Mi nekem a Sapientia?
A Sapientia megváltoztatta az életem.
Katolikus szülők első gyermekeként nevelkedtem, szerető családi légkörben. Ők ajándékozták nekem a hit alapjait: a közös esti imádságok, szentmise-látogatások, plébániai hittanórák és a szentségek vétele révén a vallás kiskoromtól fogva természetes része volt az életemnek.
Kamaszkoromban sokkal szorosabbá vált istenkapcsolatom, noha semmilyen intenzívebb vallási tevékenységnek nem lettem részese, és a családi vallásgyakorlásunkban sem mutatkozott változás. Sőt, ekkorra sokkal inkább magamra maradtam a hitem megélésében, és jórészt rám volt bízva a hitem gyakorlása, így ez az elmélyülés pusztán a belső lelki világomban mutatkozott: spiritualitásom és istenkapcsolatom erősödésében. Ez Isten első, komolyabb – akkor még meg nem értett – megszólítása lehetett számomra.
Érettségi után a mostanihoz képest teljesen más irányba indult életutam. A Corvinus Egyetemen végeztem alap- és mesterképzést, majd irodában láttam el elemzői és marketing munkaköröket – több mint 6 esztendeig. Így az egyetemen töltött időt is beleszámítva közel 12 éven át közgazdász területen tevékenykedtem.
Ezalatt azonban az Isten gondosan egyengette utamat egy másik ösvényen.
Hogy hogyan? Apró, egymásra épülő lépésekkel, amelyek jelentőségét akkor még nem ismertem fel. Csak visszatekintve vált világossá, hogyan illeszkedtek egymáshoz, és miként vezettek el a Sapientiához, ahol lassanként a hivatásom is kibontakozott. Élettörténetem kétségbevonhatatlan bizonyítéka annak, hogy megéri Isten tervét követni.
A tanult szakmám gyakorlása közben a magánéletemben egyre látványosabb fejlődés bontakozott ki. 2019-ben csatlakoztam a plébániai ifjúsági hittancsoporthoz, ami sokkal mélyrehatóbban szövődött össze életemmel, mint azt elsőre gondoltam. Visszatekintve ez jelentette hittantanári hivatásom forrását, ugyanis az ebből fakadó események vezettek ahhoz, hogy felismerjem Isten hozzám intézett hívását.
Fokozatosan vonódtam be a plébánia és az ottani közösségek működésébe. Az irodában végzett munkával párhuzamosan egyre jobban magukkal ragadtak az egyházi tevékenységek, és hamarosan a plébániához kötődés életem elválaszthatatlan elemévé vált. Nemcsak részt vettem a programok szervezésében, hanem néha már kezdeményeztem is különböző összejöveteleket, és hamarosan a mindenkori közösségi alkalmak egyik főszervezőjeként tekintettek rám. Lelkesedésem és elhivatottságom minden bizonnyal kifelé is észlelhető lehetett, ugyanis a következő évben felkértek a közösség vezetésére. Ennek során meglepetten vettem észre magamon, hogy mekkora elköteleződéssel és lelki erővel tölt el a közösségi alkalmak szervezése és a hitbeli kérdésekben való elmélyülés. Kezdetben ez az elgondolkodtató felismerés ébresztette fel bennem a vágyat, hogy komolyabb szinten foglalkozzak a hittel és az emberekkel.
Emellett itt találkoztam több olyan életpéldával, amik a mai napig meghatározóak számomra. A hittancsoportot vezető káplán személye és viselkedése karakterformáló hatással volt a vallási élettel kapcsolatos elképzeléseimre: megmutatta, hogy a passzív „vasárnapi kereszténységen” túl létezik a hitet a mindennapokban is megélő vonzó életforma, és az istenkapcsolat nem pusztán a csendes, magányos elvonulással gazdagítható. Életével példát mutatott arra, hogyan lehet a jézusi értékeket megvalósítani életvitelünkben és olyan szoros kapcsolatokat ápolni, amelynek természetes velejárója a végtelen segítőkészség, alázat és másokért hozott áldozat. Közösségkovácsoló tevékenységének eredményeként számos programon vettem részt, melyek nemcsak a testvériség maradandó élményével gazdagítottak, hanem istentapasztalatokat is nyújtottak. Az általa épített közösségben olyan társakat ismerhettem meg, kiknek jelleme példaképül szolgálhat a krisztusi életvezetés útján, hiszen a legnagyobb örömtől a legmélyebb bánatig szinte minden élethelyzetben kísérik egymást és számíthatnak a másikra. Ezek a máshol nem tapasztalt mélységű emberi kapcsolatok erős jellemformáló hatással bírtak számomra. András atya élete és tevékenysége pedig olyan döntő hatással van rám, hogy most is példaként áll előttem hittantanári hivatásom küszöbén.
