élő elbeszélésévé vált. És hatalmat adott nekünk arra, hogy Isten gyermekeivé váljunk. Ne keressetek, ne keressünk másfajta hatalmat!
A kézrátétel mozdulata, mellyel Jézus a gyermekeket fogadta és a betegeket gyógyította, megújítja bennetek az ő messiási szolgálatának felszabadító hatalmát. Az Apostolok cselekedeteiben ez a mozdulat, melyet rövidesen megismétlünk, a teremtő Lélek átadása. Így Isten országa most közösségbe kapcsolja az önmagából kilépni kész személyes szabadságotokat, beoltja elméteket és fiatalos erőiteket abba a szabadulást hirdető, „jubileumi” küldetésbe, amelyet Jézus az ő Egyházának adott tovább.
Pál apostol az efezusi közösség vénjeihez intézett köszöntőjében, melyből az olvasmányban hallottunk néhány részletet [ApCsel 20,17–18a.28–32.36], minden küldetés titkát mondja el nekünk: „A Szentlélek őrzőkké tett benneteket” (ApCsel 20,28). Nem birtokosok, hanem őrzők! A küldetés Jézusé. Ő feltámadt, tehát él, és előttünk jár. Egyikünknek sem az a dolga, hogy helyettesítse őt. A mennybemenetel napja az ő láthatatlan jelenlétére nevel bennünket. Ő bízik bennünk, teret ad nekünk; sőt azt mondta: „Jobb nektek, ha én elmegyek” (Jn 16,7). Mi, püspökök is, kedves szentelendők, azzal, hogy ma bevonunk benneteket a küldetésbe, teret adunk nektek. Ti pedig adjatok teret a híveknek és minden teremtménynek, akikhez a feltámadt Jézus közel van, és akikben szeret meglátogatni és ámulatba ejteni bennünket. Isten népe nagyobb számú annál, mint amennyit látunk. Ne húzzuk meg a határait!
Szent Páltól, az ő megindító búcsúbeszédéből szeretnék még egy mondatot kiemelni. Ez tulajdonképpen megelőzi az összes többit. Azt mondja: „Tudjátok, hogyan viselkedtem köztetek egész idő alatt” (ApCsel 20,18). Jól véssük szívünkbe és elménkbe ezt a megfogalmazást! „Tudjátok, hogyan viselkedtem”: az élet átláthatósága. Ismert életekre, áttetsző életekre, hiteles életekre van szükségünk! Úgy legyünk Isten népében, hogy hiteles tanúságtétellel élen járhassunk! Együtt tehát visszaszerezzük majd a sebeket hordozó Egyház hitelességét, melynek egy sebeket hordozó emberiséghez szól a küldetése, egy sebeket hordozó teremtett világban. Még nem vagyunk tökéletesek, de hitelesnek kell lennünk!
A feltámadt Jézus megmutatja nekünk sebeit, és bár azok az emberiség részéről történő elutasítás jelei, megbocsát nekünk, és útnak indít bennünket. Ezt ne felejtsük el! Ő ma is ránk lehel (vö. Jn 20,22), és a remény szolgáivá tesz bennünket. „Ezután tehát senkit sem emberi szempontból ismerünk” (2Kor 5,16): mindaz, ami a szemünkben megtörtnek és elveszettnek látszik, most a kiengesztelődés jegyében jelenik meg előttünk. „Mert Krisztus szeretete birtokol bennünket”, kedves testvéreim! Ez a birtoklás felszabadít, és képessé tesz arra, hogy senkit se birtokoljunk. Felszabadítsunk, ne birtokoljunk! Istenéi vagyunk: nincs nagyobb megbecsülendő és megosztandó gazdagság! Ez az egyetlen olyan gazdagság, amely, ha megosztjuk, megsokszorozódik. Akarjuk együtt elvinni a világnak, melyet annyira szeretett Isten, hogy egyszülött Fiát adta érte (vö. Jn 3,16)!
Így tele van értelemmel eme testvéreink odaadott élete, akiket hamarosan pappá szentelünk. Köszönetet mondunk nekik, és köszönetet mondunk Istennek, aki egy teljesen papi nép szolgálatára hívta meg őket. Együtt ugyanis egyesítjük az eget és a földet. Máriában, az Egyház anyjában ez az általános papság ragyog, mely felemeli az alázatosakat, összeköti a nemzedékeket, és boldognak hirdet bennünket (vö. Lk 1,48.52). Ő, a bizalom és a remény anyja, járjon közben értünk!
(Fordította: Tőzsér Endre)