A plébániai élet iránti lelkesedésem abban is testet öltött, hogy a csatlakozásomat követő nyár folyamán bevonódtam a közel száz fős gyerektábor szervezésébe, és csoportvezetőnek jelentkeztem. Ezzel megkezdődött az évről évre ismétlődő lelkes táboroztatási hagyományom, amely sorozatból egyből a második nyár olyan átütő kulcsélményt hozott, amely Isten félreérthetetlen üzenete volt számomra. Végül ez vezetett el a Sapientiára.
Ezt a tábort az év során nehéz kapcsolati viszonyok előzték meg. Mindezek ellenére mégis indíttatást éreztem magamban, hogy csoportvezetést vállaljak. És mennyire megérte hallgatni a belső hangra! Már az előkészületeket is nem várt lelkesedéssel és elhivatottsággal végeztem. Olyan mély belső motivációt éreztem magamban arra, hogy a csoportfoglalkozásokkal gazdagítsam a rám bízottak hitét és segítsem építeni lelki életüket, hogy erőmet meghaladó energiabefektetéssel és alapossággal készítettem elő minden napra a programot, és a korábbi szervezéseimet felülmúló terveket állítottam össze.
A táborban pedig megtörtént a csoda. A csoportomba többségében 14 év körüli gyerekek tartoztak, akik a tábor első napjától kezdve nagy hatással voltak rám. Olyan szavakkal kifejezhetetlen kötelék bontakozott ki közöttünk, ami azóta is meghatározza az életemet. Mélyen megérintett, mikor láttam, hogy élvezik a csoportfoglalkozásaimat, hatással vannak rájuk, és elgondolkodnak a hallottakon. Megrendítő volt számomra, amikor kifejezték, hogy ezek a csoportprogramok a kedvenceik a tábor során. Szívemig hatolt, ahogy megérintették őket az imák. Isten megáldotta fáradozásomat, és gondviseléssel kísérte a közös napjainkat. A legmeghatóbb az volt számomra, mikor a tábor végén a hat gyerek közül négyen azzal búcsúztak el, hogy ez volt a legjobb táboruk.
A tábor végeztével végtelen szomorúság töltött el: nagyon erős hiányérzetem volt, és mélyen megrázott lelkileg, hogy többet nem tarthatok a gyerekeknek hitépítő alkalmakat. Istenhez menekültem. Keserűségemben semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy az Úr szólni akar hozzám – csak még nem értem őt. A következő heteket Isten végtelen közelségében töltöttem, naponta szentmisékre járva, templomban csendesen imádkozva és szüntelenül lelki olvasmányokat olvasva. Életem során soha nem tapasztalt mértékben elmélyült istenkapcsolatom.
Egyik ilyen templomban töltött csendes Istenre hallgatásom alkalmával megrendítően áthatott Isten jelenléte, és mintha a fülembe súgott volna két szót, ami egyetlen szempillantás alatt megoldotta minden bánatomat: „hittan tanár”. Amikor ezt „meghallottam”, abban a pillanatban felnyíltak addig lehunyt szemeim, és tekintetemet az égre emelve hálát adtam. Az addigi hiányérzet helyett öröm és lelkesedés töltötte el a lelkem!
Hamarosan azonban ezek a pozitív érzések félelemmel is társultak. Sorsfordító váltásnak bizonyult a pályaváltás gondolata, ami elsőre olyan nagy változásnak tűnt, amibe nem mertem belevágni. Az Úrhoz fordultam hát, hogy erősítse meg bennem, ha valóban ez a szándéka velem. Isten végtelen jóságáról és gondoskodó szeretetéről tanúskodik, hogy erre a megerősítésre egyetlen napot sem kellett várnom.
Másnap kiderült, hogy a tábori élmények nemcsak számomra voltak meghatározóak, hanem a gyerekek is hasonlóan élték meg őket. Közel egy hónappal a tábor után, egy vasárnapi szentmisét követően egy kedves fiatal hölgy lépett oda hozzám. A csoportomba tartozó egyik gyermek édesanyja volt. Azért keresett fel, mert elmondása szerint a csoportom gyermekei azóta is szüntelenül a tábort hiányolják és rólam beszélnek otthon. Ennek hatására pedig a szülők összebeszéltek egymással, és szerettek volna felkérni arra, hogy indítsak a gyerekeknek közösséget, melynek keretében rendszeresen tartanék nekik közösségépítő és hittanos, lelki alkalmakat.
Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy ennél egyértelműbb jelet nem kaphattam volna a Gondviseléstől: a történtek minden kétséget kizártak Isten velem kapcsolatos tervét illetően. A templomi beszélgetés után határtalan örömömben lelkes elhivatottsággal vetettem bele magam a hittantanári jelentkezés előkészítésébe. Ez az esemény végleg megpecsételte e hivatás melletti elköteleződésemet, ami végül a Sapientiára vezérelt.
Bár elhatározásom után még többször elbizonytalanodtam döntésem helyességében, de ezek egyike sem tántorított el. Ilyenkor újból és újból az Úrhoz fordultam megerősítésért, és ezt mindig meg is kaptam, a legváltozatosabb formákban. Hol imám csendjében üzent számomra az Úr szemlélődés közben, máskor embertársaimon keresztül. Végül mindegyik megingásom tovább erősítette bennem az elköteleződést. Hivatásom útján tehát megtapasztaltam, hogy az Úr a legváltozatosabb, kreatív formákban szólít meg minket, és szüntelenül küldi a jeleket, hogy az Ő terve szerint vezessük életünket – nekünk csak észre kell Őt vennünk a mindennapjainkban.
Azt hiszem, ezek miatt a megélések miatt kétséget kizáróan állíthatom, hogy engem Isten vezetett a Sapientiára. Azóta pedig bebizonyosodott, hogy a lehető legjobb választás Isten tervét követni életünkben. Mikor beadtam a jelentkezésemet, még nem tudtam, hogy a Sapientiának köszönhetem majd mindazt, ahol alig 2 évvel később tartok a magánéletemben és a mindennapi munkámat illetően is.
Isten engem nem csak a Sapientiára vezetett el, hanem azóta is gondviselő kezében tart és Jó Pásztorként terelget életutamon. Rendkívül nehéz volt összeegyeztetni a hitéleti tanulmányaimat egy ettől merőben eltérő közegű munkahellyel, ahol azokat a negatív következmények miatt végig titkolnom kellett. Isten azonban olyan gondviselő kegyelemmel óvott meg minden kritikus helyzetben, ami félreérthetetlenül megtartott engem ezen a kihívásokkal teli úton.
Egy olyan különleges légkör jellemzi a Sapientiát, amit nem lehet szavakkal leírni, azonban azonnal magával ragad, amint belépünk a falai közé: ezt az emberek egymás iránti odafordulása és az itt megnyilvánuló emberi jóság hordozza. Az egymással való bánásmódot mélységekig áthatja a tiszteletteljes megértés, odaadás és figyelem – legyen szó szaktársak közötti vagy tanár–diák kapcsolatról. Olyan szívekig hatoló sorsokkal találkoztam itt, ami az embereket a Sapientiára vezérelte, hogy az mély szemléletformáló hatással bírt rám. Olyan emberi találkozásoknak lehetek itt részese, hogy kiváltságosnak tarthatom magam, amiért bekerülhettem a Sapientia hallgatói közé. A segítőkészség nem kielégítő fogalom ahhoz, hogy visszaadja azt a mérhetetlen odaadást és megértést, ahogyan a Sapientiához tartozó személyek egymás felé fordulnak. A legtöbb felsőoktatási intézménnyel ellentétben itt az oktatók személyes figyelemben részesítik hallgatóikat, és toleránsak a legkülönbözőbb élethelyzetekkel szemben. Nekem személyesen az itteni munkatársak segítettek hittantanárként elhelyezkedni, egykori tanáraim pedig minden elképzelést felülmúló támogatással és gyakorlati tanácsokkal segítettek elindulni hivatásom útján.
A különleges lelkület mellett vétek lenne nem említeni azt a szakmai igényességet, ami a Sapientiát jellemzi. Az itt elhangzó szakmai tudásanyag olyan mélyreható, hogy lehetetlen teljes mélységében elmerülni benne – de az ebben csak felületesen merítkezők számára is szemléletformáló és építő hatású. Az itt kínált alapos szakmai képzés végtelenül gazdag kincsestár a hivatásukban elkötelezettek, fejlődni vágyó hívők vagy egyszerű érdeklődők számára. A kurzusok lebilincselő és tartalmas elméleti és gyakorlati ismeretözönt nyújtanak azok számára is, akik „csak” a la carte vendéghallgatóként vesznek részt rajtuk. A gazdag ismeretanyag számos esetben volt a közösségeimnek tartott alkalmak és lelkigyakorlatok ihletője, ezáltal környezetemet is gazdagíthatom az itt tanultakkal.
Az itt elhangzottak pedig az ember személyiségét is formálják: az elméleti és gyakorlati tudásanyaghoz rengeteg lelki gazdagodás társul – szinte minden Sapientián töltött nap felér egy lelkigyakorlattal.
A Sapientiára járni tehát sokkal több, mint egy képzés puszta elvégzése: ez egy életvitel, amely az egész embert alakítja. A legtöbb itt szerzett tudás az életre is tanít, és segít jobb emberré válni. Miközben az ember elsajátítja a tananyagot, észrevétlenül formálódik lelke és személye, ahogy szívébe ivódnak a tanultak – kisvártatva pedig egyszer csak azt veszi észre, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbá vált élete és kibontakozott személyisége.
A diploma itt nemcsak egy elismerő papírt jelent, hanem egyben egy útlevelet is egy értékesebb élethez. A beiratkozás pedig belépő a legjobb életvezetési kurzusba. És valóban: az itteni képzések az egész lényünkre hatással vannak. Mikor meglátogattam egy volt káplánunkat, hogy elmeséljem neki a Sapientián szerzett tapasztalataimat, örömteli lelkesedéssel jegyezte meg, hogy teljesen kivirágoztam. A Sapientia pályára állította az életem.
A hivatásom felé vezetés mellett még egy életet meghatározó ajándékot kaptam a Sapientiától. A közös értékrend révén ugyanis ez a közösség olyan emberi találkozásokat tesz lehetővé, amik puszta közös érdeklődési alapon szerveződő társaságokban nem lehetségesek. Ennek egyik ékes példája a szociális körük bővítésétől kezdetben elzárkózó szaktársaim között szövődő mély barátság. Jómagam is ezen életre szóló találkozások megajándékozottja lehetek, ugyanis itt ismerhettem meg a kedvesemet, aki azóta a legértékesebb kincs számomra, amit a Gondviseléstől kaphattam.
Jelentkezéskor a Sapientiát a hivatásomhoz vezető út puszta eszközének hittem. Akkor még nem tudtam, hogy ez fogja elhozni életem pálfordulását. Magányos egyedülállóként, egy médiacég meg nem becsült irodai dolgozójaként iratkoztam be a főiskolára – most pedig, alig 2 évvel később boldog párkapcsolatban élek, és hitoktatóként készülök az első hittanóráimra. Mindez a Sapientián töltött 2 év hozománya. Ennél jobban nehezen lehetne érezni, mennyire tenyerén hordoz a Gondviselő.
Életem útján számos alkalommal a legkülönfélébb formákban vehetem észre Isten jeleit. Az Úr megerősítései engem épp a Sapientiára tereltek. Mindannyiunknak megvan azonban a saját útja Isten terve szerint, és nem lehet jobb választásunk, mint ezt felismerni, és eszerint élni életünket.
És hogy ezek alapján mi nekem a Sapientia? Dióhéjban úgy foglalhatnám össze: életem egyik legfontosabb alapja. Hálás vagyok az itt töltött évekért, és azért még inkább, hogy legalább még egyszer ennyi idő vár rám a Sapientia falai közt, mint eddig!